Annyiszor láttam már Isztanbult Isztambulnak írni – igaz, főleg ún. nagybetűs újságokban –, hogy már arra gyanakszom, hogy ez jellegében hasonló, csak mértékében eltérő különbség, mint a Wien-Bécs páros.

Arra riadtam fel, hogy nem tudom, hogy tulajdonképpen hova tűntek a boltokból a nyolcvanas évek közkedvelt kávédarálói. Azokra gondolok, amelyikeknek jellegzetes zaja, és a beléjük töltött kávé mindent betöltő illata az ábécé leglényegéhez tartozott.

Ma reggel egy kis fa tövénél egy foxi kőrözött saját ánusza körül, és a kikandikáló produktumot próbálta meg elcsípni, míg gazdája minden idegszálát egyetlen törekvéssé koncentrálva úgy forgatta a kutyát a pórázzal, hogy az semmiképp el ne érhesse célját.

A mozdulat maga egyébként eszembe juttatta Marcipánt, az óriás schnauzert, akiről az üzemszerű székelést helyettesítő, kicsit hosszúra nyúlt forgolódás okán kiderült, hogy idegen test került a bélrendszerébe, és annak végén kandikál ki a külvilágba. Bátorítónak szánt arckifejezéssel egy papírzsebkendőt adtam a gazdájának. Segítségével egy húsz literes Skála Kópé nylon szatyor került elő a mohóság gyanújába keveredett eb valagából.

A meredek utcán két lány viaskodott egy Renault 19-essel, pont az én autóm fölött. Ötezerig pörgették a motort, majd lejjebb gurultak és bólintva fékeztek. Ezt ismételgették addig, amíg már egész történet állt össze a fejemben, hogy miután rácsúsznak, még majd megpróbálnak kioldalazni is, hogy a helyzetből a lehető legnagyobb sérülést idézzék elő – persze minden rossz szándék nélkül.

Úgy döntöttem, hogy a kibontakozó történetnek sokkal szebb ívet adok, és odamentem felajánlani a segítségemet. Már látták, hogy figyelem őket, és kedves szégyellősséggel vihogtak magukon, meg a helyzetükön. Odaérve mondtam nekik, hogy ez az én autóm itt alattuk, és ha egyetértenek vele, szívesen feljebb állok az övékkel olyan három métert (ahonnan már fölényes magabiztossággal ki tudnak majd állni). Kislányos mosollyal elfogadták az ajánlatot. Átvettem a kulcsot, ami igazi bizalmi választóvonalnak számít. Ez abból is látszott, hogy tétován megjegyezte egyikük, hogy inkább mégsem tartja jó ötletnek a tervemet. Felajánlottam, hogy addig markolászhatja a személyimet, de visszautasította.

Mivel tudtam, hogy helyesen cselekszem, nem hagytam időt a tétovázás eszkalálódására, hanem… Észrevettem, hogy jobbkormányos autóról van szó. Átmentem a jobb oldalra, és beszálltam, beindítottam a motort, hátramenetbe tettem a váltót, és már tudtam, hogy újabb bizalmi pont következik. Akkortájt jártam a kulcscsonttörésem gyógyulásának abban a szakaszában, amikor a törés, illetve összeforrás helyén egy nagy göb képződik, ami elnyomja azt az idegköteget, ami a komplett kart vezérli. A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy az egész bal karom folyamatosan zsibbadt, erejére pedig jellemző volt, hogy egy vizespoharat csak dobpergés mellett tudtam kitartani – hét-nyolc másodpercig. Azért megpróbáltam kiengedni a kéziféket, de persze egy balesetes cickány hatékonyságával. Szóval nem sikerült. Huncutul kimosolyogtam a lányokra, de ők a legjobb szándék mellett sem tudták viszonozni gesztusomat, hanem sokkal inkább a rémület és a keserves megbánás elegyét lehetett leolvasni az arcukról. Átnyúltam a jobb kezemmel, kiengedtem a kéziféket, feljebb álltam, kiszálltam, visszaadtam a kulcsot, és nem magyarázkodtam, csak elköszöntem. Ők pedig megköszönték. Valószínűleg azt, hogy nem lett nagyobb baj.

Csodálatos, hogy milyen pontossággal tudják a célszemélyre szabni a mérgeket. Ez például azonnal megöli a repülő muslicát, de a lárváknak a szeme sem könnyezik tőle.

Van egy régóta húzódó ügyem egy ismeretlen létszámú muslica-növendék csapattal. Úgy néz ki, hogy most sikerült végre egy olyan érvvel előhozakodnom, hogy újabb kérdések már nem merülnek fel.

Az egész bő másfél éve kezdődött. Kaptam ajándékba egy strapabíró, félhomályban is megélő, kisebb aszályokat is átvészelni képes növényt. Mivel nálam szerencsére nincs sötét, illetve öntözni sem szoktam elfelejteni, joggal számíthattam rá, hogy a növény, a többiekhez hasonlóan hálás szívvel fog rám gondolni, és intenzíven fejlődik majd. Ez így is történt, de egyszercsak kis, fehér, rovarnak készülő lényeket vettem észre a virágföld felső rétegeiből kitekintgetni.

A virágos szakemberek véleménye szerint túlöntöztem a növényt, és ezért tudtak megtelepedni a muslicák. A vádat udvariasan visszautasítottam, majd az alsó kifolyó-lyuk nélküli fémcserepet előírás szerűre cseréltem, erősen visszafogtam a vízellátást, és a kapott rovarirtóval permetezni kezdtem a talajt. A hatás gyors volt, és tiszavirág-életű. Az első mégoly szerény öntözésre is újra megjelentek. Ekkor a növény folyadékszükségletét 100%-ban a permetből kezdtem biztosítani. Nem használt. Kiettem a gangra, hogy ott szálldossanak belőle, szívja ki a földet a nap, ők meg dögöljenek meg végre! Nem döglöttek meg.

A növény egyik levelét kicsit megégette a nap, amúgy hősiesen tűrte a tisztítókúrát. Behoztam a helyére újra, és úgy határoztam, hogy rendszeresen permetezgetni fogom, mindig elpusztítok 6-13 példányt: egyszer csak elfogynak. De nem fogytak el. A türelmem viszont igen. Besétáltam a kamrába, komótos mozdulatokkal lecsavartam az utántöltő kupakját, és bőségesen meglocsoltam a flórát és faunát, hogy alul ömlött már a szer. Most várok, amíg szépen mindent visszaiszik a cserép alól.

Ez két napja történt. Azóta nincs mozgás. Két tanulságot vontam le. Az egyik, hogy – ahogy az a pénzzel is van – amit nem lehet elintézni egy kis méreggel, azt sok méreggel kell elintézni. A másik, hogy a jövőben egy-egy udvarias, de jól érthető figyelmeztetés után, minden további kitérő nélkül erőszakhoz kell folyamodnom. Persze mindez akkor érvényes, ha továbbra sem észlelek mozgást. Ha igen, akkor újabb tanulságot kell levonnom. Azt a két, már levont szorzatából fogom képezni.

Kénytelen-kelletlen fellapoztam a naptáramban a jövő hetet, hogy egy bejegyzéssel ejtsek pecsétet rajta. Ekkor vettem észre, hogy hétfőn nem kell dolgozni. Őszinte, lökéshullám-szerű hála öntötte el a szívemet I. Szent István irányában. Soha még ennyire plasztikusan nem éltem át a keresztény hitre való áttérés megrendítő nagyszerűségét.

Az angyalok testi felépítése a leglényegesebb pontokon megegyezik az emberével. Mivel ez utóbbiakról bőséges szakirodalom áll rendelkezésre, csak a két alapvető különbséget említem meg.

Az angyalok (tisztázatlan körülmények között történő) születésük után az átlagos emberekhez képest jelentős zsírtartalékokat halmoznak fel testükön – nagyjából egyenletes eloszlásban. A kifejlett példányok azonban e feleslegtől az esetek döntő többségében megszabadulnak, és erősen izmolt testet öltenek, vagy szikár alkatúvá válnak. A felnőttkori elhízás ismeretlen fogalom körükben.

A másik, a laikus számára is szembetűnő különbség a háton eredő páros szerv: a szárny. Pontos szerepe a mai napig tisztázatlan, ahogy az adekvát öltözködési stratégiák kialakulása is várat magára. A test egésze szőrtelen, a szárnyakat azonban a leggyakrabban világos színű toll fedi. Kimondottan érdekes, hogy az angyalok tudnak repülni, ugyanis ha csak szárnyukon, és a hozzá kapcsolódó izmokon múlna, röpképtelenek lennének. Azt kell gondolnunk tehát, hogy a levegőben való mozgásra valamilyen alternatív megoldást fejlesztettek ki. Mindenesetre a felemelkedéshez és fennmaradáshoz szükséges tömegű mellizmok megléte minden bizonnyal olyan rémületet ébresztene a célszemélyekben, hogy az a mentéssel, és életviteli tanácsadással kapcsolatos alaptevékenységet jelentősen hátrányosan befolyásolná.

A szakmai konferencia résztvevői eleinte nehezen tudták elfogadni a felvázolt jövőképet egy olyan előadótól, akinek nehézséget okozott a prezentációban előre, illetve hátra lépegetni. Pontosabban megkülönböztetni az előrét a hátrától.