– Á, mentsünk csak annyit belőle, amennyit te gondolsz. Majd én elbogarászom vele holnap.

Mindig lenyűgöz a létező legegyszerűbb érvelési stratégia, az ún. egyszerű tagadás. Tegnap az Auchanban pont a pénztárak előtti folyosóra esett az egyébként nem hosszú, de kínosan lassú sor vége, ezért úgy álltam oda, hogy kihagytam egy fél helyet azoknak, akik tovább akarnak menni keresztbe.

Kisvártatva beállt elém egy srác a barátnőjével, amúgy rézsútosan. Nem nagyon akart felém nézni, de aztán mégis sikerült elkapnom a pillantását. Ártatlan, tárgyszerű segítőkészséggel, mert felmerült bennem, hogy csak figyelmetlen volt, elárultam neki, amit ő is sejtett: én vagyok a sor vége. Visszakérdezett valamit, amit elsőre nem is értettem. Talán azért, mert nem volt az általam lehetségesnek tartott válaszok között. Azt kérdezte ugyanis, hogy “és?”. Erre felszaladt a szemöldököm. – Annyi az egész, hogy ne állj elém – mondtam neki olyan egyszerűen, hogy ő is megértse.

Ekkor reagált úgy, hogy azt állította, ő nem állt elém. Erre már az ilyen esetekre tartogatott lenéző mosolyommal mondtam neki, hogy pedig úgy tűnt. Még mondott valamit, hogy majd ha tényleg beáll elém, akkor szóljak, stb. Egy legyintetéssel jeleztem, hogy ne fáradjon tovább a beszéddel, mint ahogy a kutyámnak sem kezdem el magyarázni, hogy milyen méltatlan, ahogy tolakszik az ajtónál.

A srác elment egy újabb karton ásványvízért, közben az esetet végig rendkívüli módon szégyellő barátnője pedig beállt mögém a sorba.

Az ember hajlamos magától értetődőnek venni, hogy a hegyi biciklije vállat sem rándít arra, hogy járdaszegélyre kaptatnak vele, hogy köves lejtőkön zuhognak le vele negyvennel, vagy ledobják az első emeletről.

Annak idején sokat egykerekeztem a nagyszüleimnél, városi körülmények között üzemeltetett Csepel Csaba gyártmányú camping biciklimmel. (Lehet, hogy nem is volt az enyém?) A földre való visszaérkezések hatására a villa szép lassan kinyújtózott, mintha a bringa chopperré akarná kinőni magát. Aztán mégis inkább a kormánya tört el.

Az idegen nyelvekből származó szavak sokáig szokták bántani a fülemet, mire megszokom őket. A kibernetika szóval a mai napig így vagyok, de a kiborg változat még ennél is sokkal jobban sérti a fülemet. Úgy néz ki, hogy erre a konkrét esetre csattanós választ adott a magyar nyelv.

Nem rég hallottam először a cíber szót. Nagyon tetszik, sőt azt gondolom, hogy ez az a változat, ami után felesleges minden további kutakodás: a szó nyugvópontra jutott, megtalálta a helyét a magyar nyelv kebelében. Az íze évszázados patinát áraszt, mintha mindig is létezett volna.

Elsőre talán túlzásnak tűnhet, de azt gondolom, hogy ez a szóalak komoly lökést adhat a hazai cíbernetikának, amennyiben vonzóbb dolog lesz cíbernetiukusnak lenni, mint kibernetikusnak. Még abban vagyok bizonytalan, hogy a cíborgok gyors és tömeges elterjedésének örülnünk kell-e majd, vagy ugyanazok a kérdések vetődnek fel a jelenséggel kapcsolatban, mint amiken a kiborgok esetében szoktunk rágódni…

Nem dicsekvésnek szánom, de elfogadható tempóban tudok olvasni. Egészen odáig, amíg nem találkozom egy olyan szóval, hogy pl. “Kesznyétenen” vagy “eustreptospondylus”.

Magyarán szólva az, hogy érdemben tudok olvasni, csak egy korábbi képességemről tükröződő fény, ami – a magától kevésbé fényes – jelenemre vetül.

Miután kiderült, hogy nem lehet telefonon vagy levelezéssel csillapítani az APEH és köztem támadt értelmezési különbséget, úgy éreztem, kénytelen vagyok eleget tenni kedves meghívásuknak, és meg kell látogatnom őket személyesen.

Épp, hogy elindultam hazafelé, elért egy olyan gyors, rövid zápor, ami alig tartott tovább annál, mint ami ahhoz kellett, hogy fossá ázzak. A gangra érve már csak csendesen csöpörészett, majd hamarosan el is állt.

Az APEH-ba úgy kell mennem, hogy minden igazolás és dokumentum nálam van, illetve vinnem kell a bevallásom saját példányát is. Ilyenem nekem nincs, mert a plusz példányt ellőttem egy hibajavításra (ami ezek szerint nem volt egyértelműen sikeres). Mivel azonban a bevallást amúgy is az ABEV programmal készítettem, nem kellett mást tennem, mint onnan kinyomtatni.

Bekapcsoltam tehát az asztali gépet. Ahogy térülök-fordulok, látom, hogy arra kér, legalább a CD olvasóba tegyek be valamit, amin elindulhat, mert vincsesztert nem talál, pedig nézte már több helyen is. Éreztem, hogy nem lesz elég, de párszor reseteltem – hiába.

Elhúztam a gépet a faltól, kicibáltam belőle az összes madzagot, aztán kivettem a helyéről, és lecsavaroztam az oldalát. De belül egy a külsőhöz megszólalásig hasonló belső fémlapot vettem észre. Visszatettem, és leszedtem a másik oldallemezt. Óvatosan kiporszívóztam a több generációnyi pormacska telepet, megfújogattam és kicsit megmozgattam az illesztéseket, majd – ravasz módon az oldallap visszacsavarozása nélkül – újra bekötöttem a gépet, és bekapcsoltam.

Hogy sikerrel jártam, azt csak a normális működésre emlékeztető hangok sorozatából tudhattam, mert most viszont a monitor nem működött. Megnéztem a csatlakozásait, minden rendben volt velük. Megmozgattam őket, de semmi. Végül a VGA kábel mintaszerű monitor-oldali csatlakozását kicsit hanyagabbra vettem, kijjebb húztam, és újra lett kép.

És már indulhatott is az ABEV. Bekapcsoltam a nyomtatót melegedni, megnéztem, hogy mely lapok kellenek nekem, bepipáltam őket és indítottam a nyomtatást. Alig olvasható, gyalázatos külalakú irodai hulladék jött ki a printerből. OK. Tudom, hogy régi a patron, meg amúgy sem stimmel vele valami, de hát általában nem használom, nem akarok költeni rá. Kivettem a tonert, jól megráztam, a külsején lévő tintaport lefújogattam, és újra kiadtam a nyomtatási parancsot. Az eredmény lényegesen rosszabb lett, mint eggyel korábban.

Fogtam hát egy tollat, az “A” példányon szépen felülírogattam a végképp olvashatatlan számokat, és bepakoltam az egészet a nagy borítékba. Itt volt az ideje megnézni, hogy hova is kell mennem. Az értesítést vizsgálva feltűnt, hogy az ügyfélfogadási idő ismertetése alatt egy rövid közlemény áll, miszerint június 30-tól mindez a múlté. Hogy helyette hogy lesz, arról nincs információ. (Pedig az is ott van, hogy ha egyszer sikerül eljutnom oda, akkor majd a 9-es gombot kell megnyomnom). Az órámra néztem: június 30. Azaz holnap ismeretlen feltételek között kell boldogulnom. Az APEH honlapon persze nincs megoldás. Nem baj, odamegyek, aztán meglátom. Legalább nem fog váratlanul érni a kudarc.

Ma, a nagy nap reggelén az MR1 Kossuth Rádió adására keltem, és hallom ám, hogy ma van a köztisztviselők napja. Ha tippelnem kellett volna, azt mondtam volna, hogy az én potenciális ügyintézőim egytől egyig köztisztviselők, és ezt a jeles napot a munkahelyüktől való távolmaradással édesítik meg. És tényleg. Az APEH-et konkrétan is felsorolták, mint olyan helyet, ahol csak valamiféle ügyeletet tartanak.

Így történt, hogy az utolsó pillanatban kitörtem a szopásspirálból, és nem mentem el lepattanni az ajtóról. Most felhívom őket, hogy akkor hogy van az új fogadási rend, és magammal fogom vinni még az oltási könyvemet is, meg persze tollat, és pénzt az okmánybélyegre, mp3-at a várakozás idejére, stb. De ha közbejön még valami…

Most mindegy, hogy miért vagy hogyan, de tegnap láttam az EB döntőt. És megint azon gondolkodom, hogy mi történik Európában az egyes nemzedékváltások során.

A németeket mindig, már gyerekkoromban is, úgy tartottam számon, hogy elképesztően tudnak küzdeni, ha szarul állnak, az csak felbőszíti őket, még keményebben odateszik magukat, és akár az utolsó utáni pillanatban is tudnak fordítani, győzni.

A tegnapi meccsen semmi ehhez hasonlót nem láttam. A jelenlegi német válogatott nem ismeri ezt a trükköt. Nem tudom elhessegetni a gondolatot, hogy ez csak egy általánosabb jelenség egyik vetülete a sok közül.

Arra gondolok, hogy az a tenni akarás, az a munka iránti megfellebbezhetetlen, vallásos tisztelet, ami – a háborúkon, rablásokon és más népek, kontinensek gátlástalan kihasználásán kívül – naggyá tette Európát, már csak emlék. A mostaniak már csak falják a gyümölcsöt a kosár tetejéről. Innen nem látom pontosan, de úgy érzem, az alja már rohad.

A pénztárnál kétségtelenül ki van írva, hogy a kosárból ki kell pakolni az árut a szalagra – nyilván azért, nehogy egy rágó vagy túrórudi lélegzetét visszatartva húzza meg magát a ropis zacskó alatt. Az előttem lévő idős hölgy – szerintem teljesen életszerű és korrekt módon – nem pakolta ki a három zöldbab konzervet és a két doboz tejet, hanem csak megmutatta, hogy nincs alattuk semmi. A pénztáros a felháborodás és a halálos, flegma unalom egy olyan kombinációját fejezte ki arcával, amire csak a szolgáltatási szektorban évtizedek óta dolgozók képesek, és a kosáron belül kicsit odébb taszigált mindent, aztán mondta az árat.

Nekem két dobozos meg egy, a déli zsömléhez szánt, félliteres zacskós tejem volt. Ki is pakoltam őket a szalagra. A rajtuk gyöngyöző pára persze rögtön megfestette a matt fekete felületet. A pénztáros a felháborodás és a halálos, flegma unalom egy olyan kombinációját fejezte ki arcával, amire csak a szolgáltatási szektorban évtizedek óta dolgozók képesek, és odébb taszigált mindent, az ilyen esetekre odakészített ronggyal undorodva letörölte a vizessé vált felületet, aztán mondta az árat.

Öregszem. És ezt nem csak onnan tudom, hogy többé már nem tagadhatom le magam előtt sem, hogy szőrösödni kezdett mindkét fülem.

A napokban elképedt fültanúja voltam egy telefonbeszélgetésnek, amiben egy fizetett, pályakezdő gyakornoki állásra jelentkező sráccal vagy lánnyal kellett dűlőre jutni egy megváltozott felvételi interjú / teszt időpont ügyében. Az egyetemista a végsőkig azt hitte, hogy öt ember fogja felforgatni az időbeosztását, hogy neki ne kelljen megszakítania a strandolását. Csak akkor derült ki, hogy tulajdonképpen bármelyik alternatívaként felajánlott időpont megfelel neki, amikor finoman a tudomására hozták, hogy a szíve mélyén egyetlen élő embert sem érdekel, hogy az övé lesz-e az állás. Ezek a mai fiatalok…