Január 4-én adtam fel a kerületi parkolási kérelmemet a 2008-as évre. Csatoltam hozzá a kötelező mellékletként meghatározott, befizetett csekk feladóvevényének fénymásolatát. Csak ezért mentem el a postára, ugyanis tartottam tőle, hogy bármilyen más fizetési mód bármilyen más bizonyítása legalábbis késlelteti a folyamatot, és kicsúszom az időből. (Azt meg is írták, hogy ha bármi nem stimmel, nem fognak szólni, csak hagyják a francba az egészet). Januárban ebben az ügyben, úgy tűnt, más nem történt. Az ügyfélszolgálaton azt mondák, hogy ők 19-én feladták az engedélyt. Az ma, február 1-én, az előző időszak utolsó napjának másnapján érkezett meg. Az én eszközeimmel képtelenség eldönteni, hogy a híresen precíz és gyors önkormányzat nem adta-e fel esetleg mégsem az általa megjelölt időpontban az igazolást, vagy a híresen precíz és gyors Magyar Posta bíbelődött vele ilyen sokáig. Persze kár is lenne energiát szánni rá, hogy eldöntsem.

Furcsa módon mégsincs gond. Mégpedig azért, mert a kiküldött, belülről a szélvédőre ragasztható matrica, és a kemény, fényes felületű lapra nyomott igazolólap nem játszik szerepet, amikor a parkolóőr megítéli, hogy jogosan várakozom-e a házam előtt. Ezt ugyanis – ahogy azt az ügyfélszolgálaton is elmondták – a rendszám alapján kell eldönteniük: a náluk lévő kis műszerrel kérik le az adatbázisból, hogy az én rendszámom jogosult-e. Ezt pedig az elbíráláskor beállítják a rendszerben. Akkor minek a matrica? Minek a fényes igazolólap? Pláne az elmaradhatatlan harmadik bürokratikus manifesztum, az A4-es határozat mellé?

Órákon át ültem egy úr mögött. A balnál rövidebb jobb válla, dinamikát sugárzó, a jobb-hátsó-felső része felé valósággal meginduló fejformája, valamint az ezekkel harmonizáló testtartása és frizurája mind arra predesztinálták, hogy egy olyan pillanatban, amikor ez az egyetlen megoldást jelenti, egyetlen ugrással egy 180cm élhosszúságú kocka valamelyik felső sarkába lapuljon.

Az uszoda öltözőjében egymás szekrénye mellé kerültünk egy velem egy időben végzett sráccal. Ilyesmi előfordul. De aztán az utcáról megérkezett egy másik, akinek szabadságában állt volna bármelyik szekrényt kiválasztani, de ő (talán a kerek számok bűvöletében?) mellénk fészkelődve pont az enyém alattit, illetve a másik srácé mellettit választotta, holott a sor mindkét vége felé üresség tátongott. Pont, mikor őt és a cuccait kerülgetve végeztem az öltözéssel, láttam, hogy miután mindent gondosan bepakolt, észrevette, hogy nincs sehol az a kis fülecske, amibe a lakat szárát akaszthatná.

Kicsit később, amikor az utcán parkoló kocsimhoz értem, egy másik parkolni vágyó jelent meg mögöttem, és ügyet sem vetve az előttem és mögöttem lévő nyolc-tíz szabad helyre, türelmesen megvárta, amíg az enyém felszabadul.

Nem lehetek persze biztos benne, de azt hiszem, hazafelé nem követett senki.

A mahjong játékok egy része folyamatosan jelzi, hogy hány levehető pár van az adott állásban. De olyan még soha nem fordult elő velem, hogy azt mutatta volna, hogy egyet még le lehet venni, majd amikor hosszú perceken át sem találom meg, kiírja, hogy hagyjam a francba, nincs egy se, csak szórakozott. Még mindig nem elég emberszerű a számítástechnikai alkalmazás-fejlesztés.

1982-ben egy Datsun feliratú pólóban karnyújtásnyira volt a világ.

Ahogy Assisi Szent Ferenc és Jézus vélt párbeszédéről gondolkodtam, eszembe jutott, hogy profán értelmezésem esetleg sértheti egyesek vallásos meggyőződését. Bűntudatomban, a bűnös gondolat fogantatásának helyétől mintegy száz méterre, vásároltam egy kis szobrot egy barátomnak, aki különös vonzalmat érez a katolikus eszmék iránt. (Ezt a sajátos vonzalmát a katolikusok maguk egyébként gyanakvással szemlélik).

A szobrocska az eddiginél még nagyobb alázatra int. A gyermek Jézust ábrázolja édesanyja karjaiban – szerintem olyan másfél éves korában –, az akkori testméreteinek megfelelő nagyságú kereszttel.

Én erről az egészről nem tudtam, el sem kezdek találgatni, hogy mi minden húzódhat meg a háttérben, de meggyőződésem, hogy a körülménynek teológiai szempontból kiemelt jelentősége van. Én – hozzá nem értőként – csak annyit tudok mondani, hogy ez már igazán szemétség volt a Megváltóval szemben.