Valahol a falak mentén lakik valaki, aki gitározni tanul. Hónapokkal ezelőtt kezdte, és most pontosan ugyanott tart, mint amikor először meghallottam. Bennem van egyfajta türelem, mert egy forgalmas utcára néző, két iskola közé ékelt házban laktam tizennyolc évig. De van bennem egyfajta türelmetlenség is: ha én valamivel ennyit haladnék hónapok alatt, biztos feladnám. (Igazából már egy délután alatt is). Meg még egyfajta türelmetlenség is van bennem: lassan, de biztosan kezdi a dolog felingerelni a hüllőagyamat.

Ma a reggel, a félálomban töltött gyötrődésem során hallottam, hogy a Kossuthon felváltva játsszák le, hogy mit mondott Gyurcsány Ferenc, és mit Orbán Viktor. Azt hiszem több ilyen kör is volt. Nem emlékszem az egészből semmire, csak hogy nyugtalanul hánykolódom az ágyban, és érzem, hogy tennem kellene valamit, de ahhoz mindenképpen fel kellene kelnem, arra meg képtelen vagyok. Remélem, nem mászott a tudatalattimba semmi alantas üzenet, amíg nem tudtam védekezni.

Hiába botlottam a ma általam igénybe vett négy BKV járművön két alkalommal is jól öltözött, de penetráns húgyszagú idős úrba, mégis azt mondom, jöjjön az a tavasz.

Az uszoda parkolójában a fiatalos apuka odafigyelve, de nem görcsösen kezdett betolatni a két kocsi közé. Látszott, hogy nem vasárnapi autós, érzi a kocsiját. Röviden alászedte a kormányt, hogy az egyik oldalon elkerülje a mellette álló visszapillantóját a sajátjával, aztán visszaforgatta a volánt (a másik oldalán városi terepjáró állt, annak simán elfért a tükre alatt). Nem mondom, hogy csikorgó kerekekkel manőverezett, de imponálóan gyors volt, az tény. Felesége csak azt várta, hogy kiszállhasson végre, lánya egykedvű nyugalommal nézett előre, miközben mobilját morzsolgatta, a fia pedig, mint aki maga is rutinos vezetővé szeretne válni belátható időn belül, figyelte apja minden mozdulatát.

Néhány másodperc alatt sikerült is beparkolni, pedig alig volt hely két oldalt. Így esélyük sem volt kinyitni az ajtókat. Mindenki apura nézett, aki még behajtotta a saját oldalán lévő tükröt, mielőtt kilőtt. Végülis csak ez az utolsó mozdulat különböztette meg egy francia filmvígjáték főszereplőjétől.

Ma nem ismertem meg elsőre az egyik távoli kollégámat. Bent öltönyben szokott lenni, most szövetkabát és simléderes sapka volt rajta, a hátán egy sportos iskolásoknak való hátizsák. Ahogy nyolckor átpislogott bepárásodott szemüvegén, úgy nézett ki, mint egy háromnegyed hétkor halálosan megfenyegetett egyetemista.

A Lukács a kedvenc budapesti fürdőm. Kellemes, otthonos hangulata van. A Széchenyi annyira barátságos a világossárga, meg halványzöld csempéivel, mint egy óriásló-vágóhíd hátsó traktusa, amiből a nap végén slaggal csapatják ki a vért, meg a kisebb belsőszerv maradványokat. Viszont jó a szauna.

A Rudas dizájnja tetszik, de valahogy nem találom benne a helyem. A szauna egy egyszerű büdös szoba, ahol kicsit melegebb van a kellemesnél. Az itt megspórolt hőt a gőzbe vezették, ahol a nyitvatartási időn kívül valószínűleg a Széchenyiben levágott lovakból készült ételek odaégett maradványait gőzborotválják le a bográcsok aljáról. A medencék hőfoka nekem – megint csak szubjektíve – pont nem jó. A 36 fokos medence kicsit meleg ahhoz, hogy sokáig ücsörögjek benne, a 28-as, meg a 30-as egy kicsit kevés, a 42-esbe meg a legritkább esetben tudok az ép értelmem megbomlásának kockázata nélkül bemászni. Hacsak nem pont arra való a 28-as, hogy ezt előkészítse.

A Lukácsban viszont teljes értékű köröket tudok róni. A korrekt ügymenet szerint a gőzben kezdek, majd a 24 fokos medencében merülök el, és ott alaposan kihűlök. Innen átsétálok a 32 fokosba, ahol meglehetősen sok időt töltök. Amikor elérkezettnek látom az időt, átmegyek a 40 fokosba, és belemerülök. Ekkor katarzist élek át. Teljes testemben libabőrös leszek, pezseg a vérem, ahogy üt a „forró” víz. (Sok jobb sorsra érdemes fürdőző a 24-esből megy a 40-esbe, mert nem tudja, hogy az erősebben lehűlt test hirtelen felmelegítése nem olyan intenzív érzés, nem katartikus élmény). Itt nem sokat időzöm, hanem visszamegyek a 32 fokosba, ahol megint csak relatíve sok időt töltök, hogy aztán újabb kört kezdjek a gőzben. Ez így megy párszor, majd az utolsó körnél figyelek rá, hogy a kiszállási pont a 40 fokos medence legyen.

Számomra az volt az alapállapot, ahogy a szocializmus idején (és a legutóbbi időkig) láthattam ezeket a fürdőket. A fehér, 10×10-es csempéknek és a penészes falaknak sajátos bája volt; én megszoktam, megszerettem. Nemrég a Lukácsot is felújították. Erősen tartottam tőle, hogy úgy elbánnak vele, mint a Széchenyivel, de szerencsére alapvetően nem lett igazam. A burkolatok barátságos színvilágot kaptak, még a rózsaszín fuga is sokkal jobban néz ki a barnás mozaik csempével, mint ahogy hangzik. Itt-ott slendrián a sarkok eldolgozása, stb, de ha nagyon nem akar szembesülni vele az ember, nem kell: nem tolakszik a szem elé.

Pár másik apróság rosszabbul esett. A gőzt gyakorlatilag elfelezték, és a felszabadított térbe kitettek három zuhanyrózsát. Ezekből pedig korábban volt kint vagy hat. Szerintem ott kitűnő helyen voltak. Jó, hogy vágtak egy kis átjárót a 32-es és a 40-es közé közvetlenül, de óriási veszteség, hogy a 40-es már csak 38 fokos. Elzárták a csapokat, amikből egyes medencékbe zubogott a víz. Az egyik hideg pont a 40-esbe csordogált. Biztos kiszámolta valaki, hogy az a víz úgyis lehűti a 40 fokost, akkor meg minek folyjon, és visszavették 38-ra. Csak ebben az egyenletben nincs katarzis.

Az egyik, a Petőfi Laktanyában megrendezett sorozásom alkalmával a hátsó bejáratnál kellett várni. A döntő többség már az előírt időpont előtt kint toporgott a kapu külső oldalán. Ilyen alkalmakkor ugyan sok fiatal jön össze egy helyen, mégsem jellemző a pukkadozó vidámság; magukba roskadt, a reggeli félálomba menekülő áldozatok kókadoznak a nap kezdetének hűvösében.

Eljött a nyolc óra, de semmi nem történt. Kicsit később volt valami mozgolódás a kapu másik oldalán lévő portásfülke közelében, de hozzánk nem szólt senki, csak páran – mosolyogva, de semmi jót nem ígérően – végigmértek minket. Aztán még további, vagy tizenöt perc vánszorgott el, mire megérkezett az a srác, aki miatt ezeket a sorokat írom.

Nagyjából húsz perc késéssel tehát, sétálva érkezett egy fiú a Budaörsi út irányából, kíváncsian tekingetve körbe-körbe. Talán nem járt még errefelé. Ahogy odaért hozzánk, szinte észre sem vett minket, hanem egy cédulát vett elő a zsebéből, az arra írtakat összehasonlította a házszámmal, és szemével megkereste a bejáratot. Ahogy észrevette, könnyed léptekkel a kapu felé indult, lenyomta a kilincset, és besétált. Az ott posztoló kiskatona csodálkozó arccal állt elé. A srác udvariasan, és egyúttal tanúbizonyságot téve arról, hogy fogalma sincs róla, hogy mi történik az őt körülvevő világban, az iménti papírt újra elővéve elmondta, hogy hogy hívják, és hogy őt nyolc órára sorozásra hívták, hát itt van, hogyan tovább?

Valami tiszt sietett a kiskatona segítségére, és pár rövid tőmondat segítségével közölte a fiúval, hogy gyorsan teremjen a kapu másik oldalán, ahol a többi százötven van, és csak figyeljen, hogy majd mit és mikor mondanak neki. Más dolga nem is lesz, erre viszont nagyon figyeljen oda.

A srác szűnni nem akaró csodálkozással az arcán, és többek között az én döbbenetemtől is kísérve tántorgott kifelé: nem értette, hogy miért voltak ezek az egyenruhás emberek ilyen kurták-furcsák, míg ő olyan udvariasan beszélt velük. A közben odagyűlő pár katona pedig úgy nézte a távolodó srácot, mint a kígyó az ajándékba kapott, koordinációs zavarral küzdő egeret. Sok örömük lesz még benne.

Olyan világban szeretnék élni, ahol még a jelenleginél is több, megoldhatatlan élethelyzetet vagy járhatatlan utat nem ismerő nagymama áll a számítástechnikai boltok pultja mögött, és mosolyogva adja ki a három méteres nyomtatókábeleket, meg az USB – bluetooth adaptereket, és közben kedvesen mondja, hogy ha rám hallgat aranyoskám, feltesz egy XP-t a vista helyett, ha pedig megduplázná a RAM-ot, csak jöjjön vissza, azt is megoldjuk.