Az uszoda öltözőjében egymás szekrénye mellé kerültünk egy velem egy időben végzett sráccal. Ilyesmi előfordul. De aztán az utcáról megérkezett egy másik, akinek szabadságában állt volna bármelyik szekrényt kiválasztani, de ő (talán a kerek számok bűvöletében?) mellénk fészkelődve pont az enyém alattit, illetve a másik srácé mellettit választotta, holott a sor mindkét vége felé üresség tátongott. Pont, mikor őt és a cuccait kerülgetve végeztem az öltözéssel, láttam, hogy miután mindent gondosan bepakolt, észrevette, hogy nincs sehol az a kis fülecske, amibe a lakat szárát akaszthatná.

Kicsit később, amikor az utcán parkoló kocsimhoz értem, egy másik parkolni vágyó jelent meg mögöttem, és ügyet sem vetve az előttem és mögöttem lévő nyolc-tíz szabad helyre, türelmesen megvárta, amíg az enyém felszabadul.

Nem lehetek persze biztos benne, de azt hiszem, hazafelé nem követett senki.

A mahjong játékok egy része folyamatosan jelzi, hogy hány levehető pár van az adott állásban. De olyan még soha nem fordult elő velem, hogy azt mutatta volna, hogy egyet még le lehet venni, majd amikor hosszú perceken át sem találom meg, kiírja, hogy hagyjam a francba, nincs egy se, csak szórakozott. Még mindig nem elég emberszerű a számítástechnikai alkalmazás-fejlesztés.

1982-ben egy Datsun feliratú pólóban karnyújtásnyira volt a világ.

Ahogy Assisi Szent Ferenc és Jézus vélt párbeszédéről gondolkodtam, eszembe jutott, hogy profán értelmezésem esetleg sértheti egyesek vallásos meggyőződését. Bűntudatomban, a bűnös gondolat fogantatásának helyétől mintegy száz méterre, vásároltam egy kis szobrot egy barátomnak, aki különös vonzalmat érez a katolikus eszmék iránt. (Ezt a sajátos vonzalmát a katolikusok maguk egyébként gyanakvással szemlélik).

A szobrocska az eddiginél még nagyobb alázatra int. A gyermek Jézust ábrázolja édesanyja karjaiban – szerintem olyan másfél éves korában –, az akkori testméreteinek megfelelő nagyságú kereszttel.

Én erről az egészről nem tudtam, el sem kezdek találgatni, hogy mi minden húzódhat meg a háttérben, de meggyőződésem, hogy a körülménynek teológiai szempontból kiemelt jelentősége van. Én – hozzá nem értőként – csak annyit tudok mondani, hogy ez már igazán szemétség volt a Megváltóval szemben.

Nem tudom, hogy kik és miket írnak a Reader’s Digestben, de valahogy az a prekoncepcióm, hogy alacsony színvonalú idiótaságokkal van teletömve az az újság.

Abból a levélből indulok ki, amit ma kaptam tőlük – annak ellenére, hogy mindent elkövetek, hogy ne is tudjanak a létezésemről az ilyen cégek. Kitörő lelkesedéssel értesítenek, hogy belekerültem abba az elitcsapatba, aki megnyerte annak a lehetőségét, hogy most már igen-igen komoly eséllyel bekerüljön abba a fordulóba, ahonnan már a 25 milliós nyereményre való sansz ép ésszel szinte elviselhetetlenül magas.

Itt most csak ügyetlenül próbálom sűríteni azt, amit ők három oldalon keresztül, kilenc további csatolt dokumentumra hivatkozva hömpölyögtetnek fel. Minden ismert eszközt bevetnek, amiről tudni lehet az ostoba emberek befolyásolása témakörében. Sürgetnek, nehogy lemaradjak, csodálatos jövőt vázolnak, elrettentenek attól, hogy összetépjem a küldött anyagot és/vagy ami még rosszabb, hogy ne válaszoljak, továbbá nem csak úgy írnak nekem, hanem már kimondottan a gazdasági igazgatóságról, ahova ugye nyilván már csak a célegyenesbe fordulva kerülhet az ügy, amikor már valósággal szét akar robbanni a pénzeszsák, úgy vágyódik felém a tartalma. Ezen kívül olyan kedvesek, hogy a gazdasági igazgató, az ügyfélszolgálat és az ajándéksorsolási osztály vezetője is személyesen részt vállal a meggyőzésemből – egy-egy külön levélkével.

Az utolsónak a kezembe kerülő papírról egy, a Reader’s Digest Ajándéksorsolási Bizottságának tiszteletbeli elnöki tisztét betöltő, már nyugdíjas televíziós személyiség mosolyog rám, és azt állítja, hogy amikor megkeresték, és személyesen is megismerte a bizottság kitűnő tagjait, rögtön látta, hogy itt egy kimagaslóan hiteles kezdeményezésről van szó, és azonnal elvállalta a tisztséget.

Ja, hogy a pozitív forgatókönyv lefuthasson, meg kell rendelni valami fűvészkönyvet, de tényleg egy egyedülállóan kiválót.

Általában rezignáltan, vagy kissé bosszúsan figyelem az engem megtaláló reklámokat. De ez feldühít, mert penetráns módon inkorrekt, büdös szájúan tolakodó, és gyomorforgatóan felháborító. Szomjas szívvel vágyom rá, hogy érezze minden élő ember méltóságán alulinak a megkeresést, és fulladjon érdektelenségbe az egész nyereményakció, de tudom, hogy erre összehasonlíthatatlanul parányibb esély van, mint a Reader’s Digest főnyereményére.

Miért van az, hogy van valami szeretetreméltó abban, ha egy lány szép ruhájában és vékonyka cipellőjében didereg a fagyos utcán, de egyáltalán semmi megkapó nincs abban, amikor a kissé túlfűtött teremben egy sísapkás srác hőgutát kap?