A gardróbszekrény minden elemét odakészítettem a szobába. Előre bevittem minden szerszámot is, amire csak szükség lehet. Megnéztem, hogy milyen lyukak, foglalatok, illesztések, élek vannak a darabokon, és hogy milyen fajta csavarok, stiftek, összehúzók és távtartók a zacskóban. Kinyitottam a leírást, gyorsan nyugtáztam, hogy a darabok, a darabszámok és az eszközök stimmelnek. Elkezdtem a munkát az első folyamati lépésnél.

Nem mondanám, hogy bonyolult volt, de azért oda kellett figyelni, mert sokszor nem stimmelt a méretarány a leírásban a valósághoz képest, vagy egy olyan apróságot kellett észrevenni, hogy az oldalfal két hosszanti oldala közül melyik vájt és melyik sima: ettől függően kell kifelé, vagy befelé fordítani; és a másikat arra tengelyesen tükrözve elhelyezni. De nem is ez volt a gond. A problémát inkább azok a műveletek okozták, ahol a bal kezemmel tartottam a baloldali elemet, térdemmel a hátlapot (kicsit mellkassal is meg kellett támasztani), majd ahogy közben a jobb kezemmel az összehúzó felé közelítettem, észrevettem, hogy az a csavarhúzó, ami nekem kéne, a hátam mögött van éppen annyival, hogy hanyattfekve sem érem el pont, pedig addigra már a baloldali elem, és a hátlap is ledőlt. Egyre ingerültebben, egyre durvább mozdulatokkal dolgoztam, először hangosan, majd ordítva káromkodtam. Nem sokat vártam az ökölcsapások elindításával sem. Végül mégis összeállt a váz. Az eleje volt elöl, a hátulja hátul, a bal oldala balra, a jobb jobbra. Szuper. Navégre. Csak talpra kell állítani, mehet fel rá a hátlap, és egyszerűen bebillegetem a helyére, ahonnan már korábban elpakoltam mindent.

Ahogy felállítottam, egyszercsak a vízszinteseket akkurátusan tartva, de a függőlegesekből is vízszintest csinálva, bántóan hangos recsegéssel megbillent oldalra, majd óriási csattanással a padlóra zuhant. Már ordítottam, amikor megláttam, amit a hangból amúgy is sejteni lehetett: a csavarok jó nagy cafat farostlemezzel együtt szakadtak ki. Egy pillanatra elakadt a „szavam”, de aztán kettőzött erővel préseltem ki a levegőt a tüdőmből, és néhány újabb ütést is mértem a romhalmazra.

Dühösen felmartam a papírt a padlóról, hogy akkor hogy a picsába kell felállítani?! A füzet közepén, soha nem felejtem el, a jobb oldalon észrevettem egy “1”-es számot. Tehát a folyamat első lépését… De… A füzet közepén? A rohadt életbe! Akkor ki a hülye?! Hogy kerül a közepére az eleje?! Hány eleje van ugyanannak a folyamatnak?! Mikor kis nyugalmat sikerült magamra erőltetnem, jobban megnéztem, hogy mi van a talány hátterében. Két folyamat volt. Egy azoknak, akik vannak akkora barmok, hogy egyedül nekiállnak egy 236cm magas, középen perforált, ezért ingatag hátfalú, nettó 58 kilós szekrény össze- és felállításának. A füzet közepén pedig egy olyan leírás kezdődött, ahol két nyugodt, mosolygós barát rakja össze a bútort. Az egyik tartja például az oldalfalat, míg a másik csavaroz…

A kávéautomatánál két lány beszélgetett.

– Küldött neki egy sms-t a születésnapjára.

– A Timinek?

– Nem, a Timi a csávónak! És az csak annyit írt vissza, hogy köszönöm.

Erre a másik már nem szólt semmit, csak lesújtó pillantással és a mindent értők bólintásával jelezte, hogy ennek az embernek tényleg fogalma sincs róla, hogy hol a határ, mi az, ami aztán már tényleg túlmegy minden határon.

Valahogy egyre jobban éreztem magam, egyre nagyobb optimizmussal tekintettem a jövőbe. Nem tudtam megindokolni, hogy miért. Aztán rádöbbentem, hogy a cinegék, az őzek és a rügyező fák ugyanebben a cipőben járnak ezekben a hetekben. Ennyivel vagyok rafináltabb náluk. Két relatív előnyöm azért marad a további, hidegebb napokra: tudok káromkodni és kabátot felvenni.

Hosszú sor állt minden pénztárnál, pedig az összes működött. A lány pár méterrel odébb sétált, hogy az unottan várakozó vásárlók áldozatának szánt papucsokat szemügyre vegye és kiválassza a megfelelő színűt. A naracsszínűt vette először a kezébe, aztán a feketét. Majd még egy feketét. De talán azt gondolva, hogy két fekete mégiscsak túlzás, elbizonytalanodott és újra a narancsszínű felé nyúlt.

Ekkor eszébe jutott, hogy a barátja még mindig a sorban áll; majd vele véleményezteti a papucsokat. Meglengette őket a srác irányába, de ő ezt nem láthatta, mert háttal állt. A lány egy kicsit várt, hátha a fiú megérzi valahogy, hogy szükség van rá, de az most sem vette a lapot. A csaj, látva hogy sem a vizuális, sem a telepatikus megközelítés nem vezet eredményre, füttyenteni akart a párjának. De már ahogy a száját tartotta, abból látszott, hogy nem tud fütyülni. Nem tudja, hogyan kell. Azért tett egy próbát. Nem sikerült.

Elsőre azt gondolná az ember, hogy hülyeség megpróbálni füttyel jelezni, ha nem tudunk fütyülni, de ez nem feltétlenül van így. Egyrészt amíg nem próbálta, honnan tudhatná, hogy nem tud fütyülni? Másrészt miért ne próbálhatnánk ki valami újat egy éles, de alapvetően veszélytelen helyzetben? Lehet csak úgy is gyakorolni, de ez sem rosszabb alkalom a többinél.

Még nem döntöttem el, hogy hirtelen, szinte magamat is meglepve, vagy megfontolt ráhangolódás után, de holnap megpróbálok megszólalni dánul.

A szomszéd utcába utolsóként begurulva láttam, hogy a busz éppen indexel a megállóból, és már tolja is kifelé az orrát. Intettem neki, hogy menjen: nyugodtabban keresgélhetem a parkolóhelyet, ha nem lopakodik mögöttem egy kilenc tonnás karosszéria. Mire felismerte a lehetőséget és kikanalazta magát, eltelt annyi idő, hogy közben meg is kellett állnom. Egyszercsak egy kisnyugdíjas koppant a már álló autó bal hátuljánál, majd már a jobb oldalról nézett be rosszallón, és ha jól értelmeztem a gesztusait, azt állította, hogy miattam nem érte el a buszt – és nem azért mert az már elindult, mikor ő még csak az utca másik oldalán volt.

A Sport uszoda lelátóján próbáltam elhitetni magammal, hogy tulajdonképpen kényelmesen fekszem a párhuzamos deszkákon, jobboldalt rücskös betonon pihentetve a karomat, baloldalon meg lelógatva. Két – amint később kiderült, Budapesten tanuló, egy kisebb faluból jövő – lány keveredett mellém. Nagyon kitartóan beszélgettek javarészt számomra érdektelen, vagy korlátozottan értelmezhető témákról, pl. közös ismerőseik külső és belső tulajdonságairól. Egyetlen epizódra viszont élesen emlékszem a csevegésükből.

Az egyik lányt meglátogatta az apja. Hozott neki kolbászt, szalonnát, zsírt, fehérkenyeret és süteményeket – természetesen annak ellenére, hogy a csaj kifejezetten megkérte, hogy ne tegye. A lány pedig azzal kedveskedett neki, hogy elvitte nagyjából az összes barkácsáruházba, ami a magyar piacon megtalálható. A kisöreg (én legalábbis annak képzelem) tátott szájjal, gyermeki örömmel az arcán bámulta és tapogatta a sarokcsiszolókat, a dörzspapírokat, kör- és lombfűrészeket, a búvárszivattyúkat, a facsavarokat és a zárbetéteket. Órákon át. Áruházanként. Vásárolni nem vásároltak semmit, de a nézelődés és álmodozás elvitte az egész napot, apuka pedig azt a kellemes fáradságot érezhette hazafelé a vonaton, amit a Disneylandből kiájult gyerekek szoktak, csak ha ő csukta be egy-egy pillanatra a szemét, nem óriáskeréken lendült, vagy a szellemvasút figurái sorakoztak fel előtte, hanem markolatokat érzett a tenyerében, kapcsolókat az ujjbegyein, és alig várta, hogy hazaérkezve beronthasson a műhelybe, amit nyilván egy héttagú, interdiszciplináris szakember csapatnak kellene átvilágítania, hogy érdemben javaslatot tudjanak tenni annak az eszköznek a beszerzésére, ami még esetleg hiányozhat a készletből.

Egy barátom apja azzal vádolta Szikora Róbertet, hogy tizenegy hónapra született. Ezt az álláspontot akkor kb. harmadikos kisebbik fia az iskolában teljes mellszélességgel, következetesen képviselte – akár a környezetismeret tanárral szemben is. Megjegyzem, az állítást hivatalosan azóta sem cáfolták.

Tegnap a hatoson a budai hídfőnél egy melegítőnadrágot és kinyúlt, szürke kötött pulóvert viselő srác hívást kezdeményezett. – Szia, Hugi vagyok – mondta, majd kedves, de azért kicsit sértődött hangon folytatta: – Ottfelejtettem a számlatömbömet. Tudod, amit kértem, hogy ne felejts el szólni, hogy el ne felejtsem. Felugranék érte valamikor.

B kimagaslóan tehetséges birkózó növendék volt, de problémás gyerek mivoltának egyik epizódjaként összeveszett az edzőjével. Mivel a küzdősportot nélkülözni nem tudta, illetve továbbra is szeretett volna sikerélményeket felhalmozni – amire pl. olvasás közben nem volt reális esélye –, elment cselgáncsozni. Az első pár edzése közül elkísértük valamelyikre; talán a másodikra.

A foglalkozás súlyzós bemelegítéssel kezdődött, ahol ő szabad kezet kapott. Amit a felnőttek mondjuk 12-16 kg-os, kézreálló kézisúlyzóval szoktak csinálni (pl. az ún. tárogatást), azt B 20 kg-os tárcsákkal végezte el, de általában is elmondható volt róla, hogy 13 évesen fizikai ereje jelentősen felülmúlta egy átlagos felnőttét.

Az edzés lényegi részében dobásokat, feszítéseket, illetve számos egyéb, embertársaink érdemi bántalmazása során elengedhetetlenül szükséges fogást gyakoroltak. A feladatok döntő többsége páros feladat volt – szabadon választott társsal. A párválasztás a következőképpen zajlott. Az összeszokott párok pár pillantással egymásra találtak, gyorsan egymás mellé álltak jelezve, hogy nekik már van partnerük. Jópáran forgolódtak egy kicsit, rövidebb-hosszabb keresgélés után odaszaladtak egymáshoz, esetleg kisebb-nagyobb kompromisszumokat kötöttek, és így találtak párt maguknak. A nagy zsivaj viszonylag hirtelen elcsendesedett, már csak két szereplő volt pár nélkül. Egy kétségbeesett, először esdeklő tekintettel ide-oda rohangáló, majd tétován egy helyben megálló, madárcsontú kisfiú, és a közben végig karbatett kézzel, nyugodtan álló, a srácra mosolygó B. (Ha a kígyó tudna mosolyogni az egérre, az valami hasonló lenne). Amikor a fiúnak már nem volt más választása, mint elhinni, hogy a nála négyszer sűrűbb, az eggyel korábbi edzésen megismert, rettegett ítéletvégrehajtóval kényszerült össze, eltörött a mécses.

Nem lenne elegáns leírnom, illetve meglepetést sem okozna, hogy mi történik olyankor, ha egy összehasonlíthatatlanul nehezebb és erősebb gyerek akarja eldobni, leszorítani, kifeszíteni a kisebb és ügyetlenebb másikat, illetve fordítva. Bencének igazi pihentető jutalomjáték volt, és nagyon jól szórakozott, áldozata pedig emeltszintű, intenzív kisemberképzőként élhette meg a történteket.

Bencét többször példaként állították az edzés során a többiek elé, olyan tökéletesen hajtotta végre a feladatokat, olyan harmonikus volt a mozgása; egyszóval olyan tehetséges volt. A páros gyakorlatok után, cselgáncs karrierje második edzésének második felében megkapta a barna övet. Remélem, a kissrác legalább egy Túrórudit kapott… Legalább az anyjától…

Az egyik budapesti fürdő törzsközönségének egy részét olyan figurák teszik ki, akiknek korai hasonmásai ihlették – amúgy politikailag inkorrekt módon – nagyjából száz éve azt a hipotézist, hogy a bűnözők már arcról felismerhetők. A típus szokásos képviselője 118 kg, 136-os a mellbősége, 46-os a karja, kopasz fejét izmos testével összekötő bikanyakát pedig kb. középső ujj vastagságú aranylánc tartja edzésben. Szívüket különös melegséggel tölti el, ha azonos típusú láncot vehetnek fel, mint elvtársaik. Egyikük egyszer a fülem hallatára éppen részben helyesen vont le egy következtetést a rá erősen hasonlító barátjának, amikor egy történetet adott elő egy alacsony szinten megoldott konfliktusról, ahol a későbbi áldozatok „Biztos tudták, hogy együtt vagyunk. Biztos a lánc miatt, tudod”.

Ezt a jelenséget már figyelem egy ideje, de múltkor láttam először, hogy a szubkultúra képviselői már a hatvan körüli urak között is előfordulnak. A különbség egy sörhasban és ősz tincsekben merül ki. A nyakláncok, a tréfás történetek, a negyvenhatos karok és a huncut mosolyok ugyanazok.