Nem a zebrák a kedvenc állataim, de nem tagadhatom el, hogy a végsőkig való küzdés képességében még a japán televíziós vetélkedők versenyzőit is maguk mögé utasítják.

Amikor a szavanna állatai inni mennek a folyóhoz, a krokodilok már várják őket – egy, a szükségesnél nem kifinomultabb, cserébe kitűnően működő módszerrel a tarsolyukban. A forgatókönyv szerint a lesből támadó hüllő megragadja áldozatát, berántja a vízbe, és testét hossztengelye körül többször megforgatva tekintélyes darabokat szakít ki áldozatából.

Ha azonban a dráma másik szereplője egy zebra, a történet gyakran máshogy alakul. Először is – csodával határos módon – az állat bőre meg sem sérül láthatóan, miközben az irtózatos állkapocs közrefogja, másrészt a patás olyan vehemenciával kezd védekezni, hogy a történetbe csak ebben a pillanatban bekapcsolódó néző azt gyaníthatja, kifejezetten ő kezdte a verekedést. Fogával a krokodil egyetlen igazán kellemetlenségeknek kitett testrészét, a szemét célozza, és jelentékeny harapásokat mér rá. A ragadozó ennek hatására annyira kizökken eredeti szerepéből, hogy a csavarócselébe már bele sem tud érdemben kezdeni, de még akár a fogásán is lazítania kell.

A zebra ilyenkor az – azért még mindig elég feszes – szorításból kicibálja magát, és a part felé igyekszik.

A szilárd talajt elérve lép párat, hogy kicsit nagyobb biztonságban legyen, aztán megrázza magát, és minden további sokkos állapotra utaló jel, vagy izgágaság nélkül azt kezdi csinálni, amit a többi, az ivással már végzett fajtársa éppen tesz. A csorda tagjai nem tódulnak oda megkérdezni, hogy „Na mi volt? Látom, odajött emberkedni egy krokodil!”, és a kaland résztvevője sem tekinti olyan jelentősnek az elmúlt pár perc eseményeit, hogy feleslegesen terhelje a többieket az unásig ismert, szokásos históriával.

Legsúlyosabb szavaink egyike az eltávolít. A kivág, leszakít, kitör is vészjóslóan hangzik, de az embernek legalább megvan – még talán a matematikainál is komolyabb – esélye, hogy védekezni tud ellene. Nem is csak fizikailag, hanem szóval, érvekkel, a jóérzésre apellálva.

De az eltávolítás megy a maga útján, azt az ember csak elszenvedi, az elkövetőnek mindegy is az egész, nincs miről meggyőzni, ő csak egy visszafordíthatatlan eljárást hajt végre hidegen, érzelemmentesen.

Reggel a WC-n egy reklámújságot lapozgattam kábán, és megakadt a szemem egy megállapíthatatlan méretű, nagyjából henger alakú műanyag instrumentumon. Borsőrlő volt.

Egyáltalán nem hoznak lázba a borok, de kicsit azért meglepődtem rajta, hogy a sőrlési eljárásról még soha, az említés szintjén sem hallottam. Akárhogy is, nem hiszem, hogy a javarészt műanyag készülék jól sőről. Ahhoz nyilván fém, vagy üveg kellene, nehogy az íz szenvedje kárát a procedúrának.

Lapoztam. A másik oldalon a hangosszótár feliratra lettem figyelmes. Az volt a furcsa, hogy két kis hangszóró fölé írták. Komolyabban elkezdtem vizsgálni a képet, hogy hol lehet a mikrofon, ahova nyilván be kell diktálni a lefordítani kívánt szót. Az világos volt, hogy a fordítás a hangszórókból magukból jön, de szinte pazarlás, hogy erre két ekkora dobozt szánnak. Főleg az, hogy kettőt. Ez így nem is hordozható, pedig egy ilyen készülék akkor igazán praktikus, ha könnyedén elfér az ember zsebében. Mivel sehogy nem állt össze a kép, újra tüzetesen megvizsgáltam a feliratot. Ez állt ott: hangszóró pár.

Szépen letettem az újságot, és megelégedéssel gondoltam arra, hogy közben legalább a kis helyiségbe való betérésem eredeti célját maradéktalanul, és hiba nélkül megvalósítottam.

A lift előtt elhaladtomban az alábbi párbeszédfoszlányt hallottam:

– Megoldás?

– Meghalni.

– Nem!

Kifújtam az orrom, és ahogy kivétel nélkül mindig, a bal sarokhoz léptem, hogy kidobjam a zsebkendőt. Így is tettem. Aztán megálltam egy pillanatra, mert azt éreztem, hogy mégis csak valami szokatlan történt: Az, hogy a szemetes a helyén volt. Az elmúlt egy évben ugyanis egy másik sarokban állt, én pedig soha nem ott kerestem először. Most sem.

Miközben erőtlen kísérletet tettem egy téliesített cipő beszerzésére (a készletek alapján úgy látom, a soron következő évszak váratlanul fogja érni a cipőárusokat), először szembesültem vele, hogy az a bizonyos torokszorítóan szomorú, egy generáció sorstragédiáját fröccsöntött géprongy-szoborba oltó lábbeli ténylegesen, kereskedelmi forgalomban kapható.

Tegnap szerény részt vállaltam Ábel lakásának felújításában: meszeltem. Ez lényegesen rafináltabb tevékenység, mint az egyszerű festés, ugyanis ecsettel kell csinálni, ráadásul a mész közel annyira sem fed, mint pl. a diszperzit.

Elsőre legalábbis mindenképpen így tűnik. Aztán, ahogy az ember visszatekint arra a felületre, amivel már fél órája végzett, látja, hogy egyre jobb a helyzet, estére pedig a sok vizes(nek tűnő) falról szépen elkezd távozni a nedvesség, és minden egyre homogénebb, egyre fehérebb lesz.

Először tehát reménytelennek tűnt a helyzet, aztán láttam, hogy mégiscsak van látszatja, mire pedig a festékünk elfogyott, már szinte túlzóan kíváncsi voltam, hogy az utóbbi hat percben mennyit egységesült, mennyit fehéredett a fal. Közben persze egyre tökéletesedett a módszerem, egyre kevésbé látszott az ecset nyoma, egyre pontosabban találtam el az ecset optimális szögét, a húzás tempóját, a festék mennyiségét.

Szóval azt kell, hogy mondjam, jó volt. Mindezek hatására még az is megfordult a fejemben, hogy ez egy olyan képesség, olyan gyakorlat, ami hasznomra lehetne abban a hipotetikus, és egyébként nem kívánt helyzetben, amikor az emberiség eddigi eredményeiből valamit reprodukálnom kellene egy lakatlan szigeten, önállóan. Persze jó lenne, ha tudna valaki meszet szerezni hozzá.

Mivel pedig beláttam, hogy itt nem egyszerűen egy hasznos munkáról, hasznos tudásról van szó, hanem a fent említett magasabb, patetikus szempontok is szerepet játszanak, rögtön tudtam, hogy a festést (és mázolást) minden iskolában tanítani kellene – épp csak annyit, hogy a gyerekeknek valami gyakorlattal megtámogatott fogalmuk legyen róla, hogy mi ez.

Rögtön mondtam is Viktornak, hogy ezzel a kinccsel (a tudással és az alkotás élményével) feltétlenül meg kellene ajándékozni az iskolásokat is. De ahogy e szavak elhagyták a számat, egyszerre magam is visszaváltoztam általános iskolássá, és átéreztem a gondolatot. Ha egy felnőtt annak idején ilyen ostoba ötlettel áll elő, és még azt a dühítően életszerűtlen jóakaratot is látom a szemében, biztos elmormolok egy halk kurvaanyádot serkenő bajszom alatt.

Akárhonnan is jöttem haza eddig – szegényebb vagy gazdagabb országból – mindig feltűnt két dolog. Az egyik, hogy az összes többi általam látott nép életkedvéhez és vidámságához képest itt mindenki elkeseredett, mélyen szomorú kőarccal, látható frusztráltsággal rója az útját. A másik, ami csak pár perc késéssel esik le: amint visszaérkezem, én is egy vagyok közülük.