Az egész gyerekkoromat végighunyorogtam, mert nem volt napszemüvegem. Lehetett volna, illetve volt is, de azokban is csíknyira kellett összehúznom a szemem. A világ kevésbé volt éles fényű, de valami láthatatlan módon mégis ugyanazt éreztem, mintha az lett volna. (A kitágult pupillákon a végelszámolásnál több bántó fény jut be, mint az összeszűkülteken napszemüveg nélkül).

Aztán felfedeztem, hogy vannak a fényt polarizáló lencsék. Azóta nem kell hunyorognom, a bántó, fehér, szórt fények nem jutnak el hozzám, csak a színek és a kontrasztok. (Meg látom a vízfelszín alatt nem sokkal úszó halakat is). Szoktam mondani, hogy nézzétek az eget, ilyen kéket még nem láttam. Aztán amikor nincsenek elájulva, kapcsolok, hogy ja, ezzel nézzétek meg. És elájulnak.

De emiatt felmerül, hogy ez nem a valóság, hogy ilyen tulajdonképpen nincs. Mert mi a valóság? Amit napszemüveg nélkül látunk? Nem az, amit az összetett szemű rovarok látnak? És/vagy akiknek minden a kék valamilyen árnyalatában játszik? Vagy akiknek a visszavert ultrahang alapján áll össze a kép? Egyik sem a valóság. A valóságot nem lehet látni, csak nézni.

Egyszer egy ocsmány novemberi délutánon összefutottam Lacival. Egy narancsszín üvegű szemüveg volt rajta. Rögtön elkértem. Ahogy felvettem, a világ gyökeresen megváltozott. Locsogó, túlzó napfényben úszott minden, és meleg lett.

Most nyáron újra láttam pár ilyen szemüveget. Idén ősztől ezt szánom a saját valóságomnak.

A magyar nyelv egyik legplasztikusabb szava a megköpdös. A k, p és s hangok ilyen ütemes sora az eléjük vetett meg-gel szinte cselekvésre kényszerít: El kéne húzni a környékről, vagy le kéne törölni (valakinek). A szagát is érzem.

Nem helyrehozhatatlan hiba, de sajnos megtörtént, hogy a gimnáziumban nem tanultam meg olaszul, noha akkortájt a nyelvtanulás volt az, ami a legkönnyebben ment. Így történhetett, hogy amikor a nővéremékkel Olaszországban nyaraltunk, az egyik alkalommal zsömlét ettünk kenyér helyett, ugyanis a panino szót ismertem, a pane-t nem.

Akik pár évvel később segíteni hívtak, hogy közvetítsek egy a balatoni házát kiadó hölgy és olasz fiatalok között, azt hitték viccelek, amikor azt mondtam, hogy engem ugyan tanítottak olaszul négy éven át, de én sajnos nem tanultam. A szóban forgó olaszok nálam is rosszabbul álltak, és a sajátjukon kívül egyetlen szót sem tudtak semmilyen idegen nyelven.

Rettenetes erőfeszítések közepette, mutogatva, gesztikulálva sikerült eljutni addig, hogy van elég hely számukra, és az ajánlott ár is megfelel. Ekkor azonban azt kérdezték, hogy lányokat felhozhatnak-e. Ahogy ezt megkérdeztem, mindannyian láttuk a nő arcán, hogy nem tartja jó ötletnek a dolgot. Talán ezért, talán nem, a srácok helyesbítettek, hogy ragazzi (fiúk), és nem ragazze (lányok), ahogy én értettem.

Megnyugodva fordultam a házigazda felé a helyesbített fordítással, de megrökönyödve kellett tapasztalnom, hogy erősen felháborodott, és azt kiabálta, hogy „ide buzik nem jönnek, az biztos!”. Magyarázni kezdtem, hogy nem erről van szó, de a taljánok a segítségemre siettek (talán, mert azt hitték, hogy még mindig nőkről beszélek?), és egymásra mutogattak, illetve karmozdulataikkal az egy csapat fogalmát próbálták kifejezni, végső soron azt, hogy itt fiúk lesznek csak, ők meg pár haverjuk(?).

A hölgy eddigre teljesen kikészült, és épphogy fokhagymafüzért nem vett elő a kiűzésünkre: hipp-hopp az ajtó előtt találtuk magunkat. Az olaszokkal egymásra néztünk, és a magunk számára a legkönnyebb értelmezési lehetőséget választva, kölcsönösen non-verbálisan fejeztük ki, hogy a nő nem normális.

A mai napig sem egészen értem, hogy mi történhetett. Lehet, hogy volt pár másik haverjuk, akik a környéken szintén kiadó házat kerestek, és csak azt akarták megtudni, hogy nekik is van-e elég hely?