A napokban hallottam, hogy valamikor réges-régen Kínában bizonyos épületek minden egyes téglájára felírták készítőjének nevét. A dolognak a dicsőséghez, illetve a mennybemenetelhez nem volt köze. Illetve utóbbihoz talán. A nevek ugyanis az azonosíthatóságot szolgálták. Az azonosítás igénye pedig kizárólag akkor merült fel, ha az adott téglával valamilyen probléma adódott; ne adj’ isten – például az alsók között elhelyezkedőként – a ház összeomlásában volt gyanítható szerepe. Ebben az esetben a készítőt és szűkebb-tágabb családját – az egyébként kétségtelenül később deklarált – alapvető emberi szabadságjogok teljes figyelmen kívül hagyása mellett, nagyon akkurátusan és hatékonyan bántalmazták.

Az orvostól egy víg kedélyű, nyugalmat árasztó nyolcvanhat éves úr araszolt ki a váróba. Hófehér haját hátrasimította, és a tőle jobbra eső asztalon lévő ásványvizes palackhoz nyúlt. Ahogy lecsavartra a kupakot, és megragadta az üveget, hogy töltsön, egy bő korty víz loccsant ki. Mintha közérdekű információt hozna a többiek tudomására, így kommentálta a történteket:

– Ejha, ez bizony kiloccsant. Nem számítottam rá, hogy a… na mindegy. Most jó nagy felületen szétkenem, mert ugyebár minél nagyobb a felület, annál gyorsabb a párolgás – ahogy azt a fizika kimondja a hőtan fejezetében. Ezért is kell a fákat bőven locsolni, a vizet a gyökerek mélyére juttatni, és nem csak besprickolni egy kicsit. Hölgyem, Uraim, viszontlátásra, a betegeknek mielőbbi jobbulást kívánok.

Valami új jogszabály alapján ki kell béleltetnem a kéményeket. Ma jönnek felmérni és árajánlatot adni. Mivel én dolgozom, ők pedig egy „valamikor a délelőtt során” típusú megjelenést ígértek, anyám volt olyan kedves, és felajánlotta, hogy fogadja őket. Azt mondják, hogy fel kell menniük a padlásra is.

Tegnap este megpróbáltam elkérni a padláskulcsot. Felmentem a ráépítéssel keletkezett ötödik emeletre, és kis zavarral szemléltem az általam még nem látott rácsot. Egyedüli létezőként csak a rögtön balra lakó csengője jöhetett számításba. Megnyomtam.

– Jó napot kívánok. Évához szeretnék eljutni a sarokba. Kinyitná a rácsot?

– ?

– A padláskulcsot szeretném elkérni tőle – mondtam, mire a nő majdnem kinyitotta a zárat, de aztán mégsem.

– Milyen Évához?

– A sarokban lakó hölgyhöz. Aki ugyan nem házmester, de bizonyos ügyeket legalábbis ő intéz a házzal kapcsolatban.

– Őt Zsuzsának hívják.

– Ó. Kinyitná a rácsot? – kérdeztem nyugalmat színlelve, mire ő, mintha a mája kéthetedét kértem volna el, kelletlenül elfordította a kulcsot a zárban.

Sikerült tehát eljutnom Zsuzsa (jegyezzük meg együtt a nevét) ajtajáig, ahol előadtam a kérésemet. Ő azt válaszolta, hogy most nem adja oda, hanem majd reggel. Ma reggel tehát, hogy ne zavarjam a már tegnap is bosszús hölgyet, lementem a kapuhoz, és onnan csengettem fel Zsuzsához, hogy most mennék fel a kulcsért. Válasz helyett kinyitotta az alsó kaput. Erre egyébként nem volt szükség, mert nyitva volt, illetve én is ki tudom nyitni, mivel a házban lakom. Gyorsan fellifteztem, majd megint nullára lassultam a bezárt rács előtt. Vártam annyi időt, amíg fókajárásban is meg lehet tenni azt a tizenkilenc métert, ami Zsuzsa lakását és a rácsot elválasztja egymástól, de ő nem jött. Így megint becsöngettem a balra lakóhoz.

– ??!!!

– Jó reggelt kívánok. Ne haragudjon a korai zavarásért, de megint Zsuzsához szeretnék bejutni.

– Zsuzsa!! Engedd be az urat! – mondta, és a rács kulcsával a kezében visszalépett a lakásába. Zsuzsa megérkezett.

– Jó reggelt – mondtam neki, és várakozón néztem rá. Arra számítottam, hogy odaadja a kulcsot, ahogy megegyeztünk tegnap. De ő is várakozón nézett rám.

– Kinyitottam már a padlásfeljárót – és a mellette lévő vasajtóra mutatott.

– Ez az? – kérdeztem.

– Nem!

– Nem? Hanem hol van?

– Itt a folyosón. Kinyitottam.

– Értem. Megmutatná, hogy akkor melyik az? Egyébként azért az megint csak probléma lesz, hogy ezen a vasrácson át kell majd jutniuk a kéményseprőknek.

– Ja?… Hát… Majd itt az első lakóhoz csengessenek be, szívesen kinyitja a rácsot.

A következő kívánságaim fogalmazódtak meg az üggyel kapcsolatban:

1.) Szereljenek csengőket a rács mellé.

2.) Ha lentről csenegetek, majd megígérem, hogy azonnal felmegyek, legyen annyi esze Zsuzsának, hogy megjósolja, hogy egy percen belül meg fogok jelenni fent, de akkor hopp, mi történik: megint – ahogy azt már empirikusan megtapasztaltuk – nem jutok át a bezárt rácson. Tehát jöjjön oda, és nyissa ki.

3.) Annyi esze is legyen Zsuzsának, hogy gyanakodni kezd, hogy ha én nem jutok túl kulcs nélkül a bezárt rácson, akkor ez igaz a kulccsal nem rendelkezők döntő többségére is. Ha ez igaz a kulccsal nem rendelkezők döntő többségére, nagyon valószínű, hogy még a kéményseprőkre is igaz.

4.) Zsuzsa akár az első beszélgetésünk során a tudomásomra hozhatta volna, hogy a kulcsot nem fogom megkapni, hanem ő csak a padlásra vezető ajtót nyitja majd ki, a bejutást pedig oldjuk meg a kedves balra lakóval.

Ebben a percben jutott a tudomásomra, hogy a kéményseprők már ott vannak, és mivel jól ismerik a házat, a padlásra sem akarnak felmenni.

Reggel egy autójával egyedül utazó csóka méltatlankodva mesélte, hogy még a megszokott egérútjain is súlyosan hátráltatták az autójukban egyedül utazó csókák. A panasz elhangzását nem követte semmiféle felismerés.

A mai két órás megbeszélésen azt találtam ki, hogy a falra vetített, a munka közben hízó emlékeztető dokumentum alján olvasható soronkénti betűszámlálóval tartom a lépést, és magamban hadarni kezdem, hogy egykettőháromnégyöthathétnyolc… Óriási volt a nyomás, mert olyasvalaki írta, aki a tízujjas gépelés képességének birtokában van, és ha végez egy sorral, már kezdi is a következőt. Legközelebb talán – hogy haladjunk is – érdemes lenne félhangosan sorolnom a számokat. Vagy lehet ugyanezt párosan is játszani. Ebben az esetben a két játékos soronként felváltva súgja a számokat egymás fülébe.

Az iroda végén a szekrénysorról eltűntek a folyóiratok. Tartalmuk hiánya ugyan nem érdemi veszteség, de a dolgozói elégedettség szempontjából kiemelt jelentősége van a dolognak, ugyanis sajtótermékek híján ellehetetlenülnek a munkahelyi székelések. Most – a közvetlen veszély elhárítására – kaptam ugyan egy wellness magazint, de egyelőre nem tudom, hogy hosszútávon mi lesz…

Volt egy óvodástársam, akit az óvónők Piroskának szólítottak, hiszen olyan név, hogy Ivon nincs. Azt a szerencsétlent meg pont így anyakönyvezték. Gondolom, az Attilák flegma nyugodtságot színlelve, fütyörészve oldalaztak el a helyszínről.

A fogaim rendbetételének egyébként piszlicsáré folyamatába (tulajdonképpen jók a fogaim) egy gyökérkezelés is beékelődött. Az eljárás – a rossz hír közlése után – az érzéstelenítő injekció ínybe juttatásával kezdődött. Mint megtudtam, az alsó állkapocs csontszerkezete lyukacsos, így nem kell a szúrást halálos pontossággal célba juttatni, mert a hatóanyag viszonylag nagy területen szétoszlik. Az én szempontomból persze ez csak egy amolyan kis színes hír volt, ugyanis a szóban forgó fogam a felső állkapcsomban helyezkedett el. Itt nagyon pontosan kell szúrni; pont az ideghez. Ez sikerült is. Harmadszorra.

A fúrásos rész az általánosan elfogadott alapelvek és gyakorlat szerint folyt azzal a különbséggel, hogy mind időben, mind mélységben jelentősen meghaladta a még kellemesnek mondható mértéket. Miután kínos alapossággal kikapirgáltak mindent a fog gyökerének legmélyéről, két tűszerűséget juttattak a kráterbe, és arra kértek, hogy menjek át a röntgenbe, ahol készítenek egy képet, amin majd szépen látszik, hogy sikerült-e mindent kipucolni.

Az orromat nem, de a fél arcomat lógatva, a kiálló tűk miatt nagyra tátott szájjal, beletörődőn fogadtam a kérést, és vettem kézbe a felém nyújtott nedvszívó papírköteget. Mikor kiléptem a folyosóra, már semmi kétségem nem volt, hogy mire való. Leültem, és csendesen csorgattam a nyálamat bele, amíg sorra nem kerültem.

Egy ilyen helyzet annyira károsan hat a méltóságra, hogy az emberek döntő többsége tapintatosságból úgy tesz, mintha nem venné észre, hogy mi történik. Azért egy idős hölgy a rosszalló tekintet és fejcsóválás módszerével megpróbált bűntudatot ébreszteni bennem. Nem sétáltam bele abba a csapdába, hogy megpróbáljak mondani neki valamit.

Az étkezéssel kapcsolatos – gyakran igencsak kifinomult – viselkedésmintáink egyik ki nem mondott alapfeltétele a belső emésztés. Elég, ha csak a romantikus vacsora intézményére gondolunk.

Találtam egy pókot a WC egyik sarkában. Kis hálója közepén ült, és várt. Mivel a mellékhelyiség ajtaját esztétikai és mentálhigiénés okok miatt csukva tartom, esélye, hogy prédára tegyen szert, inkább matematikai, mint valós.

A természet dolgainak folyásába durván beavatkozva – és nem is teljesen önzetlenül – úgy döntöttem, hogy együttműködésre lépek a hálóőrrel. Bő két hét leforgása alatt vittem neki egy molylepkét, egy szárnyashangyát és végül egy muslicát. A forgatókönyv minden alkalommal azonos volt – mindkettőnk részéről. Elfogtam a rovart, megöltem (mert ha már egyáltalán beavatkozom a rendszerbe, akkor még talán így korrektebb), és beejtettem a pók hálójába. A pók a háló rezdülésének pillanatában a fény sebességének kétharmadával elhagyta őrhelyét, és a sarokban húzódott meg, majd onnan lassan visszaóvatoskodott, és közelről vizsgálni, forgatni kezdte a zsákmányt. Innentől kezdve nem pontosan értettem, hogy mi történik. Azt láttam, hogy nagyon komoly munkát tesz le az asztalra, de hogy mi az eredménye, az nem derült ki számomra: nem csomagolta be a prédát, nem szívta ki a belsejét, csak csinált valamit, amihez már nem volt cérnám asszisztálni, és elhagytam a helyiséget.

Amikor legközelebb arra jártam, az áldozat a háló alatt hevert sértetlenül. Leszámítva persze azt a klasszikusan irreverzibilis körülményt, hogy előtte megöltem. De mi történhetett, ha látszólag nem történt semmi? Egyelőre nem tudok másra gondolni, mint hogy a pók fóbiás félelemmel viszonyult potenciális prédáihoz, ezért egy olyan helyet keresett leshelye felállítására, ahol nem kellett érdemben számítania a rettegett lények feltűnésére. Erre jöttem én, és az arcába vágtam egymás után hármat. El tudom képzelni, milyen emberfeletti önuralom kellett hozzá, hogy eltávolítsa őket a hálójából.

Az utolsó eset óta nem jön vissza a hálójába, hanem összegubózva, térdeit felhúzva ül a két fal találkozásánál, és üveges szemmel bámul maga elé…