Nem tudom, hogy kik és miket írnak a Reader’s Digestben, de valahogy az a prekoncepcióm, hogy alacsony színvonalú idiótaságokkal van teletömve az az újság.

Abból a levélből indulok ki, amit ma kaptam tőlük – annak ellenére, hogy mindent elkövetek, hogy ne is tudjanak a létezésemről az ilyen cégek. Kitörő lelkesedéssel értesítenek, hogy belekerültem abba az elitcsapatba, aki megnyerte annak a lehetőségét, hogy most már igen-igen komoly eséllyel bekerüljön abba a fordulóba, ahonnan már a 25 milliós nyereményre való sansz ép ésszel szinte elviselhetetlenül magas.

Itt most csak ügyetlenül próbálom sűríteni azt, amit ők három oldalon keresztül, kilenc további csatolt dokumentumra hivatkozva hömpölyögtetnek fel. Minden ismert eszközt bevetnek, amiről tudni lehet az ostoba emberek befolyásolása témakörében. Sürgetnek, nehogy lemaradjak, csodálatos jövőt vázolnak, elrettentenek attól, hogy összetépjem a küldött anyagot és/vagy ami még rosszabb, hogy ne válaszoljak, továbbá nem csak úgy írnak nekem, hanem már kimondottan a gazdasági igazgatóságról, ahova ugye nyilván már csak a célegyenesbe fordulva kerülhet az ügy, amikor már valósággal szét akar robbanni a pénzeszsák, úgy vágyódik felém a tartalma. Ezen kívül olyan kedvesek, hogy a gazdasági igazgató, az ügyfélszolgálat és az ajándéksorsolási osztály vezetője is személyesen részt vállal a meggyőzésemből – egy-egy külön levélkével.

Az utolsónak a kezembe kerülő papírról egy, a Reader’s Digest Ajándéksorsolási Bizottságának tiszteletbeli elnöki tisztét betöltő, már nyugdíjas televíziós személyiség mosolyog rám, és azt állítja, hogy amikor megkeresték, és személyesen is megismerte a bizottság kitűnő tagjait, rögtön látta, hogy itt egy kimagaslóan hiteles kezdeményezésről van szó, és azonnal elvállalta a tisztséget.

Ja, hogy a pozitív forgatókönyv lefuthasson, meg kell rendelni valami fűvészkönyvet, de tényleg egy egyedülállóan kiválót.

Általában rezignáltan, vagy kissé bosszúsan figyelem az engem megtaláló reklámokat. De ez feldühít, mert penetráns módon inkorrekt, büdös szájúan tolakodó, és gyomorforgatóan felháborító. Szomjas szívvel vágyom rá, hogy érezze minden élő ember méltóságán alulinak a megkeresést, és fulladjon érdektelenségbe az egész nyereményakció, de tudom, hogy erre összehasonlíthatatlanul parányibb esély van, mint a Reader’s Digest főnyereményére.

Miért van az, hogy van valami szeretetreméltó abban, ha egy lány szép ruhájában és vékonyka cipellőjében didereg a fagyos utcán, de egyáltalán semmi megkapó nincs abban, amikor a kissé túlfűtött teremben egy sísapkás srác hőgutát kap?

Az étteremnél saválló acél beléptető-zsilipeket szereltek fel. De mivel a dolgozókat a táplálkozásban akadályozni nincs értelme, a kapukat nyitva hagyják. A nyitott kapun való áthaladást viszont sípoló hangjelzéssel nyugtázza a gép. Ez egyeseket csak bosszant, de azokkal a fogyókúrázókkal szemben igazán inkorrekt, akik azért lopva le-lenéznének az étterembe.

Van annak anyagi vagy erkölcsi vagy bármilyen hozadéka, hogy az élelmiszerüzlet dolgozóinak viccesnek szánt, piros, fröccsöntött ördögszarvacskákat kell viselniük az év utolsó napján? Ha van, nem lenne-e még meggyőzőbb az eredmény, ha az ötletgazda is hasonló jelmezben indiánszökdelne a vásárlók kígyózó sorai között, szűnni nem akaró, őszinte mosollyal az ajkán?

Talán az egyértelműen normális mértéken túl is törekszem a hatékonyságra. Ma például különös örömet okozott, hogy az úszóbérletem utolsó lehetőségét az év utolsó szóba jöhető napján, azaz még 2007-ben, és a külső ötvenes medence hosszában felparcellázott állapotában úszhattam le (hétköznapokon keresztben lehet csak úszni), udvariasan elhárítva a megmaradt bérlettel rendelkezők diszkontált ajánlatait.

De alakulhatott volna egészen másképp is a napom. Akkor ugyanis, ha a két megcsúszásom egyikéből valódi esés lett volna a jeges, -5 fokos betonon. Akkor csak az egyik szemem nevetne. Így csak a lépcsőn siklottam le, közben hátra-karkörzést végezve, illetve a vízből kiugorva gyakoroltam kicsit a moon walkot.

Miközben a bankszámlám (ideiglenesen) sikertelen megszüntetésével kapcsolatos bürokratikus intézkedésekhez asszisztáltam, akaratlanul is a biztonsági őrt figyeltem. Arccal kifelé állt az utcára néző üvegajtóban. Valósággal rátapadt az üvegre. Mintha élő szoborként kellett volna megmintáznia az elvágyódást. A csípőjét jobbra-balra ingatta, mint egy táncosnak lenni vágyó elbocsátott dokkmunkás, mint akinek már rég máshol kellene lennie.

Közben valami haverjával beszélt telefonon: – Na. Én meg egy olyan suliba járok, hogy amikor végzel, akkor egyből mehetsz brókernek. Illetve be kell menni, aztán ránéznek a burádra, tudod. De ez csak egy ilyen izé. Egy… Szóval ez megvan, és akkor kezdhetsz náluk.

Szinte láttam magam előtt, néhány hónappal később, ahogy ugyanígy fog állni egy üvegajtó előtt, csak befelé fog vágyakozva nézni.

Okom van feltételezni, hogy az egyik kollégám nem a szíriai koszt miatt fosott, másik kettő pedig nem a karácsonyi céges ebéddel összefüggésben. Éjszaka négy okot számoltam össze, ma délelőtt pedig még kettőt.

Elhatároztam, hogy töredezettség-mentesítem a C: meghajtómat. Az operációs rendszer azt mondta, hogy OK, de ahhoz kellene neki egy csomó üres hely – mondjuk 15GB.

Néhány nap múlva, amikor elég erőt éreztem magamban, átnéztem a vincsesztert, letöröltem régi dolgokat, amiket a jelek szerint már több évszak elmúlása óta sem használtam, illetve komplett mp3 és kép kollekciómat is áttettem a másik merevlemezre. Mindezek után újra felvetettem a töredezettség-mentesítés kérdését. A képen látható ajánlatot kaptam. (A piros vonalkák jelentik a töredezett darabokat, a kékek a folytonosakat. A felső csíkhalmaz a jelenlegi állapot, az alsó az ígéret). Ugye, hogy megéri?

Felugorhatnék magasra, beleöklözhetnék a levegőbe, aztán cigánykerekezhetnék egyet, csak nincs rá semmi okom. Mindegy, amúgy sem akarom letenni a kezemet ebbe a halálszürke takonyba.

Utálom, amikor szemmel láthatóan készen állok egy megbeszélésre (pl. az arról szóló anyag van a kezemben, és combizmaim 40%-os készültségben feszülnek), majd a fél órát késő kolléga dallamos hangon kérdezi mellettem elhaladva, hogy akkor jövök-e. A kutyám ugyanígy áll a közös programokhoz, de lényeges különbség, hogy neki selymes a szőre.