Elismerésre méltó fokozat, amikor valaki a hangulatához tud zenét választani. Fölötte az van, amikor meg tudja engedni a zenének, hogy az válasszon hangulatot neki.

Az utolsó előadó bearanyozta az egész, a szó rossz értelmében vett tanácsadók által tönkrevágott délutánt. Felállt az első sorból barna zakójában, zöld kardigánjában, narancs ingében és nyakkendőjében. A nadrágja egy valószínűleg nem létező színű, de valahol a zöld és a barna határán játszó kitérdelt pantalló volt. A megközelítőleg ötvenhárom kilogramm bruttó tömegű, csontos, szakállas úr mellkasán homorulatot képezett, majd az így nyert részt hozzáadta a hátához. Kedvesen mosolygott a mikroportot ráerősítő kollégára és ránk.

Majd abban a pillanatban, ahogy élesítették a hangosítást, arca megváltozott. Vonásai megkeményedtek, teleszívta a tüdejét, és kérlelhetetlen következetességgel ordítani kezdte előadását. A mikrofont távolabb is kellett tenni hangképző szerveitől, ami átmenetileg mérsékelte a hangerejét, de bőven volt benne tartalék ahhoz, hogy egy percen belül újra az eredeti erővel kiáltsa szigorú szavait.

Amikor valami rendre kudarcra vezető vállalati gyakorlatról, vagy fegyelmezetlenül, fél szívvel gondozott folyamatokról beszélt, valódi dühöt érzett, hangját megércesítette, keze ökölbe szorult. Sokszor hangsúlyozta, hogy ő pontosan tudja, hogy miről beszél (ugyanezt az előtte szólók nem tudták volna hitelesen állítani). Érzékeltette, hogy ezért aki mást gondol az általa megvilágított kérdésekről, az súlyosan, veszélyesen téved. Bennem személy szerint az is felmerült, hogy az ilyen tévelygők talán a pokolra jutást sem kerülhetik el.

Összesen öt előadást hallottam. Mindegyiket értékelni kellett egy-egy egy és hat közötti pontszámmal. Neki már a hetedik másodpercben megadtam a hatost. És nem bántam meg. (Sajnos egyest is kénytelen voltam adni, a második legjobb jutalma egy hármas volt).

Elegáns megoldás volt a rendezvényszervezők részéről, hogy az „A” konferencia résztvevőit csupán az előadások időzítésének segítségével tartották távol az azonos időben megrendezésre került „B” konferenciára látogatók számára kitett ételektől.

 

A hétvégi paintballozás nem hozott semmi reveláció szerű tanulságot, olyat, amit amúgy sose gondoltam volna, de azért érdekes volt „konkrétan” megtapasztalni, hogy ha az ember kibújik a fedezékéből, akkor igen jó eséllyel lelövik, illetve hogy nem tart semeddig beleereszteni egy (vagy hét) golyót valakibe, akiről nem is feltétlenül tudjuk, hogy kicsoda, csak az látszik róla messziről, hogy ellenfél.

Az első szavaimra valamelyest rácáfolva az mégis tanulságosabb volt talán a többi részletnél, amikor hirtelen közvetlen közelről szembetaláltuk magunkat egy opponenssel. Olyan természetességgel húztuk meg a ravaszt, számolatlanul röpítve egymás felé a golyókat, mintha mindig ezt csináltuk volna, mintha a fegyver az ujjunk szerves meghosszabbítása lenne. Az első ijedtségünk és összesen kb. kilenc kilőtt golyó után pár szót is váltottunk. Így derült ki, hogy ő a kis távolság miatt csak szóban akarta jelezni a találatot. (Van egy olyan szabály, hogy ha valakin hátulról vagy őt teljesen készületlenül érve és közelről rajtaütnek, akkor nem lőnek mondjuk a gerincére huszonnégy centiről, hanem csak megkopogtatják a vállát). De nekünk, kettőnknek, illetve agytörzsünknek(?) eszünkbe sem jutott, hogy lehetne mást is tenni, mint lőni. Szóval az ilyen háborús helyzetek valószínűleg eléggé egy kaptafára mennek, és alig van lehetőség az akár kimagasló konfliktus-kezelő és társas-szociális készségeket rendeltetésük szerint használni.

Az is szokványos balesetnek számít, ha az ember egy-két, lányos zavarában leadott célzott lövés után eszmél rá (őszintén), hogy egy magát megadó emberre tüzel. És ehhez ún. állatnak sem kell lenni. Ez bárkivel előfordulhat. Bármelyik oldalon, bármelyik szerepben.

Rengeteg találmány jött úgy létre, hogy kiötlői valami egészen máson való munkálkodás közben botlottak bele valami fontosba / meglepőbe. Szerintem így kéne kezelni a Magyar Köztársaság területén rendszeresített útburkolati jeleket is, amelyek nedvesség hatására láthatatlanná válnak. De ha már kiörvendeztük magunkat a nem várt eredményen (és erre volt pár évtizedünk), akkor azért az eredeti célnak megfelelően is meg kéne csinálni a felezővonalakat, a nyilakat, stb.

 

A mai lett az a nap, amikor fogtam az utolsó megmaradt tej-bevonómassza mikulásomat, a fejére mint egy koronát, rátettem a bő egy éve talált fél pár bizsu fülbevalót, és elhelyeztem annak a buszmegállónak a szemetesén, aminek a közelében annak idején az ékszerre bukkantam.

Ahogy ma beértem az épületbe, egy hölgy kissé felháborodva közölte a recepciósokkal, hogy rossz a lift. Ők, mivel ilyenből hat van az egyébként ezer fős épületben, joggal kérdeztek vissza, hogy melyik. Amelyikkel én járok! – hangzott a most már egyértelműen bosszús válasz.

Az ilyen esetek miatt is azt kell, hogy gondoljam, hogy az élet csodálatos, mert ez az asszony (és milliárdnyi embertársa) hosszú évtizedeket él sikeresen anélkül, hogy – bizonyos tekintetben – meghaladná egy cerkóf kognitív képességeit. És a világ mégis működik. Ehhez képest kifejezetten jól.

Ha egyetlen különbséget kellene kiemelnem a gentlemen’s agreement és a vérszerződés között, azt mondanám, az előbbi talán elegánsabb megoldás.