Mindig nagyon örülök az ilyen izgalmas híreknek, amikor egy új törzset fedeznek fel. Ebben az esetben ráadásul megkettőzött izgalmat érzek, mert úgy látom, a parányi népcsoport tagjai között legalább egy farkasember is van.

Az egyetlen dolog, amire most energiát tudnék szánni, az egy trópusi tengerparton való fékevesztett rohanás lenne – egy darabig a vízzel párhuzamosan, majd éles szögben bele. Ott erősen nevetnék, amíg vizet nem nyelek. Meg utána is. Mivel azonban ennek a tervnek a minimális feltételei sincsenek meg, a legokosabb, ha meg sem mozdulok.

Pár hónapja örömmel fedeztem fel a menzán, hogy olyan alacsony poharakat állítottak csatarendbe, amiket nem kell levenni a tálcáról, amikor visszavisszük az ebéd romjait, hanem beférnek a tartó szintjei közé.

Ma kiderült, hogy nem fejlesztés, hanem hiba történt. Rajtakaptak, hogy élek a fent említett lehetőséggel, és megkértek, hogy a poharat oda tegyem, ahova való: a pohártartó állványra.

Mindent összevetve meg vagyok elégedve ezzel a hallal. Maximális mérete 2,9 cm. Ezt csak fogódzóként írom azoknak, akik elsőre nem találták aranyosnak.

A csillag a Mercedesek elején megkérdőjelezi a gyalogosok védelmében tett erőfeszítések őszinteségét. Viszont jópofa.

A gimnáziumi bandában lehettem volna én a dobos, de mire elhatároztam magam, Guszti már egy hete csinálta a csuklólazító gyakorlatokat. Meg amúgy is hamarosan kiderült, hogy az érdemi doboláshoz azt is tudni kellene, hogy az ember az egyik kezével minden, a másikkal minden második, a lábával pedig minden harmadik ütemre üt egyet. Hogy ez képtelenség, az önmagában nem lett volna baj, csak így megnövekedett a jelentősége annak, hogy gitározni, énekelni, zenét szerezni és kottát olvasni sem tudtam.

 

Az utóbbi egy-két hétben, ha este jövök haza, rengetegszer hallom, ahogy egy anyuka ordít gimnazista korú lányával. Nyilván mostanában derül ki, hogy a csaj így nem viszi semmire.

Számos elképzelés létezik arról, hogy hogyan fog lezajlani a földönkívüli intelligenciával való első találkozásunk. Leírom az én verziómat. A történet rövid lesz, és a jövevények halálával végződik.

Két, egy űrbaleset következtében térben és időben dezorientált ufonauta szenved hajótörést egy mentőcsónakkal (vagy minek nevezzük azt a furcsa szerkezetet). Megtalálják őket, és elszállítják valamilyen katonai-tudományos bázisra, ahol egymástól elzárva, karanténban tartják őket. Megpróbálnak kapcsolatba lépni velük, esik is szó relatíve fontos dolgokról (közben állításaikat folytonosan összevetik egymással, ellentmondások után kutatva), de valahogy abban nem tudnak teljes egyetértésre jutni, hogy a látogatókat ki kellene-e, ki lehetne-e engedni. Márpedig az idegeneknek viszonylag rövid időn belül hozzá kell jutni valami számukra létfontosságú anyaghoz, aminek a beszerzésében a földiek nem tudnak segíteni. A két űrhajótörött így kb. két hét leforgása alatt, fél nap eltéréssel, egy hermetikusan lezárt, saválló acél helyiségben veszti életét.

Na. Ezek után válik viszont még érdekesebb kérdéssé, hogy hogyan fog lezajlani a második találkozás…

Ellentmondásos helyzetbe kerültem, ha most talált meghallgatásra az a régi kérésem a sorsommal kapcsolatban, hogy bizonyos jelentős eseményeket előre lássak. Azt álmodtam, hogy az adóbevallásomat csak 26.400 Ft ellenében adhattam volna fel a postán. Amikor értetlenkedni, majd ellenkezni kezdtem, siket fülekre találtam. A posta dolgozói mind odagyűltek az üveg mögé, és egyszerre furcsálló és gúnyos mosollyal méregettek. Dolgavégezetlenül és részlegesen megsemmisülve jöttem el azzal az érzéssel, hogy ez nem lehet igaz, inkább várok, amíg eszembe jut valami megoldás, vagy történik valami. A dolog az utóbbi módon oldódott meg, amennyiben felébredtem.

Ne beszéljünk mellé: Aki fut, az nem indult el időben.