Címke: #ezvan

A védőital legendája

Az utunk során végzett összehasonlításos, empirikus vizsgálatunk során végérvényesen bebizonyosodott, hogy a védőital létezése a városi legendák körébe tartozik. Elterjedt nézet ugyanis, hogy egzotikus, a miénktől jellegében jelentősen eltérő konyhájú és higiéniájú országokban étkezések előtt és/vagy után tömény szeszt kell kortyolni; az majd elűzi a baktériumokat, fertőtlenít.

Ötünk közül négyen lelkiismeretesen alkalmazták a védőitalukat, én gyakorlatilag nem ittam. A két srác hidegrázós, vélhetően lázzal kísért fosásba keveredett, a lányok pedig egyszer-egyszer kerültek ilyen helyzetbe, de alapvetően stabil volt az állapotuk.

Én napokkal később kezdtem csak el teljesen folyékony székletet kiválasztani, és ugyan nem éreztem magam kirobbanó (ez bizonyos szempontból nem jó szó) formában, de nem fáztam, és szerintem hőemelkedésem sem volt.

A lányok a visszaérkezésünk után újra elbizonytalanodtak – gondolom, az utolsó napok étkezéseivel összefüggésben –, de róluk nincs friss információm. Egyébként inkább mi, fiúk voltunk aktívak az utazás során, ami a székelésekkel és produktumokkal kapcsolatos információk a társaság egészével való őszinte és részletes megosztását illeti. Mármint azon információkét, amelyeket nem lehetett a WC-n kívülről is tisztán hallani (pontos állag, szín, a szag eltérése a normálisnak tekinthetőtől, stb., stb).

Mindent összevetve tehát a legkevesebb, amit állíthatok, hogy a védőital fogyasztása és a széklet állaga között nincs szignifikáns összefüggés.

Fejvadász

– Jó napot kívánok! [Bemutatkozás]. Suhodminyákkal szeretnék beszélni.

– Jó napot kívánok. Én vagyok az.

– Azért telefonálok, mert úgy tudom, hogy korábban érdekelték önt álláslehetőségek HR területen. Sikerült elhelyezkednie?

– Úgy döntöttem akkor, hogy egyelőre nem váltok.

– Aha. Van kapcsolata pályakezdőkkel?

– Jellemzően nincs.

– Értem. Viszonthallásra.

– ?

Az áramlás részévé válni

Mindig nehéz visszatérni az ilyen egzotikus szabadságokról. Inkább folytattam volna ott, ahol abba kellett hagynom, mert a végére jöttünk bele igazán, erre haza kell jönni, és visszasüppedni azokba a problémákba, amelyek maguktól nem oldódtak meg időközben. Ráadásul az első napokban olyan hatások érnek, mintha itthon lennék idegenben, és pl. Szíriában érteném jobban, hogy mi történik körülöttem.

Szíriában is úgy közlekednek, mint a világ hozzánk hasonló részein kívül mindenhol: tülkölnek, villognak (hogy jelezzék: jövök!), sávval, lámpával nem törődnek, csak előre néznek (mert aki hátulról jön, az úgyis tülköl és/vagy villog), és soha nem állnak meg (mert biztos, hogy van még egy kis hely, ahol előrébb lehet jutni). Ebben a felállásban a gyalogos a legjobban teszi, ha a nagy áramlás részévé válik, lelép az úttestre, és határozott jeleit mutatja, hogy merre akar haladni. Az autósok ezt látják, és ők is kisebb kormánymozdulatokkal jelzik, hogy pl. balról szándékoznak kikerülni, vagy a gáz elvételével, hogy úgy kalkulálnak, hogy át fogok menni előttük, stb. Tehát érezzük egymást, figyeljük egymás mozgását és annak megfelelően alakítjuk a sajátunkat.

Hétfőn reggel – a Földgolyón elfoglalt aktuális pozíciómat, és az engem körülvevő kultúrát egyaránt tévesen felmérve – a fentieknek megfelelően indultam munkába. A zebra előtt tíz méterrel láttam, hogy jön még két autó, majd egy kicsit nagyobb kihagyással egy harmadik. A járda külső szélén haladva elengedtem a két elsőt, aztán leléptem, és srégen az elválasztó vonal felé vettem az irányt, hogy a szemből jövő, épp a zebrától induló kocsit még elengedjem. Az értette is, hogy mire gondolok, de a hátam mögül érkező blokkolva fékezett, noha nem voltam az útjában, csak az úttesten. Fékeztében kiordibált, és hibás tippet adott le édesanyám foglalkozását illetően, majd kövér gázzal átment a zebránál tipródó gyalogosok előtt, hogy hat méterrel később újra intenzíven fékezhessen az ott ácsorgó kocsisor mögött.

Szemből

Ha én írnám azoknak a filmeknek a forgatókönyvét, amikben egy, az országúton suhanó autó vezetője hosszasan vizslatja utasát szerelmes, szemrehányó vagy kérdő tekintettel, és így méterek százait teszi meg vakon, a vágást egy szemből érkező nyerges vontatóval oldanám meg.

Minimal techno

A hétvégén szerencsém volt részt venni egy minimal techno partyn. Két tehetséges fiatal csavargatta a lemezeket meg a potmétereket. Végig nagyon jól éreztem magam. Amikor az akusztikus energiát épp nem tudtam mozgási energiává alakítani, azaz az aktuálisan felcsendülő művet nem ítéltem táncolhatónak, illetve szeletelhetőnek, akkor is élvezettel hallgattam csak úgy ácsorogva.

Ez utóbbi eset egyébként leggyakrabban akkor fordult elő, amikor a DJ olyan szinten egyszerűsítette le az amúgy sem túlcizellált minimal technot, hogy azt már kedvem lenne bináris technonak nevezni – ha venném a bátorságot, hogy műfajok meghatározásába ártsam magam.

Ezzel együtt azért van egy hipotézisem. Érdemi, magas színvonalú minimal technot azoknak az országoknak a szülöttei tudnak előállítani, ahol komoly múltja és jelene van a gépgyártásnak. Ezért a német, és a Detroit környékéről származó amerikai művészek élenjárnak a műfajban, míg például az olaszok és a franciák alkotásai olyanok inkább, mint az autóik. (Adódik a kérdés, hogy mit tettek, tesznek le az asztalra a japánok).

Elméletem második fele szerint a bináris technoban azok a régiók erősek, ahol a fejlett gépgyártás születésénél bábáskodó éknek és kalapácsnak is van még becsülete.

Mozgási szabadság

A mobiltelefon, de különösen a headset óriási vívmánya, hogy a szó tág, illetve szoros értelmében egyaránt (mozgási) szabadsággal ajándékozza meg használóját. De ezzel a szabadsággal tudni kell élni, és ez nem mindig, és nem mindenkinek sikerül.

Az előbb a kávéautomata felé tartva egy kollégát kellett megkerülnöm, aki a készülékhez közeledve, attól egy méterre kaphatott hívást, mert nem jutott el a gépig, de még csak aprót sem keresgélt, hanem úgy telefonált ott headsetje segítségével, szoborrá merevedve, még kezeit is mozdulatlanságra ítélve, mint aki bénító lövedéket kapott a gerincébe.

Pokolgép

Gyerekkoromban – számomra sem pontosan világos, hogy miért – szinte mindig megnéztem a Híradót. Sajátos, itt nem részletezendő okok miatt elég sok, terrorcselekményekről szóló tudósítás szerepelt a műsorban. A főszereplők a Vörös Hadsereg Frakció, az IRA, az ETA, az Action Direct, és még páran voltak.

Ezeken a neveken kívül még egy szó ivódott bele az emlékezetembe: pokolgép. A mai napig az egyik legkifejezőbb szónak tartom, de ez már régen is így volt – noha semmiféle tárgyi tudással nem rendelkeztem a témával kapcsolatban. A képzeletemre kellett hagyatkoznom.

A pokolgépet Kempelen Farkas sakk-automatájához hasonlatosnak gondoltam, azzal a különbséggel, hogy jóval több fogaskereket és fém alkatrészt sejtettem benne, lényegesen nagyobbnak gondoltam, illetve meg voltam róla győződve, hogy szürkés, kénbűzt árasztó, olajos géptestével már puszta megjelenése is zsigeri félelmet kelt az emberekben.

Csak azt nem értettem, hogy miféle idióták azok, akik e szembeszökő ismérvek ellenére elvétik felismerni a közelgő tragédiát, amikor öt-hat terrorista betolja a gépet egy kávéházakkal zsúfolt tér közepére.

Szánalmas A, Szánalmas B és Szánalmas C

Hárman jöttek be egyszerre. Szánalmas A szeméből, hiába harmincvalahány éves, még mindig az a szerencsétlen csőrszájú kisfiú néz a világra, akit kiröhögtek és körbelökdöstek az osztálytársai. Akkor megharagudott, és elhatározta, hogy arra teszi fel az életét, hogy különb lesz mindegyiknél. Most menő ügyvéd, ötös BMW-vel jár, és negyvenötös a karja. De se a két betű a neve előtt, se a BMW, se a jobb, se a bal karja nem mondja neki, hogy nem vagy szánalmas.

Szánalmas B ösztönös bunkó. Mindig oda áll, ahol a legjobban útban van, és mindig háttal annak, amivel szembe illene. Elismerő pillantásokért sóvárogva milliós üzletekről, felvásárlásokról és nagystílű húzásokról hadar a többieknek, majd elmondja, hogy hétfőn kezdi a fogszabályozást. Ötszázezer forintba fog kerülni. De se a mostani, se a majd szabályozott fogai, se az ötszázezer forint nem mondják neki, hogy nem vagy szánalmas.

Szánalmas C issza a másik kettő szavait, dicséri őket, adja alájuk a lovat, és mindig figyel rá, hogy mindkettőjüktől egyforma távolságra álljon. De egyikük se mondja neki, hogy nem vagy szánalmas.

Kísérleti nyelvészet

A magyar (vagy tetszőleges) nyelv bizarr voltának kísérleti bizonyításához nincs másra szükségünk, mint hogy egy szabadon választott szavát gyors egymásutánban, jó sokszor hangosan kimondjuk. Egy idő után, a kántálás hatására a szóról leválik az általa hordozott jelentés. Eddigre felismerhetetlenségig lecsupaszodott alakja talán úgy hangzik a fülünkben, mint a külföldiekében.

Felfoghatatlan rejtélyek

Mindenki emlékszik gyerekkorából akkori eszével felfoghatatlan rejtélyekre, amiknek a nyitjára saját erejéből egyszerűen képtelen volt rájönni.

Nekem ilyen volt, amikor anyámmal mentünk hazafelé, ő pedig az újságárusnál mindig megkérdezte, hogy van-e már Magyar Konyha. Elképesztett a kérdés. A miénk milyen, ha nem magyar? Hogy visszük haza? Az újságos hogy fogja odaadni? Itt van ebben a kis bódéban? Akár több vevőnek való mennyiség is?

A másik hasonló az volt, amikor a társasházunk udvaráról egy Trabant kanyarodott ki, aminek – halványkék színével szöges ellentétben – barna volt a bal első sárvédője. Megkérdeztem apámat, hogy ennek mi az oka. Ő azt válaszolta, hogy azért ilyen, mert össze volt törve. És bebarnult? Vagy így gyógyul? Vagy akit egyszer összetörtek, annak jelet kell viselnie?

Mindkét esetben közös pont, hogy szinte az ájulásig hajtottam az agyamat, hogy rendet tegyek a káoszban, de az eszembe sem jutott, hogy megkérdezzem, amit nem értek. Biztos azért, mert szüleimet mindentudónak tartottam, és azt gondoltam, hogy kérdésemre szükségképpen a tökéletes választ kaptam, annál jobbat pedig úgysem remélhetek, értelmetlen lenne tovább kérdezősködnöm.