Nem állunk egy kulturális platformon azzal a kollégával, aki szarosan hagyta ott a WC-t, de az illatosítóból kifújta a halálos adag bő negyedét.

Most megint felerősödött az a vissza-visszatérő érzésem, hogy nem jó irányba mennek a dolgok ebben az ún. nyugati civilizációban. Ennyi évszázad hajtás, ennyi kitűnő találmány után végül elfáradtunk. Egyszerűen nem megy tovább, nem lehet már az agyat jobban csúcsra járatni, hevül és sípol minden szinapszis, eltitkolni tervezett, szökött gondolatcsírák jutnak diadalra, mielőtt megállíthatná őket elindítójuk.

Sajnos azt olvastam, hogy tudósok(?) rekonstruálták a neander-völgyi ember hangját. Meghallgattam, és elviselhetetlen fájdalmak fullasztó szorításában dögöljek meg, ha sikerrel jártak, és tényleg ilyen volt a hangjuk.

Azt is írják a neander-völgyiekről, hogy „hangképző szervük […] nem volt alkalmas arra, hogy ugyanazt a magánhangzót különböző hosszúságban ejtsék ki”. Ezt szintén képtelen vagyok elhinni. Nem tudtak ordítani vagy jajdulni, helyette (is) pisszegtek meg csettintettek? A kutyám a beszéd képességének ábrándját évekkel ezelőtt feladta (nekem csak később árulta el), de a mai napig is valósággal játszik a magánhangzók hosszával!

Kiegészítés: Így azért más.

Kiegészítés: Így pedig még inkább más.

Érdekes megfigyelni, ahogy újabb és újabb kezeken megy át az eredeti közlés, hogyan veszti el az értelmét, hogyan válik önmaga torzójává.

Hogy magamat mentsem, legyen úgy, hogy az eredeti bejegyzésem az újságírásra vonatkozik.

Tekintettel arra, hogy egyetlen programpontom sem úgy sikerült, ahogy elterveztem, kérem, hogy a mai napra szóló naptár-bejegyzéseimet reggel héttől, visszamenőleges hatállyal, az ördögébe átemelni szíveskedjenek.

 

Vegyük észre, hogy a dolgok sokszor attól azok, amik, mert kitaláltuk, hogy attól legyenek azok, amik, amit mi kitaláltunk. Pl. van a csillagászati, meg a meteorológiai tavasz. Az egyik a napéjegyenlőséget állítja a középpontba, a másik a naptárat, de a tavasz maga egyikük létezéséről sem tud. Én épp arra jutottam, hogy nekem a tavasz definíciója az lehetne, hogy nyugodtan kinyithatom a szoba és az előszoba közötti ajtót, mert utóbbiban sincs hidegebb, mint idebent. Aztán arra lettem figyelmes, hogy hat percen belül már a negyedik lakó sétál el a gangon fürdőköpenyben, kitűnő apropót szolgáltatva egy újabb lokális tavasz-definíció meghatározására. Summa summárum, most megyek, és kerekezek egyet a napon.

Ma fel kellett adnom egy olyan levelet a postán, amiről azt gondoltam, hogy nem árt, ha van a kezemben bizonyíték róla, hogy elküldtem. De rigorózusságom nem állt meg itt, és még arra is vágytam, hogy az átvételről értesüljek. Ez postai nyelvre lefordítva azt jelenti, hogy egy ajánlott, tértivevényes küldeményt adtam fel.

Ehhez ki kellett tölteni az ajánló szelvényt, illetve feladóvevényt. Ennek egyik beikszelhető rubrikája a tértivevény kérésére szolgál. Ahogy beadtam a papírosokat, rögtön kaptam egy másikat, ami a tértivevényről szól. Ennek kötelező elemei a címzett neve és címe, valamint a feladó neve és címe, amelyeknek egyezniük kell a levélen és az ajánló szelvényen szereplő tételekkel is. Röviden: mindhárom papíron lévő mindkét adatnak egyeznie kell a másik kettőn szereplővel. Hiányolok még egy összefoglaló vagy egyesítő dokumentumot, amiben az iménti adatok megismétlése mellett, büntetőjogi felelősségem tudatában kijelentem, hogy az elmúlt fél évben sehol nem nyilatkoztam ettől eltérő módon, és meg sem fordult a fejemben, hogy a jövőben esetleg más címre kérném a visszaigazolást, mint ahonnan a levelet küldöm.

Forrás: http://www.posta.hu

Ezután még kitöltöttem egy öt hetes lottót, de a csaj állítása szerint a leolvasójuk rossz volt. De szerinte délutánra már rendben lesz. Szerintem meg nem. Ugyanis a közelben lévő lottózóban kiderült, hogy az új gépek csak az új szelvényt olvassák, ami abban különbözik a régitől, hogy a szelvény tetején elhelyezett, egyébként talányos funkciójú kis vonalacskák feketék rajta, és nem pirosak.

Számomra nem teljesen világos módon, de az ember rögtön megérzi, ha az, amit mondanak neki, egyáltalán nem azt jelenti, ami a szavak szó szerinti értelméből következne, hanem épp az ellenkezőjét, vagy valami csavaros módon eltérőt.

Hallottam egy történetet. Talán a fizika szakon fordult elő, hogy ZH-t írtak a diákok, és persze a rendelkezésükre álló idő leteltével be kellett adniuk a dolgozatukat. Aki késlekedett, attól nem fogadták el a papírját. Magától értetődő, hogy akadt valaki, aki az utolsó pillanatok után még mindig írt, majd vastagon elkésve sietett a katedrához. A tanársegéd meg is mondta neki, hogy a helyzet teljesen egyértelmű: elkésett, nem adhatja be a dolgozatát. A srác egy kicsit kérlelte, de mivel az asztal másik oldalán álló hajthatatlannak bizonyult, rákérdezett: – Tudja, ki vagyok én?! Az oktató, felvéve a kesztyűt, flegmán, de határozott hangon, a késő szemébe nézve mondta: – Nem, fogalmam sincs. Erre a srác betette a dolgozatát valahova a rendezetlenül magasodó paksaméta közepe tájára, és elment.

Délután olvastam ezekről az attitűd tesztekről, és azóta ki is töltögettem őket. Mindig az jött ki, amire számítottam, illetve ahogy magamat ismerem. Kivéve egy kérdőív esetében. Ott – az általam várt semleges megoszlás helyett – az lett az eredmény, hogy enyhén preferálom a feketéket a fehérekkel szemben.

Tehát gyerekkoromban ezért bámultam megbabonázva a TV-ben a Boney-M énekesnőit…

Elismerésre méltó fokozat, amikor valaki a hangulatához tud zenét választani. Fölötte az van, amikor meg tudja engedni a zenének, hogy az válasszon hangulatot neki.

Az utolsó előadó bearanyozta az egész, a szó rossz értelmében vett tanácsadók által tönkrevágott délutánt. Felállt az első sorból barna zakójában, zöld kardigánjában, narancs ingében és nyakkendőjében. A nadrágja egy valószínűleg nem létező színű, de valahol a zöld és a barna határán játszó kitérdelt pantalló volt. A megközelítőleg ötvenhárom kilogramm bruttó tömegű, csontos, szakállas úr mellkasán homorulatot képezett, majd az így nyert részt hozzáadta a hátához. Kedvesen mosolygott a mikroportot ráerősítő kollégára és ránk.

Majd abban a pillanatban, ahogy élesítették a hangosítást, arca megváltozott. Vonásai megkeményedtek, teleszívta a tüdejét, és kérlelhetetlen következetességgel ordítani kezdte előadását. A mikrofont távolabb is kellett tenni hangképző szerveitől, ami átmenetileg mérsékelte a hangerejét, de bőven volt benne tartalék ahhoz, hogy egy percen belül újra az eredeti erővel kiáltsa szigorú szavait.

Amikor valami rendre kudarcra vezető vállalati gyakorlatról, vagy fegyelmezetlenül, fél szívvel gondozott folyamatokról beszélt, valódi dühöt érzett, hangját megércesítette, keze ökölbe szorult. Sokszor hangsúlyozta, hogy ő pontosan tudja, hogy miről beszél (ugyanezt az előtte szólók nem tudták volna hitelesen állítani). Érzékeltette, hogy ezért aki mást gondol az általa megvilágított kérdésekről, az súlyosan, veszélyesen téved. Bennem személy szerint az is felmerült, hogy az ilyen tévelygők talán a pokolra jutást sem kerülhetik el.

Összesen öt előadást hallottam. Mindegyiket értékelni kellett egy-egy egy és hat közötti pontszámmal. Neki már a hetedik másodpercben megadtam a hatost. És nem bántam meg. (Sajnos egyest is kénytelen voltam adni, a második legjobb jutalma egy hármas volt).