Egyszer sem buktam meg fizikából, de egyszer sem lehettem biztos benne, hogy nem fogok. Az a sajátos körülmény okozta a nehézséget, hogy számolni kellett. Ha egy-egy téma indításakor nyílt lehetőségem felelni, amikor még csak az elméletről volt szó, az nekem ajándék volt, akár ötöst is kaphattam. De a számonkérések döntő többsége a számok lelketlen, erőszakos bevonásával zajlott. Ezekben az esetekben csak osztálytársaim jóindulatában bízhattam.

De ez kevés volt ahhoz, hogy elkerüljem ellenőrzőm sztenderd félévenkénti bejegyzését:

“Értesítem a kedves szülőket, hogy suhodminyák matematikából, fizikából és kémiából nagyon gyengén áll”.

Egy alkalommal olyan kiélezett helyzetbe kerültem, hogy – egy ún. kisötös reményében – kénytelen voltam elvállalni egy kiselőadást a térdimenziókról. Balázzsal (aki a mai napig tud számolni is) átvettük a témát, én pedig továbbadtam a többieknek. Beszéltem róla, hogy az egy dimenziós vonalból úgy képezzük a két dimenziós téglalapot, hogy a vonalat párhuzamosan eltoljuk. Meg hogy a harmadik dimenziót úgy kapjuk meg, hogy a téglalap oldalait toljuk el szintén párhuzamosan. Vázoltam azoknak a két dimenziós világban élő képzeletbeli lényeknek a helyzetét, akiknek a világába egy három dimenziós kúpot tolnak be „felülről” (csak egy növekvő átmérőjű kört látnak – és meghatározott hányaduk pánikba esik). Elárultam, hogy a negyedik dimenzió is a többihez hasonló módon, a harmadik kiterjedéseinek párhuzamos eltolásával képezhető, de ne nehezteljenek magukra, ha ezt nem értik, hiszen nekünk ez olyasmi, mint a két dimenziósoknak bármilyen téridom. Tudomásukra hoztam, hogy a fizikusok ennél messzebb is elmennek, és olyan számosságú dimenziókkal is végeznek számításokat, amiknek már az egyszerű összeadása is nehézséget okoz némelyek számára.

Amikor az elképzelhetetlen, érthetetlen részhez értünk, már tulajdonképpen nekem is tetszett ez az egész. De legnagyobb meglepetésemre M néninek is. Annyira, hogy kifejezetten fellelkesült, hozzátett még pár gondolatot az előadásomhoz, és közben, egyszer csak, amikor valami felfedezésről beszélt, úgy fogalmazott, hogy „és ilyenkor az olyan távlatokat kutató, mindig a megismerésen fáradozó] emberek, mint én (mármint én) elkezdenek gondolkodni, és rájönnek”, stb… Mindig a bukás torkában egyensúlyozó tanulóként nem is vágyhattam többre, illetve nem is kellett: ezzel már megvolt a kettesem.

Csak azt nem tudom, hogy az ember eleve olyan, hogy ha ismeretlen látogatók jönnek hozzá, akkor egyből nyilazni kezd, vagy hallották valahonnan, hogy az ember olyan, hogy a legokosabb azonnal lenyilazni.

 

Mindig nagyon örülök az ilyen izgalmas híreknek, amikor egy új törzset fedeznek fel. Ebben az esetben ráadásul megkettőzött izgalmat érzek, mert úgy látom, a parányi népcsoport tagjai között legalább egy farkasember is van.

Az egyetlen dolog, amire most energiát tudnék szánni, az egy trópusi tengerparton való fékevesztett rohanás lenne – egy darabig a vízzel párhuzamosan, majd éles szögben bele. Ott erősen nevetnék, amíg vizet nem nyelek. Meg utána is. Mivel azonban ennek a tervnek a minimális feltételei sincsenek meg, a legokosabb, ha meg sem mozdulok.

Pár hónapja örömmel fedeztem fel a menzán, hogy olyan alacsony poharakat állítottak csatarendbe, amiket nem kell levenni a tálcáról, amikor visszavisszük az ebéd romjait, hanem beférnek a tartó szintjei közé.

Ma kiderült, hogy nem fejlesztés, hanem hiba történt. Rajtakaptak, hogy élek a fent említett lehetőséggel, és megkértek, hogy a poharat oda tegyem, ahova való: a pohártartó állványra.

Mindent összevetve meg vagyok elégedve ezzel a hallal. Maximális mérete 2,9 cm. Ezt csak fogódzóként írom azoknak, akik elsőre nem találták aranyosnak.

A csillag a Mercedesek elején megkérdőjelezi a gyalogosok védelmében tett erőfeszítések őszinteségét. Viszont jópofa.

A gimnáziumi bandában lehettem volna én a dobos, de mire elhatároztam magam, Guszti már egy hete csinálta a csuklólazító gyakorlatokat. Meg amúgy is hamarosan kiderült, hogy az érdemi doboláshoz azt is tudni kellene, hogy az ember az egyik kezével minden, a másikkal minden második, a lábával pedig minden harmadik ütemre üt egyet. Hogy ez képtelenség, az önmagában nem lett volna baj, csak így megnövekedett a jelentősége annak, hogy gitározni, énekelni, zenét szerezni és kottát olvasni sem tudtam.

 

Az utóbbi egy-két hétben, ha este jövök haza, rengetegszer hallom, ahogy egy anyuka ordít gimnazista korú lányával. Nyilván mostanában derül ki, hogy a csaj így nem viszi semmire.

Számos elképzelés létezik arról, hogy hogyan fog lezajlani a földönkívüli intelligenciával való első találkozásunk. Leírom az én verziómat. A történet rövid lesz, és a jövevények halálával végződik.

Két, egy űrbaleset következtében térben és időben dezorientált ufonauta szenved hajótörést egy mentőcsónakkal (vagy minek nevezzük azt a furcsa szerkezetet). Megtalálják őket, és elszállítják valamilyen katonai-tudományos bázisra, ahol egymástól elzárva, karanténban tartják őket. Megpróbálnak kapcsolatba lépni velük, esik is szó relatíve fontos dolgokról (közben állításaikat folytonosan összevetik egymással, ellentmondások után kutatva), de valahogy abban nem tudnak teljes egyetértésre jutni, hogy a látogatókat ki kellene-e, ki lehetne-e engedni. Márpedig az idegeneknek viszonylag rövid időn belül hozzá kell jutni valami számukra létfontosságú anyaghoz, aminek a beszerzésében a földiek nem tudnak segíteni. A két űrhajótörött így kb. két hét leforgása alatt, fél nap eltéréssel, egy hermetikusan lezárt, saválló acél helyiségben veszti életét.

Na. Ezek után válik viszont még érdekesebb kérdéssé, hogy hogyan fog lezajlani a második találkozás…