Címke: #ezvan

Üzleti lehetőség

Ma reggel egy késő harmincas urat láttam egy stramm hegyi kerékpárral közeledni. A váz és a vaskos, rücskös kerekek egyaránt elpusztíthatatlanságot sugalltak. Látszott a gépen, hogy egymás után négyen is halálos balesetet szenvedhetnek rajta anélkül, hogy a biciklinek bántódása esne.

A bringás is ennek megfelelően volt felöltözve. Masszív sisak, szélálló dzseki, kopófelületek térdnél és könyöknél.

Aztán, ahogy közelebb ért, arra lettem figyelmes, hogy a gurulásnál szokásos racsni hang helyett fémes búgást hallok. Egy elektromotor dolgozott a sportember helyett!

Mindezt csak azért írom le, hátha olyasvalaki olvassa, aki sársprayt árul: megvan a célközönsége.

Minimalizmus

Tudom, bizonyos szempontból minimalista vagyok. Például nem árasztom el a lakásomat csecsebecsékkel, funkció nélküli tárgyakkal, ha pedig valamiről kiderül, hogy nem jó arra, amit előzőleg elképzeltem, hidegen megválunk egymástól. (A gyönyörködtetést is funkcionálisként tartom számon).

Már egy éve laktam a mostani lakásomban, amikor a cserépkályhámat konvektorra cseréltem. Amikor egy kisebb hibajavításra visszahívtam, a konvektoros azt mondta, hogy úgy állította be a készüléket, hogy kettes fokozaton adjon huszonnégy fokos meleget. Ehhez képest nálam ötösön melegít huszonkettő és félre – jegyeztem meg csak úgy érdekességképpen, ugyanis ezzel az értékkel tökéletesen elégedett voltam. A konvektoros körbenézett, és így szólt: Hát igen. Ez a kettő-huszonnégy berendezett lakásra vonatkozik.

Dallas

Milliónyian nézték úgy a Dallast péntekenként, hogy alapvetően nem értették, miről van szó.

Voltak persze páran, akik kapiskáltak valamit. Ők viszkit készítettek maguk mellé, és ahányszor az adott epizódban a pohárhoz nyúlt valaki, ők is ezt tették. Amennyire tudom, élő ember soha nem tudott ezzel a módszerrel végignézni egyetlen epizódot sem.

 

A sorozat – az én olvasatomban – azonban arról szólt, hogy mit tesz az alkohol az emberekkel, mit hoz ki belőlük. Bobbynak abban segített, hogy egyáltalán szociálissá válhasson, és szélsőséges zárkózottságát legyőzze, sőt, sikereket érjen el a nőknél. Jockey viszont ha ivott, nyíltszívű, megbízható, alapvetően kedves emberi mivoltából teljesen kifordult, és gátlástalan szemétkedővé vált.

Lucifer

Lassan összeérnek a dolgok, és az ember látszólag teljesen különböző élményeket köt össze a fejében egy olyan képzettársítással, vagy logikai kapoccsal, ami korábban nem jutott eszébe.

Itt van például Lucifer esete. Lucifer egy kőkemény németjuhász volt. Amikor látogatóba mentünk a gazdájához, annak szóban és testbeszéddel egyaránt meg kellett értetnie a kutyával, hogy az esetemben nem az alapértelmezés szerinti eljárást kell követni, azaz meg kell hagyni az életemet. A bátyám magasabb polcon helyezkedett el: vele kapcsolatban a további utasításig nem elpusztítani parancs volt az alapértelmezés. Egyébként bárki könnyen bejuthatott a kertbe, de kifelé csak akkor vezettek lábnyomok, ha a gazdi ennek lehetővé tételére külön megkérte Lucifert. (A kerítésnek rontó, vadul ugató kutyák szeleburdiak, komolytalanok. Lucifer tudta, hogy ahhoz, amit ő szeretne, először be kell engedni a leendő áldozatot).

Az eligazítás után, ha áradóan barátságosnak nem is éreztem Lucifert, de a közvetlen életveszély árnyéka sem vetődött rám. Odáig merészkedtem, hogy elkezdtem simogatni. Ezt teljes ellazulással élvezte. Amikor azonban abbahagytam, nagyon csúnyán, és hitelesen morgott rám. Ha még jobban elhúztam a kezem, felkönyökölt, fogait villantotta rám, és mélyen a szemembe nézett: olyannyira fokozta rajtam a pszichés nyomást, hogy újra az életemért aggódtam. Ismerem a kutyák jeleit, tudom mikor jópofáskodnak, mikor blöffölnek; ez nem jópofáskodás, és nem blöff volt.

Ez még gyermekkorom egyik kedves emléke, és ugyan eszembe szokott jutni néha, de azért nem ezzel kelek és fekszem. Ma reggel azonban váratlan módon kerültem közelebb Lucifer lelkének megértéséhez. Bekapcsoltam a Bartók Rádiót, és épp egy duett felkonferálásába találtam bele. Kisvártatva egy a tenornál valamivel magasabb hangfekvésű úr énekelt. Először nem tetszett, és csak azért nem kapcsoltam odébb, mert épp foglalt volt a kezem, de aztán megéreztem, hogy ez nem egy egyszerű ének, hanem ennek az embernek a hangja valóságos hangszer, éneke messze és mélyen több a puszta dallamnál. Aztán bekapcsolódott egy hölgy is (ezért merek duettről beszélni). Semmivel nem maradt el a férfitől.

Teljesen átadtam magam az élvezetnek, amikor egyszer csak gyors vége szakadt a műnek, és bemondták, hogy egy részletet hallottunk. Hirtelen felcsapó csalódottságom a következő pillanatban dühbe fordult. Részletet?! Mert mi lenne az akadálya, hogy az egészet leadják?! Siet valaki?! Vasárnap reggel van! Száz szónak is egy a vége: a zenei szerkesztő halálát kívántam. Ilyen körülmények között persze esélyem sem volt megjegyezni, hogy miből hallottam részletet. Ezt sosem fogom tudni megbocsátani a rádió munkatársának. Jobb is, hogy az ő nevére sem emlékszem.

 

Pizza

Megrendeltük a pizzát. Nem volt az étlapon; egy korábbi akcióból maradt a kínálatban, vagy legalábbis tudták, miről beszélünk. Arról a harminckét centis pizzáról, amin szalámi, kolbász, sonka, bacon, marharagu, brokkoli, sajt és pepperoni van. A film már be volt készítve, mire a futár megérkezett. Tányérra nem volt szükség, csak kést, villát, poharat vettünk elő, és kólát tettünk az asztalra.

Jóval kevesebb volt hátra a filmből, mint amennyi lement belőle, mire végeztünk a pizzánkkal, meg a fejenként bő egy liter kólánkkal. Későre járt már, így haza indultam.

Az úton csak vánszorogtam, kissé melegem volt, hosszan és feszítően ásítottam, meg-megálltam böfögni, ami pillanatnyi könnyebbséget jelentett csupán. Otthon leültem a kisszékre, és pár mély lélegzet után, nagy terpeszben, homorított háttal előrehajolva kioldottam az egyik cipőfűzőmet, majd pihentem egy kicsit, és megismételtem a műveletet a másikkal is. Felálltam, lerugdaltam a lábamról a csukát (őrültség lett volna ezt is kézzel, előrehajolva csinálni), gyorsan elmentem WC-re, fogat mostam, és lefeküdtem aludni.

Azaz az ágy szélére ültem, és onnan ereszkedtem lassan fekvő testhelyzetbe. Csak hanyatt tudtam feküdni, azt is úgy, hogy kicsit balra görbítettem magam, hogy – akár a májamnak jutó hely rovására – kedvezőbb fekvésű szöget engedjek a gyomromnak. Csak ekkor tűnt fel, hogy valósággal lihegek. A későbbiekben lehetőségem volt megfigyelni, ahogy ez szuszogássá szelídül, ugyanis hajnali négyig tartó, rendíthetetlen éberségemet semmi nem ingathatta meg. Kiszáradt számat nyalogatva bámultam a plafont vérágas szemeimmel, néha felkönyököltem böfögni egyet, és időnként úgy hallottam, azt mondom halkan: jaj. És ez szóról szóra így ment, meg sem tudom mondani, hány alkalommal.

 

Gratulálok, ön erősebb, mint egy ötödikes

Láttam egy tévéműsort. Többek között egy híres, befutott üzletember szerepelt benne, és ahogy az szinte kötelező, áhítattal emlékezett vissza az általános iskolájára. Elmondta, hogy kiváló matematikatanára volt, ráadásul imponálóan erős is, aki ha nyomatékosítani akarta az anyagot, a pajeszánál fogva emelte fel a diákot.

Feltételezem, hogy a pajeszánál megragadott gyerek maga is segít az emelkedésben, és nem csodálattal nézi, hogy leszakítják a fél arcát. De az interjúalany emlékei nem csak itt csalnak. Végtelenül szomorúnak tartom azt a patológiás elmeelváltozást, amelynek során valaki a testi fenyítést erkölcsi teljesítményként dédelgeti a hosszú távú memóriájában, és a morális alapvetései között.

A hétköznapi csoda hatásmechanizmusa

A kávéautomata nem mindig fogad el minden érmét. Ilyen esetekben fogom az adott pénzdarabot, és úgy csinálok, mint aki meghajlítja – noha tudom, hogy erre fizikailag nem vagyok képes. Erőfeszítésem hatására azonban (hétköznapi) csoda történik, és a gép jó étvággyal nyeli el a pénzt. Nem tudom, hogy a kezemről rá kerülő zsír, a fém hőmérsékletének megemelkedése, vagy milyen egyéb más tényező áll a hatásmechanizmus középpontjában, de úgy gondolom, hogy pontosan e bizonytalanságra van szükségünk ahhoz, hogy csodáról beszélhessünk. Egyébként alantas trükké silányulna a varázslat.

Édes otthon

A napokban újra a fülem ügyébe került a Hobo Blues Band – Édes otthon című dala. Azt hiszem, ez is olyan alkotás, amit a világ nagyobbik része valószínűleg nem pontosan ért, de magunknak senki közülünk nem tudná frappánsabban összefoglalni. Szerintem még az iskolában is, amikor verselemzésre kerül a sor, elfogadható válasz, hogy tanárnő, ez magáért beszél, ehhez nincs mit hozzátenni.

„Hányszor hallom, mondják: ó édes otthon,

Erről nagyon hamar le is kellett szoknom.

Anyám a konyhában gyászolta magát,

Kocsmába küldött, hogy hozzam el apát.

Szóltam: Fater, jöjjön haza hát,

Húsz forintot adott, hozzak még piát.

A bátyám melózott, megunta hamar,

Elment, már nem is tudom svéd-e vagy magyar.

Évente hazajön, önmagától részeg,

Visszahívja mindig, ó a családi fészek.

Asztalra borulva egész este sírt,

Vegyek majd neki Kerepesen sírt.

Falvédőmön ez áll:

Az édes otthon visszavár,

Visszavár.

Presszó előtt állnak bizonytalan lányok,

Közöttük éhesen, nyugtalanul járok.

Át kellene jutnom még ezen a poklon,

Bableves csülökkel, vár az édes otthon.

Lemegyek a térre, sör és kártya vár,

Zsebemben két ásszal már nem érhet kár”.

Család a szólamokban, meg a gyakorlatban, darabokban, önjelölt mártír, alkoholista, ebből hozd ki, menekülünk, elszállunk, csak sajnáljanak minket, akkor jó, falvédőre való, visszavár, aha, nem mi tehetünk róla, hanem a környezetünk, de nehéz nekünk, gulyáskommunizmus, pontosan tudjuk, de nem csináljuk, langyos vízbe hugyozunk, megoldjuk okosba.

Polarizált filozófia

Az egész gyerekkoromat végighunyorogtam, mert nem volt napszemüvegem. Lehetett volna, illetve volt is, de azokban is csíknyira kellett összehúznom a szemem. A világ kevésbé volt éles fényű, de valami láthatatlan módon mégis ugyanazt éreztem, mintha az lett volna. (A kitágult pupillákon a végelszámolásnál több bántó fény jut be, mint az összeszűkülteken napszemüveg nélkül).

Aztán felfedeztem, hogy vannak a fényt polarizáló lencsék. Azóta nem kell hunyorognom, a bántó, fehér, szórt fények nem jutnak el hozzám, csak a színek és a kontrasztok. (Meg látom a vízfelszín alatt nem sokkal úszó halakat is). Szoktam mondani, hogy nézzétek az eget, ilyen kéket még nem láttam. Aztán amikor nincsenek elájulva, kapcsolok, hogy ja, ezzel nézzétek meg. És elájulnak.

De emiatt felmerül, hogy ez nem a valóság, hogy ilyen tulajdonképpen nincs. Mert mi a valóság? Amit napszemüveg nélkül látunk? Nem az, amit az összetett szemű rovarok látnak? És/vagy akiknek minden a kék valamilyen árnyalatában játszik? Vagy akiknek a visszavert ultrahang alapján áll össze a kép? Egyik sem a valóság. A valóságot nem lehet látni, csak nézni.

Egyszer egy ocsmány novemberi délutánon összefutottam Lacival. Egy narancsszín üvegű szemüveg volt rajta. Rögtön elkértem. Ahogy felvettem, a világ gyökeresen megváltozott. Locsogó, túlzó napfényben úszott minden, és meleg lett.

Most nyáron újra láttam pár ilyen szemüveget. Idén ősztől ezt szánom a saját valóságomnak.