Az édesanya kénytelen-kelletlen megállt a szobor mellett a kislányával. – Anya, ez micsoda? – kérdezte a gyerek, és a földről egyként induló, de aztán kétfelé váló törzsű bronz fára mutatott, aminek a két szára először eltávolodott egymástól (talán mint egy stilizált termékenység szimbólum? – gy.k. muff), majd egy enyhe csavarral újra összetalálkozott, sőt össze is fonódott, hogy az ég felé tartó útját együtt folytassa tovább.

– Ez egy fát ábrázoló szobor – válaszolta az anya – csak azt nem tudom, minek ábrázolni, amikor ott vannak az igazi fák is. Na, gyere, menjünk.

Életemben nem kaptam kettőnél több spamet – egészen az utóbbi egy-két hónapig. Azóta napi kettő-öt érkezik.

Ma újabb mérföldkőhöz érkeztem, amennyiben az 5 ok, amiért a férfiak nem tudják kielégíteni a nőket és a nagyon szeretlek / te vagy az igazi típusú üzenetek mellé saját magamtól kaptam egy levelet, aminek a tárgya szerint a júliusnak nem kevesebb, mint 89%-át megúszhatom munka nélkül.

A levél küldője amúgy jó helyen kapiskál, ami az ajánlat jellegét illeti…

Dolgozik egyáltalán azon valaki, hogy úgy találhassak meg egy dalt a neten, hogy csak egy foszlányát tudom beledúdolni egy mikrofonba?

 

Én láttam, hogy a srác nem akar több időt veszteni, hogy megpróbál úgy átmenni a hídon, hogy le sem néz a sínekre, de hát ott állt az a régi mozdony. Látta a szeme sarkából. Megállt. Nem fordította el a fejét sem, csak állt a reggeli napsütésben.

Haja akkurátusan fésült volt, de hátul, ahol a tükör nem lehetett segítségére, az ég felé meredve, érintetlenül őrizte az ébredés pillanatát. Drapp nadrágját olyan közel húzta mellbimbóihoz, amennyire az fizikailag lehetséges, azaz a köldökénél számottevően magasabbra. Így jól láthattam elgyengült gumijú, fehér frottír zokniját, ahogy redőkbe roskadva trónol alkalmi cipőnek látszani akaró műbőr lábbelijén.

Épp, mikor a közelébe értem, döntött. Mégiscsak visszament a híd sarkához, mélyen előrehajolt, és habzsolni kezdte a mozdony látványát. Átszellemült tekintettel, enyhe lúdbőrzéssel bámulta a gépszörnyet, magába szívta az amperszagot és a newtonmétereket, a rozsdás vas illatát és az olaj sötétjét. Aztán hirtelen, mint aki egy régi, íratlan megállapodás rá eső részét teljesíti, elfordult, és határozott léptekkel továbbment eredeti útján, és vissza se nézett.

Egy praktikus értelemben vett, működő jogállamban nem átdörömbölnek, meg hőzöngenek, ha valaki – eredeti szándékaitól valamelyest eltérve – részegen ordít egy jobbára hasonló körülmények között örökzölden tartott Máté Péter dalt, hanem feljelentik hangképző szervekkel való visszaélésért.

 

Találtam valamit, ami ékesebben szól minden elméletnél a nyugati civilizációban munkáló reflexekről.

Már korábban is olvastam, hogy (mi magyarok) sereghajtók vagyunk a blogok olvasásában és az azokhoz való hozzászólásban. Most annyival lettem okosabb, hogy megtudtam: „blogírás tekintetében is szükség van a fejlődésre”.

Én is hajlamos vagyok rávágni, hogy ha utolsók vagyunk, akkor persze, húzzunk bele! De… miért is? A cikkben nem szerepel egyetlen érv sem, pedig nem lenne komoly kihívás összegyűjteni párat.

Azért nem, mert nincs rá szükség. A mi kultúránkban, hacsak nem valami nyilvánvaló önveszélyes baromságról van szó, az a megkérdőjelezetlen alapértelmezés, hogy versenyezzünk, kerüljünk előrébb másoknál, lehetőleg mindenki másnál.

Egyszer sem buktam meg fizikából, de egyszer sem lehettem biztos benne, hogy nem fogok. Az a sajátos körülmény okozta a nehézséget, hogy számolni kellett. Ha egy-egy téma indításakor nyílt lehetőségem felelni, amikor még csak az elméletről volt szó, az nekem ajándék volt, akár ötöst is kaphattam. De a számonkérések döntő többsége a számok lelketlen, erőszakos bevonásával zajlott. Ezekben az esetekben csak osztálytársaim jóindulatában bízhattam.

De ez kevés volt ahhoz, hogy elkerüljem ellenőrzőm sztenderd félévenkénti bejegyzését:

“Értesítem a kedves szülőket, hogy suhodminyák matematikából, fizikából és kémiából nagyon gyengén áll”.

Egy alkalommal olyan kiélezett helyzetbe kerültem, hogy – egy ún. kisötös reményében – kénytelen voltam elvállalni egy kiselőadást a térdimenziókról. Balázzsal (aki a mai napig tud számolni is) átvettük a témát, én pedig továbbadtam a többieknek. Beszéltem róla, hogy az egy dimenziós vonalból úgy képezzük a két dimenziós téglalapot, hogy a vonalat párhuzamosan eltoljuk. Meg hogy a harmadik dimenziót úgy kapjuk meg, hogy a téglalap oldalait toljuk el szintén párhuzamosan. Vázoltam azoknak a két dimenziós világban élő képzeletbeli lényeknek a helyzetét, akiknek a világába egy három dimenziós kúpot tolnak be „felülről” (csak egy növekvő átmérőjű kört látnak – és meghatározott hányaduk pánikba esik). Elárultam, hogy a negyedik dimenzió is a többihez hasonló módon, a harmadik kiterjedéseinek párhuzamos eltolásával képezhető, de ne nehezteljenek magukra, ha ezt nem értik, hiszen nekünk ez olyasmi, mint a két dimenziósoknak bármilyen téridom. Tudomásukra hoztam, hogy a fizikusok ennél messzebb is elmennek, és olyan számosságú dimenziókkal is végeznek számításokat, amiknek már az egyszerű összeadása is nehézséget okoz némelyek számára.

Amikor az elképzelhetetlen, érthetetlen részhez értünk, már tulajdonképpen nekem is tetszett ez az egész. De legnagyobb meglepetésemre M néninek is. Annyira, hogy kifejezetten fellelkesült, hozzátett még pár gondolatot az előadásomhoz, és közben, egyszer csak, amikor valami felfedezésről beszélt, úgy fogalmazott, hogy „és ilyenkor az olyan távlatokat kutató, mindig a megismerésen fáradozó] emberek, mint én (mármint én) elkezdenek gondolkodni, és rájönnek”, stb… Mindig a bukás torkában egyensúlyozó tanulóként nem is vágyhattam többre, illetve nem is kellett: ezzel már megvolt a kettesem.

Csak azt nem tudom, hogy az ember eleve olyan, hogy ha ismeretlen látogatók jönnek hozzá, akkor egyből nyilazni kezd, vagy hallották valahonnan, hogy az ember olyan, hogy a legokosabb azonnal lenyilazni.