Azok közé tartozom, akik nem vetik el gondolkodás nélkül a trágár szavakat, nem ütköznek meg rajtuk feltétlenül. Az indulat levezetésén kívül előfordul, hogy valódi jelentéstöbbletet adnak a mondanivalóhoz.

Aki például ismeri a keveri a szezont a fazonnal kifejezést, az rögtön súlyán tudja kezelni a keveri a szezont a faszommal formát. Azonnal átlátja, hogy itt az árnyalatnyinál erősebb, jelentőségében és/vagy lehetséges következményeiben súlyosnak tekinthető tévedésről lehet szó.

K városban csak önkéntes tűzoltóság működött.  Ha megszólaltak a kültéri szirénák, minden egyes alkalommal a következőképpen zajlottak le az események. Az emberek kikönyököltek az ablakaikba, az önkéntes tűzoltók pedig azonnal kezdtek beérkezni. Ki futva, még be nem kötött cipőfűzővel, ki camping biciklijét taposva, ki a pillanat hevében rohamkocsivá nemesedett zsigulijával a major bejáratához farolva.

Dicséretesen kurta idő alatt, néhány percen belül ott volt mindenki. Feltépték a garázs ajtaját, tűzoltó ruhát rángattak magukra, bevágódtak a legutóbbi eset óta eltelt pár hónap alatt ott szunnyadó fecskendős kocsiba, gyújtás, és… semmi. Néhány azonos eredménnyel zárult kísérlet után az emberek leugráltak a kocsiról, és lázasan hozzáláttak, hogy életet leheljenek a masinába. Kitolták a garázsból, felnyitották a géptetőt, piszkáltak a motoron, és újra megpróbálták beindítani, majd megint és így tovább. A kísérletek számának emelkedésével a résztvevők gyorsasága, határozottsága egyre csökkent. A kezdetben drámai aláfestésként szolgáló sziréna alapzajjá szelídült.

A vehemens tenni akarás helyét átvette a fejvakargatós gondolkodás, hogy miként lehetne beindítani a motort. Újabb, de a korábbiaknál megfontoltabb kísérletsorozat következett. Hasonló eredménnyel. Az idő közben valósággal szárnyalt.

Nekem már elzsibbadt az alkarom a könyökléstől, mikor egyszercsak beindult a motor. De mint kiderült, csak pár fordulat erejéig. Ez azonban elég volt ahhoz, hogy bizonyossá váljon, nem lehetetlen, amire az önkéntesek elszánták magukat. Újra teljes erőbedobással, maximális sebességgel igyekeztek akaratukat a gépre erőltetni, és végül sikerült: a motor felbőgött, és a győzelem sajátos jeleként vastag, fekete füstfelhő szállt az ég felé a kipufogóból. Nagyjából abban a pillanatban, amikor az osztrák kollégák jelezték, hogy sikerrel eloltották a tüzet.

Ha egy mentő jön szirénázva a síneken, azt értem. Ha rendőr, akkor akaratlanul is arra gyanakszom, hogy a kocsiban ülők megbeszélt időpontra mennek – nyilván a napszaktól függően – reggelizni, ebédelni vagy vacsorázni. Ha politikusok használnak megkülönböztető jelzést, attól számos érzelem szabadul fel bennem: Szánakozás, amiért nagyságrendekkel elvétik fontosságukat. Idegesség, hogy ezzel náluk értékesebb embereket (azaz mindenki mást) tartanak fel, zavarnak meg. És remény, hogy mégsem jutnak el túl hamar úticéljukhoz, ahol szilárd meggyőződésem szerint haladéktalanul hozzálátnak kárt okozni.

De mit gondoljak arról a napokban látott, veszettül szirénázó és dudáló konvojról, amely három, fókajárásban is tartható sebességgel haladó, hadsereg-zöldre festett Ikarus buszból állt, fedélzetén háromszor negyven bámészkodó, bóbiskoló, reggeliző kora-huszonéves katonával?

Figyelmetlen voltam, és engedtem, hogy egy, a szelektív hulladékgyűjtést propagáló szóróanyagot nyomjanak a kezembe. Három részre kellett bontanom, mire korrektül ki tudtam dobni minden összetevőjét.

Azon gondolkodtam, hogy pontosan mi is a probléma azzal, ha egy több mint negyven éves nő úgy öltözik, mintha tizenhét lenne. Arra jöttem rá, hogy semmi.

Az létezhet, hogy hiánycikk a csirkemáj? Vagy annál a hentesnél talán van belőle, aminek az ajtajáról azt olvastam le, hogy hétfőn és kedden zárva?

Talán szerénytelenségnek tűnhet, de életemben elég sok vitában vettem részt, elég sokszor bíráltak jogosan és méltatlanul, és nem utolsó sorban elég mély önismeretre tettem szert ahhoz, hogy felemelt fejjel állíthassam: rosszul tűröm a kritikát.

Évekkel ezelőtt komolyan tudott zavarni, ha egy egyébként érthető dalszöveg közé érthetetlen morzsák kerültek. Feszülten figyeltem, próbáltam kikövetkeztetni a jelentést a dal komplett szövegéből, a hangulatából, a felmerülő értelmezési lehetőségekből, de sokszor sikertelenül.

Bő egy éve hallgatgatok egy dalt, aminek a refrénje egészen belemászott a fülembe. Nagyon megszerettem ugyanis a hangzását, azt a dinamikát, amit a szöveg gyakorlatilag dallam nélkül is sugároz. Így hangzik: “Suhupti káháj doktáj dance”. A suhuptiban a középső, a káhájban és a doktájban az utolsó szótagon van a hangsúly.

Azt a nyelvet, amelyben egy autótípust egyszerűen négyajtósnak lehet nevezni, de az mégis jól hangzik, olasznak nevezzük.