Találkozunk

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

A megajánlott koszorúfeliratok között akadt meg a szemem a „Találkozunk” tételen. Ha már fenyegetni kell, sokkal egyenesebbnek, karakánabbnak tartom az „Ugye nem hiszed, hogy ennyivel megúsztad?” szövegváltozatot.

Casio

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

Valamikor ’84 körül kaptam meg életem első Casio óráját. Azt kértem apámtól, hogy legalább négy gombja legyen, a délután négyet tizenhat órának mutassa, és mindenféle gombnyomás nélkül írja ki a másodperceket is.

A három kívánságból egy teljesült: a másodperces. Sajnos csak tizenkét órás üzemmódja volt, és két gombja. Azok viszont süllyesztettek. Ez a különlegesség valamilyen szinten védhetővé tette a két gombot a négygombos órákkal büszkélkedő osztálytársakkal szemben. Aztán hamar kiderült, hogy pontosságban egyetlen más versenyző sem éri utol. Az ezzel járó presztízst – úgy érzem – kellő méltósággal viseltem.

Az óra annyira sportos volt, hogy álszerénységnek tartottam, hogy a szükségszerű vízállóságáról nem tesznek említést a leírásában. El is mentem vele uszodába, és nem is lett semmi baja egészen addig, amíg ki nem jöttem a vízből. Ott elengedte magát a számlapot fedő plexi. Ezt visszaragasztottam, és minden ment tovább, ahogy addig.

Hét évig működött az eredeti elemével, a másodikkal már csak egyet, aztán többet sehogy, semmivel. Még ma is megvan. Emlék.

***

Pár éve elhatároztam, hogy veszek egy olcsó, strapabíró órát, amiben lehet sportolni, úszni, merülni, kirándulni, amit nem sajnálok véletlenül odavágni, stb. Fel sem merült bennem más opció, mint a Casio.

De szomorúan láttam, hogy a pontosság ikonjából divatcikk lett – legtöbbször vállalhatatlan külsővel. Rövid kesergés után kiválasztottam a fenti igényeknek legolcsóbban megfelelő, és engem nem nyolcéves, nemi identitásában bizonytalan gyermekként feltüntető darabot.

Az óra minden fontos paraméterében teljesíti, amit vállalt, de… Az egyik gond a szíjával van. A negyedik lyukban szoros, az ötödikben tág, elforog. Ehhez mérhető tragédia, hogy tulajdonképpen nem tetszik – még akkor sem, ha szemből úgy néz ki, mint egy robotmacska. Mindent egybevetve megakadályoz abban, hogy újra átéljem azt a minőségélményt, amit annak idején. A végén még – ha nincs szerencsém – kiderül, hogy nem is különösebben pontos.

Kikerülő manőver

Mindig csodálkozva figyelem azokat az embereket, akik valamilyen határozott úticélt követnek, de ez nem látszik rajtuk. Például nem a villamos megálló felé mennek, hanem csak úgy előre mondjuk az aluljáró másik oldalán, és amikor már nagyon elvétenék az irányt, akkor mégis jobbra fordulnak. Ezzel kapcsolatban nincs kérdésem.

Bizonyos szempontból ennek a jelenségnek a kistestvére az, amikor valaki nem egyenesen megy a járdán, hanem kisebb-nagyobb íveket jár be anélkül, hogy ezt kirakatok közelsége, vagy tereptárgyak indokolnák. Ezt is érteni vélem.

De annak mi a természettudományos magyarázata, hogy ha utolérek valakit, és nekiállok balról megelőzni, akkor hirtelen balra leng ki, ha jobbról, akkor jobbra? Ha az utolsó pillanatban mégis épp az ellenkező irányba kezdem a kikerülő manővert, az az esetek 97%-ában beválik. És ettől még érthetetlenebb az egész.

Lement az udvarszintre

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

Ilyenkor, amikor kiabálást hallok a gangról, mindig eszembe jut, amikor – tizenkét éves koromban – az alattunk lakó lement az udvarszintre megölni a házmestert. Részeg volt, és ilyenkor mindig nagyon érzelmessé vált, ezért borzasztóan rosszul esett neki, hogy Manci néni rákiabált a hangosan játszó gyerekeire. A házmester bezárkózott a rücskös tejüveges, cirkalmas rácsos szárnyas bejárati ajtaja mögé, bezárta, ráfordította a biztonsági zárat, beakasztotta a láncot, de Sándor nekifutásból támadt az öklével, az alkarjával, és a térdével újra és újra, miközben ordított (Megöllek, büdös vén kurva!), a házmester pedig sikoltozott és jajveszékelt. Csörömpölt az üveg, recsegett a fa, csattant a hang az udvaron. A száz kiló fölötti Gézának – több évtizedes ismeretségükre hivatkozva – sikerült kicsit lecsillapítania, apám meg kihívta a rendőrséget. Mire másfél óra múlva kijöttek, az elfogódott apa elfáradt, Manci néni csendesen sírt belülről az ajtó tövébe kuporodva, apámról meg elterjedt, hogy belügyes. Sándort nem vitték sehova; másnap már a játszótéren hintáztatta a kisebbik gyerekét óvatosan, mert a kezén, az alkarján meg a térdén átvéreztek a vastag kötések. Később otthon a sört sem tudta maga kinyitni, a házmester segítette ki, és felbontott egyet magának is.

A bolt előtt

A gazdi, aki úgy hagyta az ABC előtt egy fához, annak árnyékába kikötve a kutyáját, hogy egy vízzel teli tálat is odakészített neki, már pontosan tudja magáról, hogy nagy teherbírású konzumidióta. Szép tőle, hogy ebből a teherből a kutyája vállára igyekszik nem többet pakolni, mint amennyi elkerülhetetlen. Az eb viszont nem hálálja meg eléggé a neki szánt gesztust, mert nem iszik. Helyette rekedtre ugatja magát.

Az ima

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

Ahogy hazafelé ballagtam, az egyik szűk, egyirányú utcában valami puttonyos kisautó forgolódott, hogy a rakományával a kapuhoz közel tudjon állni. Ezzel mintegy hét-tizenkettő másodpercre feltartott egy úrvezetőt, akinek ettől az utasfülkén kívülről is mérhető szinten megugrott a vérnyomása. Ököllel ütötte a kormányt, és valószínűtlenül vörös fejjel ordított.

Közben a puttonyos sofőrje sikeresen félreállt, és a kormány mögül, kezeit összetéve kedélyesen túljátszott engesztelő imádságot mutatott be felebarátjának, hogy az elkövetett rettenetes bűne ellenére is igyekezzen őt jó emlékezetében megőrizni.

Az ima hatása felemás volt. Nekem jó kedvem lett tőle, de attól tartok, hogy az úrvezető lábon elhordott egy agyvérzést. Remélem, a menetszél hűtött rajta valamit, amíg elérte az ötven méterre lévő kereszteződést, ahol aztán jócskán kellett várakoznia.

Az edző személyes tragédiáján túl

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

Szombaton újabb sikertelen kísérletet tettem arra, hogy az új medencében rójam le a két kilométeremet. Már vége volt a vízilabda-edzésnek vagy meccsnek, de nem láttam semmi jelét, hogy bárki sávokat akarna kifeszíteni hosszában. Úgyhogy visszaballagtam a régi medencéhez, és úsztam ott.

Oda- és visszafelé összesen kb. harminc másodpercig láthattam és hallhattam, ahogy egy valamivel harminc alatti edző összegzi a véleményét tizenéves tanítványainak. A srácok valami kőperemen ültek lehorgasztott fejjel, és hallgatták, ahogy az edző ordít velük. A szónoklat általam hallott része alatt egyetlen pozitív visszacsatolás sem hangzott el, egyetlen utalás sem arra, hogy hogyan kellene jól, jobban csinálni, csak alázás, ostobázás, bénázás, hülyézés, semmirevalózás. Mindez megvető, fitymáló, domináns, kompresszorra kötött kanegér metakommunikációval.

Dögöljek meg, ha egy ilyen sikersportágban sem működik a pozitív megerősítés, a követendő példa állítása, a lelkesedés felébresztése, vagy szélsőséges esetben akár az ún. dicséret. Sőt. Azt gondolom, hogy minden sportágban működnie kell. Különösen gyerekek esetében, akik ha hiteles példát látnak maguk előtt, önszorgalomból is ájulásig hajtják magukat, hogy a legjobbak lehessenek.

Az edző személyes tragédiáján túl, miszerint nem lett belőle élsportoló, illetve boldog, vagy legalább kiegyensúlyozott ember, az a sokkal súlyosabb probléma adódik, hogy ezek a gyerekek ezt az attitűdöt szívják magukba, ennek a frusztrált szerencsétlennek a magára mért büntetését, és egy idő után már alig várják majd, hogy ők lehessenek azok a menők, akik ordíthatnak feleannyi évesekkel, öregemberként meg majd könnybe lábad a szemük a régi szép időkre visszagondolva, hogy bezzeg akkor kaptunk a valagunkra a papuccsal, és tudtuk, hol a helyünk, a mai fiatalok meg mindenáron csak jókedvűek akarnak lenni.

Ha lenne valami komolyabb célom

Felmerült bennem, hogy ha lenne valami komolyabb célom, aminek a megvalósításán minden nap lázasan dobogó szívvel akarnék munkálkodni, és ezért alig várnám, hogy végre kibukkanjon a nap az ég alján, akkor sokkal könnyebben menne a reggeli felkelés.

Jobban belegondolva ugyanakkor nem látom be, hogy ez a lélekemelő célmegvalósítás kevesebb örömet okozna, ha csak tízkor látnék hozzá. Vagy legkésőbb fél tizenegykor.

Édességek

Gyerekkoromban nem voltam csokirajongó. Talán ’88-ban lehetett, hogy a Nyúl utcai éjjelnappaliban vettem magamnak egy Duplo csokit. Azt, amelyik kis krémmel töltött ostyás puklikból áll. Fizettem, kiléptem a boltból, és menet közben kezdtem kibontani a csomagolást.

A zebra közepén jártam, amikor beleharaptam. Lábaim ritmust vesztettek, szemeim kikerekedtek, arcom kipirult. Mintha fatörzs dőlt volna rám, úgy vágott hátba a felismerés: engem eddig hülyére vettek. A Boci, a Tibi, de még a Macskanyelv is mind gyártási melléktermék, élelmiszeripari hulladék, pakura, hazugság! A Duplo mennyeien finomnak tűnt ezek kontrasztjában.

A rendszerváltás után aztán egy csomó receptet megváltoztattak, illetve – ahogy az új tulajdonos fogalmazott – visszatértek az eredeti ízekhez. Ennek eredményeként ezek a csokik még szarabbak lettek. A Túró Rudi, ami úgy volt jó, ahogy volt, viszont szintén átalakult. Az is a kárára. Kiveszett belőle az a nedves fanyarság, ami olyan tökéletesen harmonizált az édes, csokival bevont túróval.

Mára talán csak egy állócsillaga maradt a magyar édességek szürke egének: a zacskós kakaó. Ez már ’81-ben is megalázó volt bármilyen instant vagy pláne főzött kakaóhoz képest, és engem mindig a fizikai fájdalom határáig hajszolt, amikor megpróbáltam elképzelni, hogy hogy lehet rajongani(!) ezért a folyadékért.

Halas szendvics

Perverz mohósággal falom a – jelen pillanatban még – fennálló világrend abszurditásáról szóló híreket és városi legendákat.

A legújabb általam hallott történet szerint egy hölgy beperelt egy gyorsétterem-láncot, mert nem tették egyértelművé, hogy halas szendvicsük halat tartalmaz. (Gondolom, a hölgy allergiás volt rá, vagy a vallásába nem fért bele, esetleg a szabad tájékozódáshoz való jogában korlátozták).

A pert a gyorsétterem-lánc nyerte, ugyanis minden kétséget kizáróan bizonyították, hogy halas szendvicsük nem tartalmaz halat.

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás: