Édes otthon

A napokban újra a fülem ügyébe került a Hobo Blues Band – Édes otthon című dala. Azt hiszem, ez is olyan alkotás, amit a világ nagyobbik része valószínűleg nem pontosan ért, de magunknak senki közülünk nem tudná frappánsabban összefoglalni. Szerintem még az iskolában is, amikor verselemzésre kerül a sor, elfogadható válasz, hogy tanárnő, ez magáért beszél, ehhez nincs mit hozzátenni.

„Hányszor hallom, mondják: ó édes otthon,

Erről nagyon hamar le is kellett szoknom.

Anyám a konyhában gyászolta magát,

Kocsmába küldött, hogy hozzam el apát.

Szóltam: Fater, jöjjön haza hát,

Húsz forintot adott, hozzak még piát.

A bátyám melózott, megunta hamar,

Elment, már nem is tudom svéd-e vagy magyar.

Évente hazajön, önmagától részeg,

Visszahívja mindig, ó a családi fészek.

Asztalra borulva egész este sírt,

Vegyek majd neki Kerepesen sírt.

Falvédőmön ez áll:

Az édes otthon visszavár,

Visszavár.

Presszó előtt állnak bizonytalan lányok,

Közöttük éhesen, nyugtalanul járok.

Át kellene jutnom még ezen a poklon,

Bableves csülökkel, vár az édes otthon.

Lemegyek a térre, sör és kártya vár,

Zsebemben két ásszal már nem érhet kár”.

Család a szólamokban, meg a gyakorlatban, darabokban, önjelölt mártír, alkoholista, ebből hozd ki, menekülünk, elszállunk, csak sajnáljanak minket, akkor jó, falvédőre való, visszavár, aha, nem mi tehetünk róla, hanem a környezetünk, de nehéz nekünk, gulyáskommunizmus, pontosan tudjuk, de nem csináljuk, langyos vízbe hugyozunk, megoldjuk okosba.

Polarizált filozófia

Az egész gyerekkoromat végighunyorogtam, mert nem volt napszemüvegem. Lehetett volna, illetve volt is, de azokban is csíknyira kellett összehúznom a szemem. A világ kevésbé volt éles fényű, de valami láthatatlan módon mégis ugyanazt éreztem, mintha az lett volna. (A kitágult pupillákon a végelszámolásnál több bántó fény jut be, mint az összeszűkülteken napszemüveg nélkül).

Aztán felfedeztem, hogy vannak a fényt polarizáló lencsék. Azóta nem kell hunyorognom, a bántó, fehér, szórt fények nem jutnak el hozzám, csak a színek és a kontrasztok. (Meg látom a vízfelszín alatt nem sokkal úszó halakat is). Szoktam mondani, hogy nézzétek az eget, ilyen kéket még nem láttam. Aztán amikor nincsenek elájulva, kapcsolok, hogy ja, ezzel nézzétek meg. És elájulnak.

De emiatt felmerül, hogy ez nem a valóság, hogy ilyen tulajdonképpen nincs. Mert mi a valóság? Amit napszemüveg nélkül látunk? Nem az, amit az összetett szemű rovarok látnak? És/vagy akiknek minden a kék valamilyen árnyalatában játszik? Vagy akiknek a visszavert ultrahang alapján áll össze a kép? Egyik sem a valóság. A valóságot nem lehet látni, csak nézni.

Egyszer egy ocsmány novemberi délutánon összefutottam Lacival. Egy narancsszín üvegű szemüveg volt rajta. Rögtön elkértem. Ahogy felvettem, a világ gyökeresen megváltozott. Locsogó, túlzó napfényben úszott minden, és meleg lett.

Most nyáron újra láttam pár ilyen szemüveget. Idén ősztől ezt szánom a saját valóságomnak.

Mese sajt

Szomorúan látom, hogy újra kapható a Mese Sajt. Annak idején a napköziben kerültem vele a kívántnál nagyobb közelségbe. Színe vészjóslóan mélybarna volt, szagában és ízében a rothadás úgy kombinálódott az émelyítő édeskésséggel, hogy az fogyasztását a dögevéssel tette egylényegűvé. Amint megforgattam a számban, gyomrom és nyelőcsövem uralhatatlan, pánikszerű, görcsös összehúzódásokkal parancsolt rám öklendezést. (Később az Unicum váltott ki belőlem hasonló reakciókat, de azokon – az évek során – sikerült felülkerekednem).

Vakbél

A Bodies kiállításon olvastam egy magyarázó szövegben, hogy „a vakbél jelzi a vastagbél legelejét”. Stimmel. Én is úgy tudtam, hogy semmi dolga a szervezetben, és minden további nélkül el is tudom képzelni, hogy amint szikével közelítenek felé – nyilvánvaló szükségtelenségét leplezendő – felpattan, és már mondja is: „Jó napot kívánok, üdvözlöm Önöket abból az alkalomból, hogy a vastagbél kezdőpontjához érkeztek. Erre parancsoljanak továbbfáradni”.

Ragazzi

Nem helyrehozhatatlan hiba, de sajnos megtörtént, hogy a gimnáziumban nem tanultam meg olaszul, noha akkortájt a nyelvtanulás volt az, ami a legkönnyebben ment. Így történhetett, hogy amikor a nővéremékkel Olaszországban nyaraltunk, az egyik alkalommal zsömlét ettünk kenyér helyett, ugyanis a panino szót ismertem, a pane-t nem.

Akik pár évvel később segíteni hívtak, hogy közvetítsek egy a balatoni házát kiadó hölgy és olasz fiatalok között, azt hitték viccelek, amikor azt mondtam, hogy engem ugyan tanítottak olaszul négy éven át, de én sajnos nem tanultam. A szóban forgó olaszok nálam is rosszabbul álltak, és a sajátjukon kívül egyetlen szót sem tudtak semmilyen idegen nyelven.

Rettenetes erőfeszítések közepette, mutogatva, gesztikulálva sikerült eljutni addig, hogy van elég hely számukra, és az ajánlott ár is megfelel. Ekkor azonban azt kérdezték, hogy lányokat felhozhatnak-e. Ahogy ezt megkérdeztem, mindannyian láttuk a nő arcán, hogy nem tartja jó ötletnek a dolgot. Talán ezért, talán nem, a srácok helyesbítettek, hogy ragazzi (fiúk), és nem ragazze (lányok), ahogy én értettem.

Megnyugodva fordultam a házigazda felé a helyesbített fordítással, de megrökönyödve kellett tapasztalnom, hogy erősen felháborodott, és azt kiabálta, hogy „ide buzik nem jönnek, az biztos!”. Magyarázni kezdtem, hogy nem erről van szó, de a taljánok a segítségemre siettek (talán, mert azt hitték, hogy még mindig nőkről beszélek?), és egymásra mutogattak, illetve karmozdulataikkal az egy csapat fogalmát próbálták kifejezni, végső soron azt, hogy itt fiúk lesznek csak, ők meg pár haverjuk(?).

A hölgy eddigre teljesen kikészült, és épphogy fokhagymafüzért nem vett elő a kiűzésünkre: hipp-hopp az ajtó előtt találtuk magunkat. Az olaszokkal egymásra néztünk, és a magunk számára a legkönnyebb értelmezési lehetőséget választva, kölcsönösen non-verbálisan fejeztük ki, hogy a nő nem normális.

A mai napig sem egészen értem, hogy mi történhetett. Lehet, hogy volt pár másik haverjuk, akik a környéken szintén kiadó házat kerestek, és csak azt akarták megtudni, hogy nekik is van-e elég hely?

És rögtön a trónjára ül

Ha egy együttes lecseréli az énekesét, a halállal dacol. Egy kezemen meg tudnám számolni, hogy hányaknak sikerült ez a manőver anélkül, hogy jelentéktelenné váltak volna. Az AC/DC az egyik.

Bon Scottot 1980. február 19-én, egy átmulatott, végigivott, azaz egy minden szempontból szokványos éjszaka után saját hányásába fulladva találták meg. (Veleszületett jogérzékem szerint az előadóművészek esetében ez munkahelyi balesetnek számít). Akkor pár hónapos, Highway to Hell című albumuk hozta meg számukra az igazi áttörést, ezért a tragédia annak időzítése miatt is különösen szerencsétlen volt.

A többiek hamar úgy döntöttek, hogy utódot keresnek: Bon is ezt akarná – mondták. A befutó Brian Johnson lett, aki többek között azzal nyerte el az együttes szimpátiáját, hogy a meghallgatásról csúnyán elkésett; ugyanis belefeledkezett egy biliárd mérkőzésbe. (Nálam ezzel kieső lett volna, de nincs is tehetségem a zenéhez, illetve – szerencsére – beleszólásom sem volt a döntésbe).

A Back in Black című albumuk még abban az évben megjelent (és azóta is a legnagyobb példányszámban eladott lemezük – ha jól tudom). Biztos volt valami reklámkampányuk, amiből kiderülhetett, hogy kiféle, miféle az új énekes, de a korong első dalát (Hells Bells) mindig azzal a hipotetikus hozzáállással hallgatom, mintha már létezése hajnalától ismertem volna a csapatot, és csak annyit tudnék, hogy Bon Scott meghalt, és ezen a lemezen valaki más fog énekelni.

A megkondított harang, majd az ahhoz csatlakozó méltóságteljes gitárok tiszteletet parancsolnak, és erőt sugároznak, rögtön egyértelművé teszik, hogy itt komoly dologról van szó. Amikor azonban felcsendül Brian Johnson soha addig élő embertől nem hallott, elképesztő torokhangja, az összes szőrszálam kiegyenesedik és az ég felé tör, olyan léptékváltást érzek, mintha a vaku fényét atomvillanás mosná el, szemeim kikerekednek, eltátott számon pedig azt suttogom magam elé: A kurva életbe…

Aztán sokáig csendben vagyok, hagyom, hogy vigyen a zene, és csak az album végén eszmélek, hogy nincs a világon még egy olyan, hogy a tökélyt olyasfajta tökéllyel fejeljék meg, ami nem versenyez az előzővel, nem próbálja meg legyőzni azt, hanem másik kategóriát avat, és rögtön a trónjára ül.

André Gide

Reggelente olvasgatom André Gide – Visszatérés a Szovjetunióból című könyvét. Kiderül belőle, hogy Gide szenvedélyesen hitt a kommunizmus eszméjében, és hazájában, Franciaországban, képviselte is azt. Könyvében az 1936-os Szovjetunióbeli látogatásáról számol be. Tiszteletreméltó, ahogy konokul őszinte marad magához és olvasóihoz, és rendre, szisztematikusan rámutat azokra a visszásságokra, amelyek hitén fájó sebeket ejtenek, de eszével megkerülhetetlenek. Vagy ez nem is olyan nehéz, mint ahogy nekünk tűnhet az alapján, hogy nálunk nincs egyetlen publicitáshoz jutó politológus sem, aki ezt a mutatványt meg tudná ismételni?

Fenegyerek

Egy szociológusról írták egyszer – szokatlanul(?) kritikus, szókimondó stílusára hivatkozva –, hogy valódi fenegyerek. Nem célom itt vitatni az érdemeit, de úgy érzem, hogy valami elkorcsosult definíció alapján ítélt a társadalomtudós méltatója. Ökölszabályként maradjunk annyiban, hogy fenegyerek az, aki az utolsó marék szamócát kicsavarja egy barnamedve mancsából.