A vonaton, a két kocsirészt elválasztó részen egy lány ült az ajtóban, lábait a szabadban lóbálva, fülhallgatóval a fülében. Én is kimentem, hogy a kupéban összegyűjtött verejtéket sófolttá szárítsam a hátamon. Az egyik megállóhoz közeledvén két idős hölgy került elő. A vonat megállásáig gondosan a lány háta mögött álltak, nehogy észrevehesse őket. Amikor megálltunk, az egyik hölgy félve majdnem megérintette a csaj vállát, majd mégis elhúzta a kezét, és felhábárodottan nézett a másikra. Az is meg volt botránkozva. Végül mégis megérintette az egyik. A lány felnézett, és azonnal felállt, hogy utat engedjen. Az egyik nő csak csóválta a fejét, de a másik még azelőtt, hogy a lánynak lett volna ideje teljesen félreállni, gyorsan elsütötte a jó előre megkomponált mondatát: – Csak a testén keresztül [lehet leszállni]?! Majd még a peronról is visszaszólt szempilláit rebegtetve, ajkát biggyesztve, bántó, hisztis éllel a hangjában: – Igazán nagyon kedves! Nagyon kedves!

Elképesztő, hogy emberek mennyi energiát képesek fektetni abba, hogy egy említésre sem méltó helyzetet maguk előtt jogosnak hazudott felháborodásuk tárgyává csavarjanak.

Van egy – a mai időkben különlegesnek számító – képességem: tudok kalkulálni az idővel. Oda tudok érni a megbeszélt helyre, a megbeszélt időpontban. Nem lepődöm meg, hogy nem jön azonnal a busz, hogy forgalom van a városban, hogy több a piros lámpa, mint a zöld, hogy az előző dolgom nem hét percig, hanem háromnegyed óráig tart, stb… Ez általában arra jó, hogy van időm várni másokra.

Pénteken vonattal a Balaton felé indulni klasszikus rémálom. Hacsak az ember oda nem ér időben. Ebben az esetben ugyanis ráérősen válogathat a szabad helyek között, a három legszimpatikusabb közül az igazit kisorsolhatja kockadobással, majd a nyertes ülésen elhelyezkedve figyelheti a hivatalos indulás időpontja után közvetlenül, vagy kicsit később érkezőket. Az útról azért ők sem maradnak le, mert a MÁV is vállal mondjuk 4 perc csúszást, amit a táv egésze alatt további fél órával fejel meg, hogy – a szeretteikért időben az állomásra érkezők kárára – helyreálljon az egyensúly.

Megvettem a jegyet Füredre. Olyan hatékony voltam, hogy még a Hungary Info Szelvényfüzet egyik vonatkozó lapját is felhasználtam (33% kedvezmény). Megkaptam a visszajárót, és elindultam kifelé. Már az üvegfalon kívül kapcsoltam, hogy túlságosan szépen kerekedik a visszakapott pénz ahhoz, hogy stimmeljen egy 70-re végződő árhoz. Jobban szemügyre véve láttam, hogy kétezerig kaptam csak vissza. Rövid vívódás után arra jutottam, hogy tudatos fogyasztó leszek, és nem legyintek rá a 630 Ft-ra, hanem vállalom a kellemetlenséget.

Visszamentem, és kiterítettem a pénzeket, hogy ennyit kaptam. A pénztáros pedig elsorolta, hogy pontosan milyen címleteket adott vissza nekem – hiszen tételesen emlékszik mindre. Erre én azzal hozakodtam elő, hogy akkor ehhez hasonlóknak lennie kell nálam, mivel csak azzal a húszezressel érkeztem, amivel fizettem. Márpedig nálam csak tizennyolcezer Ft van. (Persze kint odaadhattam volna valakinek, így is előállhatna ez a helyzet). A hölgy egy kicsit meg volt bántva, és azt mondta – gesztusai alapján végső érvként(?)–, hogy akkor le kell zárnia a pénztárt és végigszámolni mindent. Nem örült a válaszomnak: Rendben.

Elment hátra, kollégái megnéztek maguknak bentről. Közben elemeztük a helyzetet a szintén ott sorbanálló idősebb úrral. Ő is biztos volt benne, hogy csak a kerek címleteket kaptam meg. (Nekem egyébként kezdett derengeni, hogy voltak ott bent valami kétszázasok is, de a tálcára már nem kerültek rá, aztán jött a következő… így alakult ki a helyzet).

Visszajött a pénztáros, felírta a nevem, címem, telefonszámom. Megpróbáltuk kitalálni, hogy mi történhetett, de minden eshetőséget kizártunk. (A közvetlenül utánam lévők csak nyolcvan Ft-ot kaptak vissza, ők sem tehették el az én pénzemet). Ahogy látta, hogy nem haragszom rá, nem vádolom, sőt elismerem, hogy figyelmetlen voltam, későn kapcsoltam, a vonásai kisimultak valamelyest. Elnézést kértünk egymástól az okozott kellemetlenségért, és abban maradtunk, hogy ma megcsinálják a standot, és holnap felhívnak, hogy mire jutottak.

A figyelmetlenségem és a tudatos vásárlói létre törekvésem együttes eredményeként szívott az idősebb úr, akinek át kellett állnia egy másik sorba, szívott a pénztáros, akinek lesz dolga bőven ezzel az üggyel kapcsolatban, és szívtam én, aki ott álltam plusz negyed órát, és holnap – reményeim szerint istentelen elektronikus zenei hangnyomás közepette – fogadhatok majd egy hívást.

Ezt végiggondolva ugyan adódik, hogy ennyit messze nem ér 630 Ft, mégis újra hasonlóképpen cselekednék.

Úgy látom, alapvetően háromféle ember jár ide a sarokra, az éjjelnappaliba. Az első csoportról semmi különöset nem tudok mondani (én is ide tartozom). A másodikat azok alkotják, akik szokatlan öltözködésükkel / frizurájukkal / hangjukkal / gesztusaikkal jelentősen eltérnek az átlagtól – de mint vásárlók teljesen szokványosnak tekinthetők: kérnek ezt-azt, kifizetik, köszönnek és elmennek. A harmadik csoportba azok tartoznak, akik idegenkedéssel / gyűlölettel / lenézéssel / elképedéssel / gúnnyal a szemükben és szavaikban keresik csoporttársaik egyetértő pillantásait, szavait. Miután a második csoportba tartozó kiment az üzletből.

Engem igazán nem zavar, ha nem dolgozik valaki, de az igen, ha a munka látszatának keltésével nekem okoz kényelmetlenséget. A takarítónő minden reggelre félresöpri a billentyűzetet és az egérpadot, rajta az egérrel. Sokszor az így lecsúszott kábeleket is újra és újra ki kell húznom az asztal mögül, hogy ne nyújtózkodva kelljen gépelnem. Ugyanakkor az asztalon lévő porrétegnek és koszfoltoknak már évek óta nevük van, olyan jól ismerem őket.

Újra fellángolt a turul szobor körüli vita. A kérdés – reálisan szemlélve – politikai alapon nyilván nem oldható meg, ezért hadd hozzak be egy új szempontot a diskurzusba: Az a madár röpképtelen. Alaposan körüljártam, és ki merem jelenteni, hogy csoffadt mellizmai huszad annyi erőt sem képesek kifejteni, mint ami a minden más ízében robusztus test levegőbe emeléséhez kellene. Így azt kell eldönteni, hogy gyalázatos anatómiai felépítése miatt pusztulnia kell-e, vagy éppen szánalmat, és ezért fennmaradást érdemel.