Az étteremnél saválló acél beléptető-zsilipeket szereltek fel. De mivel a dolgozókat a táplálkozásban akadályozni nincs értelme, a kapukat nyitva hagyják. A nyitott kapun való áthaladást viszont sípoló hangjelzéssel nyugtázza a gép. Ez egyeseket csak bosszant, de azokkal a fogyókúrázókkal szemben igazán inkorrekt, akik azért lopva le-lenéznének az étterembe.

Van annak anyagi vagy erkölcsi vagy bármilyen hozadéka, hogy az élelmiszerüzlet dolgozóinak viccesnek szánt, piros, fröccsöntött ördögszarvacskákat kell viselniük az év utolsó napján? Ha van, nem lenne-e még meggyőzőbb az eredmény, ha az ötletgazda is hasonló jelmezben indiánszökdelne a vásárlók kígyózó sorai között, szűnni nem akaró, őszinte mosollyal az ajkán?

Talán az egyértelműen normális mértéken túl is törekszem a hatékonyságra. Ma például különös örömet okozott, hogy az úszóbérletem utolsó lehetőségét az év utolsó szóba jöhető napján, azaz még 2007-ben, és a külső ötvenes medence hosszában felparcellázott állapotában úszhattam le (hétköznapokon keresztben lehet csak úszni), udvariasan elhárítva a megmaradt bérlettel rendelkezők diszkontált ajánlatait.

De alakulhatott volna egészen másképp is a napom. Akkor ugyanis, ha a két megcsúszásom egyikéből valódi esés lett volna a jeges, -5 fokos betonon. Akkor csak az egyik szemem nevetne. Így csak a lépcsőn siklottam le, közben hátra-karkörzést végezve, illetve a vízből kiugorva gyakoroltam kicsit a moon walkot.

Miközben a bankszámlám (ideiglenesen) sikertelen megszüntetésével kapcsolatos bürokratikus intézkedésekhez asszisztáltam, akaratlanul is a biztonsági őrt figyeltem. Arccal kifelé állt az utcára néző üvegajtóban. Valósággal rátapadt az üvegre. Mintha élő szoborként kellett volna megmintáznia az elvágyódást. A csípőjét jobbra-balra ingatta, mint egy táncosnak lenni vágyó elbocsátott dokkmunkás, mint akinek már rég máshol kellene lennie.

Közben valami haverjával beszélt telefonon: – Na. Én meg egy olyan suliba járok, hogy amikor végzel, akkor egyből mehetsz brókernek. Illetve be kell menni, aztán ránéznek a burádra, tudod. De ez csak egy ilyen izé. Egy… Szóval ez megvan, és akkor kezdhetsz náluk.

Szinte láttam magam előtt, néhány hónappal később, ahogy ugyanígy fog állni egy üvegajtó előtt, csak befelé fog vágyakozva nézni.

Okom van feltételezni, hogy az egyik kollégám nem a szíriai koszt miatt fosott, másik kettő pedig nem a karácsonyi céges ebéddel összefüggésben. Éjszaka négy okot számoltam össze, ma délelőtt pedig még kettőt.

Elhatároztam, hogy töredezettség-mentesítem a C: meghajtómat. Az operációs rendszer azt mondta, hogy OK, de ahhoz kellene neki egy csomó üres hely – mondjuk 15GB.

Néhány nap múlva, amikor elég erőt éreztem magamban, átnéztem a vincsesztert, letöröltem régi dolgokat, amiket a jelek szerint már több évszak elmúlása óta sem használtam, illetve komplett mp3 és kép kollekciómat is áttettem a másik merevlemezre. Mindezek után újra felvetettem a töredezettség-mentesítés kérdését. A képen látható ajánlatot kaptam. (A piros vonalkák jelentik a töredezett darabokat, a kékek a folytonosakat. A felső csíkhalmaz a jelenlegi állapot, az alsó az ígéret). Ugye, hogy megéri?

Felugorhatnék magasra, beleöklözhetnék a levegőbe, aztán cigánykerekezhetnék egyet, csak nincs rá semmi okom. Mindegy, amúgy sem akarom letenni a kezemet ebbe a halálszürke takonyba.

Utálom, amikor szemmel láthatóan készen állok egy megbeszélésre (pl. az arról szóló anyag van a kezemben, és combizmaim 40%-os készültségben feszülnek), majd a fél órát késő kolléga dallamos hangon kérdezi mellettem elhaladva, hogy akkor jövök-e. A kutyám ugyanígy áll a közös programokhoz, de lényeges különbség, hogy neki selymes a szőre.

Azt álmodtam, hogy minden szándékom ellenére, ráadásul anélkül, hogy észrevettem volna, hogy hogyan és mikor, egyszercsak bekerültem egy valóságshowba. Az álom annyira valóságszerű volt, hogy még fél órával felkelés után is szégyenkezésen kaptam magam.