Manapság nem nagyon lehet eligazodni, illetve morálisan vállalható, teljes életet élni a környezettudatosság fogalmának pontos ismerete nélkül. Unalmas definíció helyett talán hasznosabb egy konkrét példával megvilágítani, hogy miről van szó a hétköznapi gyakorlatban.

Ha egy kabát szaküzletben azzal szembesül, hogy az eladók egy váratlanul előkerült, szomorú arcú, megnyúzott kisemlőst kényszeredett mosollyal az arcukon tessékelnek vissza a hátsó helyiségbe bőrlabdát varrni, a környezettudatos vásárló azonnal eláll a vásárlástól.

Valami különösen elegáns gesztus kell, hogy legyen, amikor az autóból kiszállva egy-egy menedzser lép három-négy lendületeset, majd egy laza mozdulattal hátra lendíti karját, és csak ekkor élesíti a riasztót. Abból gondolom, hogy elegáns, hogy megéri annak a kellemetlenségnek a kockázatát, hogy aztán mégis vissza kell menni a kocsi mellé, mert a távirányító valami általános, vagy speciális oknál fogva csak mondjuk egy méter távolságból, a vezető oldalán működik.

Reggel a Kossuth Rádióban komolyan megkérdeztek egy szakértőt, hogy XVI. Benedek miért pont Jézusról írt könyvet. Na, akkor csak nagyon röviden: Sokan azt hiszik, hogy a Pápa azt csinál, amit akar. Valójában nagyon komoly szabályok kötik. Ebben a konkrét esetben az történt, hogy közvetlen környezete úgy állapodott meg vele, hogy a már elkészült 101 hatásos trükk a vérfarkasok ellen című könyve már a nyomdába is csak akkor mehet, ha legalább egy Jézusról szóló már megjelent. Még annyit felajánlottak neki, hogy ez utóbbit segítenek megírni.

Nem tudom, hogy hallottam valahol, vagy csak a képzeletem egészített ki valami egyszerűbb dolgot, de meg vagyok győződve róla, hogy létezik egy olyan labdajáték, amit egy természeti nép játszik, és a meccs magától értetődő céljainak elérésén túl, – azaz, hogy az ellenfélnél többször kell meghatározott pontokhoz a lehető legközelebb dobni a golyókat –, olyan tényezők befolyásolják a végső győzelmet, mint hogy melyik csapat milyen hatékonysággal vitatja, illetve alakítja a játék általános, illetve csak az adott mérkőzésre vonatkozó, logikai, szokásjogi, valamint ősi legendák alapigazságaiból származtatott szabályait.

Ma végig két figura dekkolt a medence egyik végében, amíg végeztem a magamra kimért adaggal. Közben fejenként kb. kétszer láttam őket úszásos tevékenységet végezni. A végén hallottam egy kis részletet a beszélgetésükből. Saját és egymás üzleti sikereit méltatták. Egyikük azzal zárta a beszélgetést, hogy ő még úszik egy kicsit, a másik búcsúzóul azt mondta, hogy ő inkább már kimegy. Mindkettejük mögött négy-hat hossz volt az általam a medencében töltött negyvenegy perc alatt.

Volt viszont egy lány, aki nem beszélt róla, hanem csinálta. Az egyik fordulóban bevárt, kis laufot adva magának elrugaszkodott, és a kezére erősített úszótappancsokkal versenyezni kezdett. Épp annyival volt lassabb, hogy saját fix tempómban ne tudjam gyorsan leelőzni, hanem mellette araszoljak el viszonylag hosszú idő alatt. Gyorsítani nem vagyok hajlandó ilyesmi miatt, mindig a saját határaim közelében úszom. Az egész arra volt jó végülis, hogy az önhergelő típusú játékosok kedvükre felháborodhattak a fröcskölésen és a hosszúra nyúlt előzés miatt leszűkült sávon. A legjobban azok vannak elkeseredve ilyenkor, akik egyébként konokul középen úsznak.

Végülis mindenki jól járt. Én leúsztam a 2 km-met, a fickók elmondhatták feleségüknek, hogy úsztak egy órát, a lány sprintelt egy jót, az önhergelők pedig elújságolhatták a vasárnapi ebédnél, hogy gyalázat, amit a mai fiatalok ebben az országban művelnek.

Döme a mai sétáknál is csúnyán lemaradozott, sokszor és hosszan kellett várni rá. A korával takarózik (most töltötte be a tizenkettőt), de én jól emlékszem, hogy már kölyökként is ilyen volt. Amikor végre utolér, nyugodtan megáll mellettem, és úgy néz rám, mint aki azt kérdezi, hogy na, várunk még valakit?

Befordultam a sarkon. A szembe jövő házaspár valószínűleg hosszúra nyúlt vitájának talán utolsó szavai így hangzottak:

–És mit szólt ehhez a’… izé?

– Semmit…

– Ki?!

– Tessék?

Már gyerekkoromban lenyűgöztek a tengeri emlősök. Hogy tüdővel élnek a vízben, ami egyébként minden más szempontból az elemük. Olyannyira, hogy többségük (csúcs)ragadozó saját környezetében. Ugyanakkor azt is éreztem, hogy mivel a víz másfelől mégiscsak idegen közeg számukra, beilleszkedésük soha nem lehet teljes, soha nem engedhetik el magukat igazán, és ezért állandóan ott kell lenniük egymásért.

Ezért komolyan meglepődtem, amikor megtudtam, hogy a kardszárnyú delfinek egyes csoportjai fókákat zsákmányolnak. Azt gondoltam, hogy nekik össze kéne tartaniuk, esetleg közösen kidolgozni néhány frappáns trükköt a halak ellen, stb. Azóta tudom, hogy a sértődés oka az, hogy a fókák megtehetik, hogy kimennek a partra. Hiába lenyűgözően intelligens lények a gyilkos bálnák, azért ez mégiscsak tüske a körmük alatt. Ami ráadásul valós körmök nélkül tébolyítóan megoldhatatlan problémaként nehezedik – ráadásul megint csak nem valós – vállukra. Ilyen körülmények között még náluk intelligensebb élőlények is az erőszak eszközéhez nyúlnának. Nincs már miről tárgyalni ilyenkor.

A fenti elmélet sajnos nem magyarázza, hogy miért támadnak meg pl. kék bálnákat. Ezzel kapcsolatban az a hipotézisem, hogy a bálnák saját helyzetükre (vízben élésre ítéltség, köröm és váll nélküli élet, stb.) emlékeztetik őket. Sőt. Gúnyos, túlzó, a szerencsétlenül alakult körülményeket felnagyító tükröt tartanak a kardszárnyúak elé. Így már eléggé egyértelmű, és talán valamelyest védhető is a delfinek reakciója. Pláne azok után, amit a fókák dörgöltek az orruk alá.

Fölöttem egy család lakik. Egy negyvenegynéhány éves házaspár a két gyerekével. A házaspár egyik tagja férfi, a másik nő, a gyerekek pedig szépre sikerült lányok. Két éve még nem ülhettek be önállóan az indulásra kész kocsiba, amíg apu beugrott az autósboltba ablakmosó folyadékért. De ez nem lesz mindig így, ahogy a feleségét elnézem.

A férfi halkszavú, udvarias ember, aki a liftben viszontlátásra, jó éjszakáttal köszön el, és figyelmeztet, ha pl. a felhordásra kitett, most vásárolt cuccok közül az egyiknek az egyik kis darabját mégis lent felejtettem. Kettejük közül a nő mondja meg, hogy mi van. Amikor pár éve a sógorommal és B-vel egy szép vasárnapi délutánon ütvevéső gépet üzemeltettünk a falakon, akkor is ő jött le leállítani minket. Egyébként kulturáltan, tárgyszerűen tette.

Egy-két havonta előfordul, hogy a csajok estére elmennek valahova, és a férfi egyedül marad otthon. Ilyenkor kiderül, hogy elég komoly zenegépe van: kristálytisztán, és még számomra is bőven kielégítő, falrengető hangerővel hallom a ’70-es évek amerikai rock zenéjét, vagy a régi LGT dalokat. Egészen 22:00 óráig, amikor is a ház alapító okiratában foglaltak értelmében egy atomóra pontosságával (ezt én japán gyártású karórával ellenőrzöm) leállítja a műsort.