A munkahelyemről a boltba menet az egyik zebránál asszertíven érvényesítettem az elsőbbségemet, megállásra kényszerítve az amúgy lépésben közeledő autót. A kormány mögül a hivatásuk gyakorlásától eltiltott teherautó-sofőrök stílusában megnyilvánuló csaj kért meg, hogy máskor nézzek jobbra. Sajnos olyan gyorsan hajtott tovább, hogy nem volt időnk beszélgetésbe elegyedni, de örömmel újságoltam volna neki, hogy egy bizonyos szöget a szemem elfordításával is be tudok fogni anélkül, hogy a fejemet meg kellene mozdítanom, illetve reményemet fejeztem volna ki azzal kapcsolatban, hogy nem kedves jótevőként gondol magára olyankor, amikor nem gázol a zebrán, noha az fizikailag lehetséges volna.

Kicsivel később a tejekkel a szatyorban indultam hazafelé. Megint útba ejtettem pár gyalogos-átkelőt. Az egyik előtt a főút balra kanyarodik, és a zebrát is magába foglaló mellékutcába való behajtás a KRESZ szerint jobbra kis ívű kanyarnak számít, még ha a térben egyenesen is kell menni hozzá. A rafinált vezetők még az ilyen kanyarodási szándékot is indexeléssel jelzik. Mivel az ilyen fokú felkészültséget szinte már én is túlzásnak tartom, mindig figyelem az irányjelzés nélkül jövőket is. Most sem kellett csalódnom, és még épp meg tudtam állni az előttem elhúzó Peugeot útja előtt, amelyiknek a vezetője közben felismerte, hogy mit tesz, és bocsánatkérőn tette fel a kezét olyan arcot vágva közben, mint azé a rossz tanuló, de szeretni való gyereké, akit rajtakapnak, hogy a “Gyerekek, tegyétek le szépen a tollat!” felszólítás elhangzása után írja a papírra, hogy 6+6=9.

A két eset közül egyértelműen az utóbbi volt veszélyesebb az egészségemre, mégis azt tekintem korrekt módon lezárt ügynek – ha már normálisan elkezdeni nem sikerült őket.

Sarkítva – háromféle ember van. Az első óvatosan nyitja a palackot, mert számít rá, hogy ki fog fröcskölni a túlnyomás alatt lévő szénsavas üdítő. A második meglepve tapasztalja, hogy a folyadék kikívánkozik, és szinte azonnal visszacsavarintja a kupakot. A harmadik a lötty jelentős részét a szabadba, magára és környezetére lövelli, közben pedig olyan rémült arcot vág, mint akinek a villamoson kéretlenül bekövetkező spontán magömlése valahogy fájdalmas fordulatot vesz.

Az első a pesszimista. Képes bárki lelkesedését letörni. A második a mának élő. Felesleges tanácsot kérni tőle. A harmadik az ön- és közveszélyes. Élete során számtalanszor mentik meg az egyes és kettes típusba tartozók, illetve egy részüknek főállású, túlterhelt és/vagy munkamániás őrangyala van.

B-vel meglehetős rendszerességgel ütögettünk a Városmajorban lecövekelt pingpong asztalok valamelyikénél. Ha jó emlékszem, mindketten (de én egész biztosan) a híres, a puszta fán egyszerű rücskös gumit viselő Napsugár típusú ütővel játszottunk. Másik kellékünk a csehszlovák mérnökök és kivitelezők nászának csodálatos gyümölcse, az Ideal márkájú labda volt.

Akkoriban nyilván sok nyugat-európai gyereknek akár három-négy labdával is kellett készülnie egy-egy délutáni pingpongozáshoz, nekünk azonban elég volt egyetlen egy is. Hónapokra. Az egyik esetünk minden képkockája élénken él az emlékezetemben. A labda egy csuszát követően a gyalogútra pattant. Feszülten néztük, ahogy keresztezni készült egy fiatal felnőtt Csepel Maratonjának újtát. A találkozás elkerülhetetlen volt.

Az első kerék telibe találta a labdát, ami váratlan hirtelenséggel akasztotta meg a bringa lendületét. A kis golyóbis nagy erővel pattant ki oldalra, a fickó pedig éppen el tudta kerülni az esést, és egy basszátokmeg-et sziszegett felénk. Előzőleg nyilván azt hitte, hogy eltiporja játékszerünket, de az legnagyobb csodálkozásunkra a legkisebb sérülés nélkül vészelte át az incidenst. Innentől kezdve – a mai napig is tartó – vallásos tisztelettel gondolunk erre a termékre. Egyébként többé-kevésbé tűzálló is volt, de az egy másik történet.

Még régebben jártam egy olyan irodaházban, amit egy a XIX. – XX. század fordulóján épített gangos bérházból alakítottak át. A körfolyosókkal keretezett belső udvart üvegtetővel fedték be, a falakat – az ajtók és ablakok helyén – nagy felületű üvegtáblákkal látták el. Az így létrejött irodák egész nap bőven kaptak természetes fényt. Az épület nagyon világos volt, emberbarát hangulatot árasztott. Különösen ahhoz képest, amilyen gyalázatos dolgok általában az irodaházakban történnek.

Általános iskolás koromban az egyik tornatanárom sajnálattal értesítette szüleimet egy, az ellenőrzőmbe iktatott bejegyzésben, hogy nincs bennem versenyszellem. Meg mernék esküdni, hogy nem volt hasonló beírása annak a biciklis futár lánynak, akit a napokban előztem meg egy emelkedőn. Nagyon fáradtnak tűnt, arckifejezése fásultságról és elkeseredésről árulkodott. Ahogy elhagytam, kattogni kezdett a váltója, és pár pillanat múlva új erőre kapva, a nyeregből kiállva előzött vissza. A kanyar után láttam meg egy kapu előtt várakozni az előzés-visszaelőzés akciót nem látó, szintén biciklis futár mentorát, aki kedvesen megtapsolta a meghatódott lányt, hogy beérkezett a megadott címre.

Komoly sansz van rá, hogy az irodaházunkban dolgozik a fontosság látszata keltésének örökös bajnoka. Csak úgy látom közlekedni, hogy – inas termete ellenére – nagyokat, messziről hallhatókat dobbant minden lépésnél, ahogy a futás határán iramodik a fal mellett. Arca elszántságtól sugárzik, közben mintha a teendők peregnének agyában, keze készenlétben leng mellette arra az esetre, ha valaki megszólítaná. Ilyenkor csak int, hogy borzasztóan be van havazva, ne is gondolják, hogy ép értelemmel belefér az idejébe bármi további, és a következő két lépés idejére futásra vált. Akkor is, ha hugyozni megy, vagy ha az imént ottfelejtett noteszéért igyekszik.

Az irodaházban kb. 15-20 biztonsági őr váltja egymást a különböző posztokon. Döntő többségük kicsit sem hasonlít az e foglalkozást űzők archetípusára. A kedvencem az a kora-huszonéves srác, aki amikor felmutatom a belépőkártyámat, megköszöni (ezt a többi nem archetipikus kollégája is megteszi), miközben szemeit kissé hosszan lehunyva olyan elnézően mosolyog, mint a nyugdíjas matematikatanár, aki tudja jól, hogy a házi feladatomnak nem én vagyok az értelmi szerzője, de őszintén nem haragszik.