A globális felmelegedéssel az a baj, hogy elveszi azt a hihetőség határán játszó, borzongató élményt tőlem, amit minden évben az első hó lehullásakor élhetek át, látva ahogy a sofőrök a megszokott útvonalukon, a féket kidagadó combizommal taposva, döbbent, értetlen arccal, ötvennel csúsznak a blokkolt nyári gumijaikon egy hozzájuk hasonlóan ostoba, vagy éppen a megváltozott tapadási viszonyokra jobban, de adott esetben hiába felkészült társuk felé.

Most olvasom, hogy „brit tudósok szerint” a következő ötven évben szembesülni fogunk a mesterséges intelligenciával rendelkező robotok az alapvetőknél valamelyest erősebb jogainak kérdéskörével. Olyanokra gondolnak, mint szavazati jog(!), lakásvásárlási támogatás(!), egészségügyi ellátás (alkatrész-csere).

Ezzel az ötletrohammal a párszáz évvel ezután praktizáló történészek kitűnően tudják majd szemléltetni, hogy mikor vált végérvényesen egyértelművé, hogy az ún. nyugati civilizáció nem érdemli meg a túlélést. A természetes kiválasztódás törvényei alapján született ítélet ugyanaz lesz, mint amit az a szibériai tigris kap, amelyiknek a hátán egy négy méter átmérőjű, UV-lila, folyamatosan zenélő gömb nő.

Közismert, hogy a közlések tartalmának jelentősen nagyobb részét nem a kimondott szavak, hanem a hangsúly, az arckifejezés és egyéb gesztusok hordozzák. Profi módon fricskázta meg ezt a törvényszerűséget az a pénztáros néni, akinél 4db utalvánnyal akartam kiegyenlíteni a számlát. A jegyeket felmutatva megkérdeztem, hogy ezekkel fizethetek-e. Csodálkozó tekintetét a papírosokra emelte, aztán rám, majd megint vissza az utalványokra. Tétován, tanácstalanul vette kézbe őket, mint aki még megtapintásuk után is kételkedik a létezésükben. Aztán lassú mozdulattal a pénztárgép mellé tette őket, végül magától értetődő természetességgel így szólt: – Igen.

A villamoson szenvedő fültanúja voltam egy meg nem értett szociológusnak öltözött úr, és egy kellemes hangú, szociopata hölgy közötti beszélgetésnek. Illetve inkább a nő beszélt, mert ahogy a férfi belekezdett bármilyen ártatlan történetbe a szomszédban tegnap tartott összejövetelről, vagy egy nem egészen a terveknek megfelelően elsült beszerzésről, az asszony azonnal a “Miért nem perelted be?!” kérdéssel válaszolt, és hogy példát is mutasson, előadott a közelmúltjából egy-egy esetet, amikor kénytelen volt ehhez az eszközhöz nyúlni.

Az általam megtett három megállóra éppen három “Miért nem perelted be?!” jutott. Ez még jogászok között is a munkamánia gyanúját megalapozó arány, de egy hobby feljelentőtől már mindenképp diagnózisért kiált.

Az általános iskola alsó tagozatában rengeteg deviáns, sokszorosan bukott osztálytársam volt. Több közülük intézetben végezte – például a társasházuk felgyújtásának életkorát meghazudtolóan hatékony kísérlete miatt, vagy egyszerű iskolakerüléssel kombinált, a város különböző pontjain végrehajtott csibészségekért.

Egyik órán egyiküket – százhetedszer – azon kapták, hogy nem azzal foglalkozik, amiről szó van. Egy telerajzolt papír volt nála. Kivették a kezéből, és nem emlékszem már hogyan, de szóba került, hogy ki készítette ezeket a tehetségről árulkodó kisállatokat, emberfigurákat. A srác azt állította, hogy ő volt. – Úgy érted, hogy átrajzoltad egy képregényből, ugye Laci?! – kérdezte a tanár. – Nem. Én rajzoltam őket. – Ha ilyen jól rajzolsz, kisfiam, akkor biztos most is meg tudod ismételni! – és egy papírt tett elé.

Laci fogta a ceruzáját, és ösztönös, kiforrott, bár még nem lendületes vonalakkal egy tökéletes kis nyulat kanyarított a fehér lapra. Nekünk nagyon tetszett a jelenet, a tanár pedig erősen elképedt. Becsületére legyen mondva, hogy azonnal elismerte a tévedését, és megerősítette, hogy Laci egyértelmű rajztehetség. – Nem lenne kedved rajzszakkörre járni? – kérdezte, és igenlő bólogatást kapott válaszul. Szólt a rajzszakkör vezetőjének, hogy jön majd ez a fiú, és hogy milyen tehetséges, törődjön vele, karolja fel, ez az ő nagy esélye.

Laci el is ment az első foglalkozásra, ahol osztatlan lelkesedést váltott ki a többiekből, és a szakkör vezetőjéből is. Beszélt vele, hogy érdemes lenne ezzel komolyan foglalkozni, mert istenadta tehetség, ráadásul ezzel bebizonyíthatja, hogy ő is a legjobb valamiben, sikeres lehet, stb. Laci a második foglalkozást már kihagyta. Sőt, soha többet nem ment el, pár hónap múlva pedig intézetbe került.

A reklámokat – többek között – a valószínűtlenül boldog családok, a gyönyörű körülmények között élő, szép és sikeres fiatalok teszik életidegenné. Engem speciel még dühítenek is, de nem állítom, hogy ez általános reakció.

Mindazonáltal szívesebben látnék olyan reklámokat, ahol a rossz gyerek úgy nyúl a fűrészgéphez, hogy az embernek már előre borsózik a háta, vagy a munkából hazaérkező anyuka, azzal szembesülve, hogy se munkanélküli férje, se az iskolában beteget jelentő gyerekei nem mosogattak el, a falhoz vágja az ütésállóként eladott poharat, vagy a jégzároldót hirdető jelenetben az ajtót ugyan sikerül kinyitni, de a 17 éves Renault már nem indul be…

Reggel, munkába menet, egy idős hölgy állított meg, hogy el tudom-e kísérni a sarokig. Mondtam, hogy el. Belémkarolt, elindultunk, és beszélni kezdett. Olyan lassan mentünk persze, hogy azt rákjárásban, begörcsölt vádlival is tudtam volna teljesíteni, csak úgy nem tudott volna belémkarolni. A helyzet lehetett volna “capeki” is, de inkább tipikusan magyar volt. Sorrendben a következőket hozta a tudomásomra:

– Combnyak-törésem volt. Magyar asszony vagyok, tehát megmondom magyarul, ahogy van: mindkét valagamra ráestem. A vasakat már az én koromban nem veszik ki, de nem is bánom, elegem van már a sok műtétből.

– A legtöbb ember azt mondja, hogy nem tud elkísérni, mert siet. Tudja, mit szoktam mondani nekik? Azt, hogy siessenek csak, úgyis sok kiadó hely van még a temetőben.

– Esetleg még egy saroknyit is el tud kísérni? (El).

– A problémák mind a pénztárcánál kezdődnek.

– Ebbe a boltba járok, csak patikának hívom, mert olyan árai vannak, mint egy patikának.

– Az Isten áldja meg fiatalember.

Ha még egy-két saroknyit megyünk – gondolom – sorra került volna a politikai és a gazdasági helyzet, korábbi, említésre méltó betegségek, és a régi szép idők.

Egyszer olvastam valahol, hogy a pirosnál állva, a zöldre várva, a férfiak pulzusa erősen megemelkedik – különösen, ha a szomszéd sávban is áll valaki. Ha pedig ott is hasonló beállítottságú sofőr várakozik, akkor igazán impozáns értékeket tudnak kihozni egymásból. Éppen ezért, gyalogosként nem elsősorban a lámpát figyelem, hanem a versenyzők szemét, hogy csak a váltani készülő fényt hipnotizálják-e, illetve hogy környezetüket (pl. a szakzsargonban puhatestűnek nevezett gyalogosokat, és egyéb tereptárgyakat) kellő mértékben érzékelik-e.