A pénztárnál kétségtelenül ki van írva, hogy a kosárból ki kell pakolni az árut a szalagra – nyilván azért, nehogy egy rágó vagy túrórudi lélegzetét visszatartva húzza meg magát a ropis zacskó alatt. Az előttem lévő idős hölgy – szerintem teljesen életszerű és korrekt módon – nem pakolta ki a három zöldbab konzervet és a két doboz tejet, hanem csak megmutatta, hogy nincs alattuk semmi. A pénztáros a felháborodás és a halálos, flegma unalom egy olyan kombinációját fejezte ki arcával, amire csak a szolgáltatási szektorban évtizedek óta dolgozók képesek, és a kosáron belül kicsit odébb taszigált mindent, aztán mondta az árat.

Nekem két dobozos meg egy, a déli zsömléhez szánt, félliteres zacskós tejem volt. Ki is pakoltam őket a szalagra. A rajtuk gyöngyöző pára persze rögtön megfestette a matt fekete felületet. A pénztáros a felháborodás és a halálos, flegma unalom egy olyan kombinációját fejezte ki arcával, amire csak a szolgáltatási szektorban évtizedek óta dolgozók képesek, és odébb taszigált mindent, az ilyen esetekre odakészített ronggyal undorodva letörölte a vizessé vált felületet, aztán mondta az árat.

Öregszem. És ezt nem csak onnan tudom, hogy többé már nem tagadhatom le magam előtt sem, hogy szőrösödni kezdett mindkét fülem.

A napokban elképedt fültanúja voltam egy telefonbeszélgetésnek, amiben egy fizetett, pályakezdő gyakornoki állásra jelentkező sráccal vagy lánnyal kellett dűlőre jutni egy megváltozott felvételi interjú / teszt időpont ügyében. Az egyetemista a végsőkig azt hitte, hogy öt ember fogja felforgatni az időbeosztását, hogy neki ne kelljen megszakítania a strandolását. Csak akkor derült ki, hogy tulajdonképpen bármelyik alternatívaként felajánlott időpont megfelel neki, amikor finoman a tudomására hozták, hogy a szíve mélyén egyetlen élő embert sem érdekel, hogy az övé lesz-e az állás. Ezek a mai fiatalok…

Az édesanya kénytelen-kelletlen megállt a szobor mellett a kislányával. – Anya, ez micsoda? – kérdezte a gyerek, és a földről egyként induló, de aztán kétfelé váló törzsű bronz fára mutatott, aminek a két szára először eltávolodott egymástól (talán mint egy stilizált termékenység szimbólum? – gy.k. muff), majd egy enyhe csavarral újra összetalálkozott, sőt össze is fonódott, hogy az ég felé tartó útját együtt folytassa tovább.

– Ez egy fát ábrázoló szobor – válaszolta az anya – csak azt nem tudom, minek ábrázolni, amikor ott vannak az igazi fák is. Na, gyere, menjünk.

Életemben nem kaptam kettőnél több spamet – egészen az utóbbi egy-két hónapig. Azóta napi kettő-öt érkezik.

Ma újabb mérföldkőhöz érkeztem, amennyiben az 5 ok, amiért a férfiak nem tudják kielégíteni a nőket és a nagyon szeretlek / te vagy az igazi típusú üzenetek mellé saját magamtól kaptam egy levelet, aminek a tárgya szerint a júliusnak nem kevesebb, mint 89%-át megúszhatom munka nélkül.

A levél küldője amúgy jó helyen kapiskál, ami az ajánlat jellegét illeti…

Dolgozik egyáltalán azon valaki, hogy úgy találhassak meg egy dalt a neten, hogy csak egy foszlányát tudom beledúdolni egy mikrofonba?

 

Én láttam, hogy a srác nem akar több időt veszteni, hogy megpróbál úgy átmenni a hídon, hogy le sem néz a sínekre, de hát ott állt az a régi mozdony. Látta a szeme sarkából. Megállt. Nem fordította el a fejét sem, csak állt a reggeli napsütésben.

Haja akkurátusan fésült volt, de hátul, ahol a tükör nem lehetett segítségére, az ég felé meredve, érintetlenül őrizte az ébredés pillanatát. Drapp nadrágját olyan közel húzta mellbimbóihoz, amennyire az fizikailag lehetséges, azaz a köldökénél számottevően magasabbra. Így jól láthattam elgyengült gumijú, fehér frottír zokniját, ahogy redőkbe roskadva trónol alkalmi cipőnek látszani akaró műbőr lábbelijén.

Épp, mikor a közelébe értem, döntött. Mégiscsak visszament a híd sarkához, mélyen előrehajolt, és habzsolni kezdte a mozdony látványát. Átszellemült tekintettel, enyhe lúdbőrzéssel bámulta a gépszörnyet, magába szívta az amperszagot és a newtonmétereket, a rozsdás vas illatát és az olaj sötétjét. Aztán hirtelen, mint aki egy régi, íratlan megállapodás rá eső részét teljesíti, elfordult, és határozott léptekkel továbbment eredeti útján, és vissza se nézett.

Egy praktikus értelemben vett, működő jogállamban nem átdörömbölnek, meg hőzöngenek, ha valaki – eredeti szándékaitól valamelyest eltérve – részegen ordít egy jobbára hasonló körülmények között örökzölden tartott Máté Péter dalt, hanem feljelentik hangképző szervekkel való visszaélésért.

 

Találtam valamit, ami ékesebben szól minden elméletnél a nyugati civilizációban munkáló reflexekről.

Már korábban is olvastam, hogy (mi magyarok) sereghajtók vagyunk a blogok olvasásában és az azokhoz való hozzászólásban. Most annyival lettem okosabb, hogy megtudtam: „blogírás tekintetében is szükség van a fejlődésre”.

Én is hajlamos vagyok rávágni, hogy ha utolsók vagyunk, akkor persze, húzzunk bele! De… miért is? A cikkben nem szerepel egyetlen érv sem, pedig nem lenne komoly kihívás összegyűjteni párat.

Azért nem, mert nincs rá szükség. A mi kultúránkban, hacsak nem valami nyilvánvaló önveszélyes baromságról van szó, az a megkérdőjelezetlen alapértelmezés, hogy versenyezzünk, kerüljünk előrébb másoknál, lehetőleg mindenki másnál.