A szakmai konferencia résztvevői eleinte nehezen tudták elfogadni a felvázolt jövőképet egy olyan előadótól, akinek nehézséget okozott a prezentációban előre, illetve hátra lépegetni. Pontosabban megkülönböztetni az előrét a hátrától.

Egy zsíros hajú, igénytelen hanyagsággal öltözött, a másoknak és magának tetszésről rég letett lány szállt fel a villamosra. Résnyire húzott szemeivel körbepásztázott, és nem volt megelégedve azzal, amit látott. Az ajtó közeléből ellépve az üléssorok közötti szűk folyosó felé indult, amit egy idős úr háta zárt el előle. Mögéje állt, és várt. Amikor látta, hogy a makacs öreg semmi hajlandóságot nem mutat, hogy a hátával érzékelje az áthaladási szándékot, a csaj némán kicsit oldalra, a jobb válla felé lépett, de még mindig nem érintette meg. Az úr ezt sem vette észre; dehát ezt tudta előre a lány. Tüntetőleg merevedett meg kellemetlen, féloldalasan előredőlt pózában, és a leszállásig hátralévő négy megállón át sértődött undorral, két ujjal fogta a kapaszkodót.

A munkahelyemen a levelező rendszer fel van vértezve egy azonnali üzenetküldő szolgáltatással is. Az épp vonalban lévők neve mellett egy kis zöld négyzet jelenik meg. Ha fölé viszem az egeret, olyan feliratok jelennek meg, mint “Aktív vagyok”, “Dolgozom”, stb. Az én nevem mellett viszont a következő: “gsd9bighll fdk”. Nem én állítottam be, és a korlátozott jogosultságommal (pl. kilépni tudok, de vissza nem) még azt a mezőt sem látom, ahol módosíthatnám. De végülis nem zavar, mert én is valami hasonlót írtam volna.

Beolvastam a rendszám betűit két szokványos férfi- és egy szintén széles körben elterjedt női név segítségével, majd a három számot tagoltan, túlzó ajakmozgással, szépen egymás után a következőképpen: hármas, nyolcas, egyes. A pénztáros nyugtázólag bólintott, és az unásig rutinos szakember gépiességével arra kért, hogy a konzolon ellenőrizzem, hogy jól írta-e fel, amit mondtam neki. A kijelzőn – a csodával határos módon helyesen megjelenő betűk mögött – az 582-es számot voltam kénytelen olvasni.

Az etológia egyik alaptörvénye, hogy a viselkedés mozgatórugóinak keresésekor mindig a lehető legegyszerűbb magyarázatot szabad csak elfogadni. Ennek szem előtt tartásával azt a következtetést vontam le, hogy nem valószínű, hogy a hármashoz hozzáadott kettőt (=5), majd hogy ez visszakövethető legyen, az egyes helyiértéken ezt jelenítette meg (=2), hanem egyszerűen egy ún. numerikus idiótával volt dolgom.

A javára írom, hogy az ismételt adatbeviteli kényszer nem keserítette el; vidáman kért, hogy akkor a sárga gombot nyomjam meg, és diktáljam le mégegyszer a rendszámomat. Másodszorra vagy kimagaslóan jól sikerült a formaidőzítése, vagy – ha mégsem az egyszerűbb hipotézis a helytálló – sikerült megállnia, hogy műveleteket végezzen a számjegyekkel. Mindenesetre a konzolon pont az én rendszámom jelent meg. Azonnal, mohón nyomtam meg a zöld gombot.

Az egyenes, belátható útszakaszon való fékezést praktikus, hatékonysági és morális okokból egyaránt elfogadhatatlannak tartom.

Nézem a pénztárost, ahogy rángatja át az árucikkeket a vonalkód leolvasó fölött. Nem markolja, vagy fogja meg rendesen, inkább csak úgy rákap, megcsípi, épp a kezében marad. Amint meghallja a csippanást, keze elernyed, ujjai szétnyílnak, és a termék a futószalagra hanyatlik felületének pont akkora hányadával, hogy nem reked meg azon a helyen, ahova a pénztárosnő ejtette.

A macska jutott eszembe, aki unott arccal sétál a kerítés mentén, majd pár pillanatra megáll, körülnéz, és úgy ugrik fel a kő talapzatra, hogy az utolsó egy-két centin nullára lassul, és milliméternyi pontossággal éppen olyan magasra érkezik, ahova kell. Kicsit sem magasabbra.