Ha a héten tényleg minden nap esni fog, annak a mezőgazdaságban dolgozók társadalmi megítélése fogja kárát látni.

 

Soha nem értettem pontosan, hogy a piszoárban mi a pláne. Mi az a lényeges különbség a WC-csészéhez képest, ami indokolja, hogy külön objektumként hozzák létre? Ezzel párhuzamosan azon csodálkozom, hogy az még senkinek nem jutott eszébe, hogy egy folyó fölé kissé belógó, a függőlegeshez képest 27 fokban döntött állású, talptartókból és mellkas támasztékból álló szerkezetet alkosson, amiről rendesen a vízbe lehet vizelni.

Tudom, hogy többeket talán irritál túlzó szerencsém, de az történt, hogy a napokban erősödni kezdő torok-környéki kaparásomat, illetve az azt okozó mikroorganizmusokat egy pillanat alatt elsöpörte a tegnapi, majonézes krumpli(?) / fagylalt(?) / tejszínhab(?) indukálta gyomorrontásomra adott önkéntelen válaszom, azaz, hogy több, egymást gyorsan követő alkalommal épp e testrészemen keresztül ürítettem ki savas gyomortartalmamat.

Egy embert láttam a volán mögött abban a sávban közeledni, ahol a zebra után közvetlenül (ahol én is álltam) parkoló autók vannak. Valamit tehát tennie kellett. Én hasonló helyzetben belenézek a tükörbe, indexelek, szükség esetén megállok, hogy amikor szabad az út, sávot válthassak és továbbmehessek.

Az illető valami egészen mást csinált. Indexelt ugyan, de egyáltalán nem nézett hátra vagy oldalra, hanem lépésben, de harmadik fokozatban behúzott a mellette lévő sávba, és közben rettegés fénylett a szemében. Félt, hogy esetleg jön valaki hátulról, és már nem tud megállni. De eszébe sem jutott meggyőződni róla, hogy ez-e a helyzet. A gázt hiába nyomta, a motor hármasban, ezres fordulat környékén csak dadogott, épp hogy nem fulladt le, nem hogy gyorsítani képes lett volna.

Három körülmény kellett ahhoz, hogy ne legyen gond. Az első kétségkívül az indexelés volt, a másik az, hogy a mögötte jövő osztrák volt – és talán ezért? – nem kergette páni félelembe hősünket harminc centiről való dudálással, a harmadik pedig egyszerűen az, hogy felismerte a helyzetet: csak magára számíthat; a kikanyarodó (együtt)működésre alkalmatlan.

Talán kirekesztő gondolat, de én egy ilyen beszédes esetet elegendőnek tartok ahhoz, hogy az elkövetőt egy életre eltiltsák attól, hogy bármit is vezessen. Legjobb tudomásom szerint még nem jegyeztek fel olyan esetet, amikor a destruktív fatalizmus lett volna a célravezető stratégia a közlekedésben.

Már lehet is olvasni, hogy hogy kellett volna megoldani a matek érettségi feladatokat. Na de könyörgöm. Ez klasszikusan az az információ, ami az érettségi előtt kimagaslóan értékes, utána azonban – épp ellenkezőleg – szart se ér.

 

Nem tudom, hogy az utóbbi időben milyen változások tükröződnek rajtam, de tegnap a V utcában megszólított egy elmebeteg srác, akit sok-sok éve ismerek látásból, de még kommunikálni életemben nem láttam senkivel. Aprót kért, de mivel én arra számítottam, hogy valami rendhagyó információt fog megosztani velem, annyira meglepődtem, hogy elkerekedett szemekkel kérdeztem vissza, hogy: aprót kérsz? Kissé megdöbbent, hogy mit nem értek ezen. Bólintott, és határozottan megismételte, hogy igen, aprót. Adtam neki egy ötvenest. De ezért sem mondott semmi érdekeset. Pontosabban egyáltalán semmit.

A mai napig nem tudom, hogy pontosan mi történt annál a kávéautomatánál. Bedobtam a pénzt, és megnyomtam a gombot. Előugrott a pohár, belecsorgott a capuccino. Eddig tehát minden a köztünk lévő hallgatólagos megállapodás szerint történt, de én több pénzt dobtam be, mint amennyi járt a gépnek. Sok közülük az italféle kiválasztása után rögtön dobja a visszajárót, de ez – talán, hogy kifejezze, mennyire fájdalmas neki a pénz áramlásának az ő logikája szerint fordított iránya –, a végére hagyta a számára fájdalmas aktust.

A kezem már ott volt a nyílásnál, amikor meghallottam a húszas csendülését. Mutatóujjam gyakorlottnak tűnő mozdulatával belöktem a kis lengőajtót, és ezzel, mint egy ütővel hátralőttem a zuhanó érmét egy a kiadó nyílás hátsó fala felett sunyin megbúvó lyukba. Hallottam, ahogy leesik a többi közé.

Konstrukciós hibáról van szó? Egyszerű anyagtakarékosság? Vagy képesek voltak úgy megszerkeszteni a gépet, hogy a visszajáró pénzt el lehessen veszíteni anélkül, hogy az a kezembe került volna? Tekintsek úgy az egészre, mint vélt vagy valós mohóságom büntetésére? Vagy a gép tulajdonosa mohóságának jutalmára?

– Jó. Akkor csinálj úgy, mint aki mosolyog. Látsszon a fogad, vagy valami.

A műanyag poharakat kidobás előtt mindig rutinból elroppantom. Ezt a szokásomat még a ’80-as években alakítottam ki, amikor azt láttam, hogy a hamburgeresnél egy, a társadalom perifériájára szorult úr összeszedi a használt poharakat a kukából, beadja ott, ahol a kaját kiadják, és kap érte egy kávét vagy valami hasonlót. Gondoltam, ehhez nem asszisztálok. Valójában csak azt a parányi esélyt hessegettem el magamtól, hogy legalább a saját használt poharamat kapjam vissza.

 

Attól tartok, hogy rengeteg csalódás éri élete során azt a hölgyet, akit ma, a BKV sztrájk napján láttam a buszmegállóban, amint – egyébként minden sürgetés vagy vészhelyzetre utaló arckifejezés nélkül – próbált autókat leinteni. Szeméből ezt olvastam ki: „Tudtam, hogy egy rohadék sem fog megállni”. Igaza volt.