Címke: #ezvan

Rossz műfaj

Általános igazságként elfogadom, hogy csak jó és rossz zene van, de nincs jó vagy rossz műfaj. Gyakorlati tapasztalataim alapján mégis rá kell mutatnom két kivételre. Az első műfajt meg sem tudom igazából határozni, de arra gondolok, amikor szmokingos, sajnos nem ritkán kifestett urak énekelnek valamilyen banális szerelmi történetről, vagy annak óhajtásáról, majd az unásig újra és újra énekelt refrént egy arra alkalmasnak tartott pillanatban egyszerű prózára cserélik, és réveteg, felvitt hangsúllyal, esetenként megnövelt hangerővel szavalják el még néhányszor. Ez a csúnyábbik édestestvére az ún. sallalázásnak.

A másik a magyar népdal. Tipikus esetben rosszindulatú asszonyok énekelnek az agyam düh-központjához közvetlen utat találó frekvencián egy olyan szöveget, amit feltétlenül fel fogok használni, ha ocsmány véget akarok vetni nyomorult életemnek. De addig minden körülmények között, még akár folytonossági hiánnyal is a gerincvelőmben felkelek, és eltávolítom az elektromos hálózatból a hang forrását.

Cобака

Ha azt halljuk, hogy kaukázusi juhászkutya, rögtön egy szigorú tekintetű, nagytestű fenevadra gondolunk, akinek a környékén csak a gazdája van biztonságban. Na de oroszul az ilyen kutya is csak собака (szabaka). Ennek a szónak olyan kedves a hangzása, hogy elképzelhetetlennek tartom, hogy az iménti leírás passzoljon viselőjére. Sokkal inkább dögönyözni való szőrmóknak hangzik.

Jó könyvek

Azokat a könyveket élvezem, amik olyan, számomra jelentős élményeket és gondolatokat jelenítenek meg, amiket már én is átéltem, végiggondoltam valahogy. Meg azokat, amik olyan eseményeket és eszmefuttatásokat tárnak elém, amik magamtól soha nem jutottak volna eszembe.

Súlytalanság

Mindig borsózik a hátam, amikor a buszra felszálló nyugdíjasok odalépegetnek a kiszemelt ülőhelyükhöz, majd elkezdik végiggondolni, hogy melyik kezükbe kerüljön végül a szatyor, illetve hogy előbb leüljenek és aztán fordítsák be a lábukat, vagy épp ellenkezőleg. Én közben szinte a saját lábamban érzem, ahogy a nemtörődöm sofőr a pedál fölé emeli jobb talpát, hogy kövér gázt adjon. A vehemens indulás pillanata az esetek döntő többségében azon a ponton éri a hajlott korú utasokat, amikor már épp leültek volna – ha nem indul a busz. Pár pillanat súlytalanság, nekem a hajas fejbőröm is bizseregni kezd, és a néni / bácsi végül lehuppan az ülésre. (Háttal ülést feltételezve. A menetiránnyal megegyezően a megállás-leszállás a releváns mutatvány).

Na, én ezt nem fogom csinálni, ha eljutok odáig. Megállok majd a buszmegállóban egy pillanatra, a bajszom alatt elmormogok egy “gyilkosok”-ot, és gyalog csoszogok tovább.

Amiről, és amiről nem

Azt vettem észre, hogy különös erővel hatnak rám azok az alkotások, amik nem arról szólnak, amit megmutatnak, hanem arról, amit nem.

A napokban eszembe jutott egy fénykép, amit sok-sok évvel ezelőtt láttam. Rajta szikrázón süt a nap, gyönyörű kék az ég, harsogó zöld a fű. A háttérben nagy szalagházak sorakoznak (csak ki kell szaladni belőlük), legelöl egy imponálóan nagy és meredek íveket rajzoló hullámvasút látszik egy szintén gigantikus óriáskerék szomszédságában, a környéken pedig kisebb játékszerek vannak elszórva. Minden együtt van, ami kellhet.

Csak éppen teremtett lélek sincs sehol, ameddig a szem ellát. A fotó Észak-Koreában készült.

Egyszerű

A nyelv folyamatosan változik. Az esetek többségében – azt hiszem – az egyszerűsödés irányába. Így tűnik el az n a -ban-ról, meg a -ben-ről, és így lehetséges, hogy ma már a szeme sem rebben hét ember közül senkinek, amikor a nyolcadik azt mondja, hogy “holnapra kiválasszuk a legjobbat”.

Bestiárium

Pár napja azt álmodtam, hogy egy borongós reggelen arra ébredek, hogy fájdalom nélkül ugyan, de olyan feszítést érzek az állkapcsomban, mintha minden fogam közé egész húsgombócokat tömtek volna. Fogaim, ahogy dagadt körülöttük a csont, mintha pumpálnák bele a levegőt, eltávolodtak egymástól, éreztem, ahogy ajkaim lecsúsznak ínyemről. Szám körül addig feszült a bőr, ameddig már minden rugalmasságát elvesztette, és csak egy gondolat választotta el attól, hogy szétrepedjen. Kimentem a fürdőszobába, hogy szembenézzek a problémával.

Fogaim meglazultak, arcom teljesen kiment a formájából, leginkább egy cápa előretolt állkapcsára emlékeztetett – igaz, az én fogaim barnásak és lekerekítettek voltak. A feszítés csak nem akart alábbhagyni, oda kellett nyúlnom, valamit csinálnom kellett. A hozzáférés nem volt gond: már nem tudtam becsukni a számat, beszélni sem tudtam volna, csak csorgott a nyálam, noha az ínyem száraz volt. A metszőfogak mögül egy széndarabhoz hasonló követ vettem ki, majd jobb felülről, a zápfogak közül egy még ennél is jóval nagyobbat. Pillanatnyi megkönnyebbülést éreztem, de a feszítés két másodpercen belül újra elfoglalta kibővült helyét.

Újra a hálószobában találtam magam, kezemben a nagyobbik szénnel, és soha eddig át nem élt kétségbeesés vett erőt rajtam. Tehetetlennek éreztem magam. Tudtam, hogy nem tudom megakadályozni, hogy az állapotom sokkal rosszabbra forduljon, vagy hogy akár valami szörnyeteggé váljak. Tudtam jól, hogy ez az egész nem fogorvos kérdése, hogy nem fogok tudni kihez fordulni, nincs ember, aki ebben a helyzetben segíteni tudna. Vagy legalább ne fordulna el tőlem. Végső soron egyedül fogok maradni az életben addig, amíg azt el bírom viselni.

Elkeseredettségem olyasmi volt, mint amit az a jómódú argentin nő érezhetett Julio Cortázar novellájában, aki egyébként kiegyensúlyozott életében valami furcsa közösséget érzett egy budapesti koldusasszonnyal: tudta, hogy milyen szomorú és nehéz életet él, hogy mikor bántják, mi fáj neki. Később eljutott Budapestre. Még az érkezése éjszakáján sétálni ment, és egy, a képzelgéseiben is szereplő híd közepén össze is találkozott a titokzatos másikkal. Összeölelkeztek, mintha mindketten ezt a pillanatot várták volna. Szinte egybeforrtak, érezték egymás csontjait, lélegzetét… és könnyeket. Ahogy szétváltak, a nő észrevette, hogy az ő könnyei csorognak, ő van koldusruhában, és a másik már távolodik a Dunára nehezedő ködben. Az ő életével.

Julio Cortázar Bestiárium című novellás kötetét azért végigolvastam, és betettem egy Franz Kafka válogatás mellé. Van még ott hely néhánynak.

Várakozási engedély

Január 4-én adtam fel a kerületi parkolási kérelmemet a 2008-as évre. Csatoltam hozzá a kötelező mellékletként meghatározott, befizetett csekk feladóvevényének fénymásolatát. Csak ezért mentem el a postára, ugyanis tartottam tőle, hogy bármilyen más fizetési mód bármilyen más bizonyítása legalábbis késlelteti a folyamatot, és kicsúszom az időből. (Azt meg is írták, hogy ha bármi nem stimmel, nem fognak szólni, csak hagyják a francba az egészet). Januárban ebben az ügyben, úgy tűnt, más nem történt. Az ügyfélszolgálaton azt mondák, hogy ők 19-én feladták az engedélyt. Az ma, február 1-én, az előző időszak utolsó napjának másnapján érkezett meg. Az én eszközeimmel képtelenség eldönteni, hogy a híresen precíz és gyors önkormányzat nem adta-e fel esetleg mégsem az általa megjelölt időpontban az igazolást, vagy a híresen precíz és gyors Magyar Posta bíbelődött vele ilyen sokáig. Persze kár is lenne energiát szánni rá, hogy eldöntsem.

Furcsa módon mégsincs gond. Mégpedig azért, mert a kiküldött, belülről a szélvédőre ragasztható matrica, és a kemény, fényes felületű lapra nyomott igazolólap nem játszik szerepet, amikor a parkolóőr megítéli, hogy jogosan várakozom-e a házam előtt. Ezt ugyanis – ahogy azt az ügyfélszolgálaton is elmondták – a rendszám alapján kell eldönteniük: a náluk lévő kis műszerrel kérik le az adatbázisból, hogy az én rendszámom jogosult-e. Ezt pedig az elbíráláskor beállítják a rendszerben. Akkor minek a matrica? Minek a fényes igazolólap? Pláne az elmaradhatatlan harmadik bürokratikus manifesztum, az A4-es határozat mellé?

Kocka

Órákon át ültem egy úr mögött. A balnál rövidebb jobb válla, dinamikát sugárzó, a jobb-hátsó-felső része felé valósággal meginduló fejformája, valamint az ezekkel harmonizáló testtartása és frizurája mind arra predesztinálták, hogy egy olyan pillanatban, amikor ez az egyetlen megoldást jelenti, egyetlen ugrással egy 180cm élhosszúságú kocka valamelyik felső sarkába lapuljon.