Elegáns megoldás volt a rendezvényszervezők részéről, hogy az „A” konferencia résztvevőit csupán az előadások időzítésének segítségével tartották távol az azonos időben megrendezésre került „B” konferenciára látogatók számára kitett ételektől.

 

A hétvégi paintballozás nem hozott semmi reveláció szerű tanulságot, olyat, amit amúgy sose gondoltam volna, de azért érdekes volt „konkrétan” megtapasztalni, hogy ha az ember kibújik a fedezékéből, akkor igen jó eséllyel lelövik, illetve hogy nem tart semeddig beleereszteni egy (vagy hét) golyót valakibe, akiről nem is feltétlenül tudjuk, hogy kicsoda, csak az látszik róla messziről, hogy ellenfél.

Az első szavaimra valamelyest rácáfolva az mégis tanulságosabb volt talán a többi részletnél, amikor hirtelen közvetlen közelről szembetaláltuk magunkat egy opponenssel. Olyan természetességgel húztuk meg a ravaszt, számolatlanul röpítve egymás felé a golyókat, mintha mindig ezt csináltuk volna, mintha a fegyver az ujjunk szerves meghosszabbítása lenne. Az első ijedtségünk és összesen kb. kilenc kilőtt golyó után pár szót is váltottunk. Így derült ki, hogy ő a kis távolság miatt csak szóban akarta jelezni a találatot. (Van egy olyan szabály, hogy ha valakin hátulról vagy őt teljesen készületlenül érve és közelről rajtaütnek, akkor nem lőnek mondjuk a gerincére huszonnégy centiről, hanem csak megkopogtatják a vállát). De nekünk, kettőnknek, illetve agytörzsünknek(?) eszünkbe sem jutott, hogy lehetne mást is tenni, mint lőni. Szóval az ilyen háborús helyzetek valószínűleg eléggé egy kaptafára mennek, és alig van lehetőség az akár kimagasló konfliktus-kezelő és társas-szociális készségeket rendeltetésük szerint használni.

Az is szokványos balesetnek számít, ha az ember egy-két, lányos zavarában leadott célzott lövés után eszmél rá (őszintén), hogy egy magát megadó emberre tüzel. És ehhez ún. állatnak sem kell lenni. Ez bárkivel előfordulhat. Bármelyik oldalon, bármelyik szerepben.

Rengeteg találmány jött úgy létre, hogy kiötlői valami egészen máson való munkálkodás közben botlottak bele valami fontosba / meglepőbe. Szerintem így kéne kezelni a Magyar Köztársaság területén rendszeresített útburkolati jeleket is, amelyek nedvesség hatására láthatatlanná válnak. De ha már kiörvendeztük magunkat a nem várt eredményen (és erre volt pár évtizedünk), akkor azért az eredeti célnak megfelelően is meg kéne csinálni a felezővonalakat, a nyilakat, stb.

 

A mai lett az a nap, amikor fogtam az utolsó megmaradt tej-bevonómassza mikulásomat, a fejére mint egy koronát, rátettem a bő egy éve talált fél pár bizsu fülbevalót, és elhelyeztem annak a buszmegállónak a szemetesén, aminek a közelében annak idején az ékszerre bukkantam.

Ahogy ma beértem az épületbe, egy hölgy kissé felháborodva közölte a recepciósokkal, hogy rossz a lift. Ők, mivel ilyenből hat van az egyébként ezer fős épületben, joggal kérdeztek vissza, hogy melyik. Amelyikkel én járok! – hangzott a most már egyértelműen bosszús válasz.

Az ilyen esetek miatt is azt kell, hogy gondoljam, hogy az élet csodálatos, mert ez az asszony (és milliárdnyi embertársa) hosszú évtizedeket él sikeresen anélkül, hogy – bizonyos tekintetben – meghaladná egy cerkóf kognitív képességeit. És a világ mégis működik. Ehhez képest kifejezetten jól.

Ha egyetlen különbséget kellene kiemelnem a gentlemen’s agreement és a vérszerződés között, azt mondanám, az előbbi talán elegánsabb megoldás.

Alapvetően japán autó hívő vagyok, de volt valamikor egy Fiat Pandám, amit nagyon szerettem. És ahogy ma ezt a képet megláttam, eszembe jutott, hogy egyszer hajszál híján vettem egy irreálisan drága Alfa Romeot. Ahogy a boxermotorját beindítottam, és adtam két rövid gázfröccsöt, Bence észrevette rajtam, ahogy a racionális énem a sötét mélybe hullik, és kirángatott az autóból. Az utolsó pillanatban.

A hölgy csak az alatt a pár másodperc alatt, amíg én láttam, legalább ötször illesztette a kártyáját a kapu leolvasójához, de az csak nem akart kinyílni. Miközben átmentem a másikon, egy tőmondattal tájékoztattam az ő kapuja felé biccentve: Nem működik. Ekkor mintegy varázsütésre elfogadta, amit egyébként maga is tapasztalhatott.

Érdekes (és saját praxisomból sem ismeretlen) jelenség, hogy egy objektív tény úgy válik az ember fejében is azzá, hogy azt valaki más egyszerűen kimondja.