Címke: #ezvan

Mese sajt

Szomorúan látom, hogy újra kapható a Mese Sajt. Annak idején a napköziben kerültem vele a kívántnál nagyobb közelségbe. Színe vészjóslóan mélybarna volt, szagában és ízében a rothadás úgy kombinálódott az émelyítő édeskésséggel, hogy az fogyasztását a dögevéssel tette egylényegűvé. Amint megforgattam a számban, gyomrom és nyelőcsövem uralhatatlan, pánikszerű, görcsös összehúzódásokkal parancsolt rám öklendezést. (Később az Unicum váltott ki belőlem hasonló reakciókat, de azokon – az évek során – sikerült felülkerekednem).

Vakbél

A Bodies kiállításon olvastam egy magyarázó szövegben, hogy „a vakbél jelzi a vastagbél legelejét”. Stimmel. Én is úgy tudtam, hogy semmi dolga a szervezetben, és minden további nélkül el is tudom képzelni, hogy amint szikével közelítenek felé – nyilvánvaló szükségtelenségét leplezendő – felpattan, és már mondja is: „Jó napot kívánok, üdvözlöm Önöket abból az alkalomból, hogy a vastagbél kezdőpontjához érkeztek. Erre parancsoljanak továbbfáradni”.

Ragazzi

Nem helyrehozhatatlan hiba, de sajnos megtörtént, hogy a gimnáziumban nem tanultam meg olaszul, noha akkortájt a nyelvtanulás volt az, ami a legkönnyebben ment. Így történhetett, hogy amikor a nővéremékkel Olaszországban nyaraltunk, az egyik alkalommal zsömlét ettünk kenyér helyett, ugyanis a panino szót ismertem, a pane-t nem.

Akik pár évvel később segíteni hívtak, hogy közvetítsek egy a balatoni házát kiadó hölgy és olasz fiatalok között, azt hitték viccelek, amikor azt mondtam, hogy engem ugyan tanítottak olaszul négy éven át, de én sajnos nem tanultam. A szóban forgó olaszok nálam is rosszabbul álltak, és a sajátjukon kívül egyetlen szót sem tudtak semmilyen idegen nyelven.

Rettenetes erőfeszítések közepette, mutogatva, gesztikulálva sikerült eljutni addig, hogy van elég hely számukra, és az ajánlott ár is megfelel. Ekkor azonban azt kérdezték, hogy lányokat felhozhatnak-e. Ahogy ezt megkérdeztem, mindannyian láttuk a nő arcán, hogy nem tartja jó ötletnek a dolgot. Talán ezért, talán nem, a srácok helyesbítettek, hogy ragazzi (fiúk), és nem ragazze (lányok), ahogy én értettem.

Megnyugodva fordultam a házigazda felé a helyesbített fordítással, de megrökönyödve kellett tapasztalnom, hogy erősen felháborodott, és azt kiabálta, hogy „ide buzik nem jönnek, az biztos!”. Magyarázni kezdtem, hogy nem erről van szó, de a taljánok a segítségemre siettek (talán, mert azt hitték, hogy még mindig nőkről beszélek?), és egymásra mutogattak, illetve karmozdulataikkal az egy csapat fogalmát próbálták kifejezni, végső soron azt, hogy itt fiúk lesznek csak, ők meg pár haverjuk(?).

A hölgy eddigre teljesen kikészült, és épphogy fokhagymafüzért nem vett elő a kiűzésünkre: hipp-hopp az ajtó előtt találtuk magunkat. Az olaszokkal egymásra néztünk, és a magunk számára a legkönnyebb értelmezési lehetőséget választva, kölcsönösen non-verbálisan fejeztük ki, hogy a nő nem normális.

A mai napig sem egészen értem, hogy mi történhetett. Lehet, hogy volt pár másik haverjuk, akik a környéken szintén kiadó házat kerestek, és csak azt akarták megtudni, hogy nekik is van-e elég hely?

És rögtön a trónjára ül

Ha egy együttes lecseréli az énekesét, a halállal dacol. Egy kezemen meg tudnám számolni, hogy hányaknak sikerült ez a manőver anélkül, hogy jelentéktelenné váltak volna. Az AC/DC az egyik.

Bon Scottot 1980. február 19-én, egy átmulatott, végigivott, azaz egy minden szempontból szokványos éjszaka után saját hányásába fulladva találták meg. (Veleszületett jogérzékem szerint az előadóművészek esetében ez munkahelyi balesetnek számít). Akkor pár hónapos, Highway to Hell című albumuk hozta meg számukra az igazi áttörést, ezért a tragédia annak időzítése miatt is különösen szerencsétlen volt.

A többiek hamar úgy döntöttek, hogy utódot keresnek: Bon is ezt akarná – mondták. A befutó Brian Johnson lett, aki többek között azzal nyerte el az együttes szimpátiáját, hogy a meghallgatásról csúnyán elkésett; ugyanis belefeledkezett egy biliárd mérkőzésbe. (Nálam ezzel kieső lett volna, de nincs is tehetségem a zenéhez, illetve – szerencsére – beleszólásom sem volt a döntésbe).

A Back in Black című albumuk még abban az évben megjelent (és azóta is a legnagyobb példányszámban eladott lemezük – ha jól tudom). Biztos volt valami reklámkampányuk, amiből kiderülhetett, hogy kiféle, miféle az új énekes, de a korong első dalát (Hells Bells) mindig azzal a hipotetikus hozzáállással hallgatom, mintha már létezése hajnalától ismertem volna a csapatot, és csak annyit tudnék, hogy Bon Scott meghalt, és ezen a lemezen valaki más fog énekelni.

A megkondított harang, majd az ahhoz csatlakozó méltóságteljes gitárok tiszteletet parancsolnak, és erőt sugároznak, rögtön egyértelművé teszik, hogy itt komoly dologról van szó. Amikor azonban felcsendül Brian Johnson soha addig élő embertől nem hallott, elképesztő torokhangja, az összes szőrszálam kiegyenesedik és az ég felé tör, olyan léptékváltást érzek, mintha a vaku fényét atomvillanás mosná el, szemeim kikerekednek, eltátott számon pedig azt suttogom magam elé: A kurva életbe…

Aztán sokáig csendben vagyok, hagyom, hogy vigyen a zene, és csak az album végén eszmélek, hogy nincs a világon még egy olyan, hogy a tökélyt olyasfajta tökéllyel fejeljék meg, ami nem versenyez az előzővel, nem próbálja meg legyőzni azt, hanem másik kategóriát avat, és rögtön a trónjára ül.

André Gide

Reggelente olvasgatom André Gide – Visszatérés a Szovjetunióból című könyvét. Kiderül belőle, hogy Gide szenvedélyesen hitt a kommunizmus eszméjében, és hazájában, Franciaországban, képviselte is azt. Könyvében az 1936-os Szovjetunióbeli látogatásáról számol be. Tiszteletreméltó, ahogy konokul őszinte marad magához és olvasóihoz, és rendre, szisztematikusan rámutat azokra a visszásságokra, amelyek hitén fájó sebeket ejtenek, de eszével megkerülhetetlenek. Vagy ez nem is olyan nehéz, mint ahogy nekünk tűnhet az alapján, hogy nálunk nincs egyetlen publicitáshoz jutó politológus sem, aki ezt a mutatványt meg tudná ismételni?

Fenegyerek

Egy szociológusról írták egyszer – szokatlanul(?) kritikus, szókimondó stílusára hivatkozva –, hogy valódi fenegyerek. Nem célom itt vitatni az érdemeit, de úgy érzem, hogy valami elkorcsosult definíció alapján ítélt a társadalomtudós méltatója. Ökölszabályként maradjunk annyiban, hogy fenegyerek az, aki az utolsó marék szamócát kicsavarja egy barnamedve mancsából.

Csak a testén keresztül?! – A

A vonaton, a két kocsirészt elválasztó részen egy lány ült az ajtóban, lábait a szabadban lóbálva, fülhallgatóval a fülében. Én is kimentem, hogy a kupéban összegyűjtött verejtéket sófolttá szárítsam a hátamon. Az egyik megállóhoz közeledvén két idős hölgy került elő. A vonat megállásáig gondosan a lány háta mögött álltak, nehogy észrevehesse őket. Amikor megálltunk, az egyik hölgy félve majdnem megérintette a csaj vállát, majd mégis elhúzta a kezét, és felhábárodottan nézett a másikra. Az is meg volt botránkozva. Végül mégis megérintette az egyik. A lány felnézett, és azonnal felállt, hogy utat engedjen. Az egyik nő csak csóválta a fejét, de a másik még azelőtt, hogy a lánynak lett volna ideje teljesen félreállni, gyorsan elsütötte a jó előre megkomponált mondatát: – Csak a testén keresztül [lehet leszállni]?! Majd még a peronról is visszaszólt szempilláit rebegtetve, ajkát biggyesztve, bántó, hisztis éllel a hangjában: – Igazán nagyon kedves! Nagyon kedves!

Elképesztő, hogy emberek mennyi energiát képesek fektetni abba, hogy egy említésre sem méltó helyzetet maguk előtt jogosnak hazudott felháborodásuk tárgyává csavarjanak.

Különleges képesség

Van egy – a mai időkben különlegesnek számító – képességem: tudok kalkulálni az idővel. Oda tudok érni a megbeszélt helyre, a megbeszélt időpontban. Nem lepődöm meg, hogy nem jön azonnal a busz, hogy forgalom van a városban, hogy több a piros lámpa, mint a zöld, hogy az előző dolgom nem hét percig, hanem háromnegyed óráig tart, stb… Ez általában arra jó, hogy van időm várni másokra.

Pénteken vonattal a Balaton felé indulni klasszikus rémálom. Hacsak az ember oda nem ér időben. Ebben az esetben ugyanis ráérősen válogathat a szabad helyek között, a három legszimpatikusabb közül az igazit kisorsolhatja kockadobással, majd a nyertes ülésen elhelyezkedve figyelheti a hivatalos indulás időpontja után közvetlenül, vagy kicsit később érkezőket. Az útról azért ők sem maradnak le, mert a MÁV is vállal mondjuk 4 perc csúszást, amit a táv egésze alatt további fél órával fejel meg, hogy – a szeretteikért időben az állomásra érkezők kárára – helyreálljon az egyensúly.