Xavéri Szent Ferenc

Soha nem szerettem életrajzokat olvasni, bár tudom, hogy a művek és cselekedetek értelmezésében döntő jelentősége lehet az életrajzi elemeknek. (Ugyanakkor az is érdekes kísérlet, hogy mi marad egy regényből, vagy mivé válik, ha ezen ismeretek nélkül olvassuk. Egyáltalán nem biztos, hogy csak vesztünk vele, és nem jutunk másfajta, de szintén érvényes élményekhez).

Xavéri Szent Ferenc életéről sem tudok semmit. Csak következtetéssel jutottam el odáig, hogy nem volt élhetetlen ember, met Goán halt meg, ráadásul olyan rafináltan, hogy előtte huzamosabb ideig élt is ott. A halála utáni eseményekkel kapcsolatban meg merem kockáztatni, hogy érdekesebbek, mint az életében esetleg előidézett csodák. Vagy legalábbis életszerűbbek.

Az történt vele ugyanis, hogy már szentként kiállítva, túlbuzgó apácák, két különböző alkalommal, leharapták az egyik lábujját, és az egyik fülét, hogy így jussanak felbecsülhetetlen értékű ereklyéhez. Hogy a Katolikus Egyház hierarchiája milyen helyesen épül fel, azt jól mutatja, hogy a test csonkolgatásának az aktuális pápa vetett véget azzal a záróakkorddal, hogy elkérte a védekezni nem tudó szent egyik komplett karját, amit ma is a Vatikánban őriznek. De ekkor már aztán tényleg elég volt ebből a méltatlan gyakorlatból, úgyhogy most Old Goán csak évente-kétévente veszik le a félig nemesfém, félig üveg koporsót a négy méter magasságban kialakított helyéről, amikor is rendezett sorokban, biztonsági őrök tekintetétől kísérve, a mindent a szemnek, semmit a kéznek elv betartása mellett lehet megtekinteni a szebb napokat látott egyházi alkalmazottat.

Pulzus

Egyszer olvastam valahol, hogy a pirosnál állva, a zöldre várva, a férfiak pulzusa erősen megemelkedik – különösen, ha a szomszéd sávban is áll valaki. Ha pedig ott is hasonló beállítottságú sofőr várakozik, akkor igazán impozáns értékeket tudnak kihozni egymásból. Éppen ezért, gyalogosként nem elsősorban a lámpát figyelem, hanem a versenyzők szemét, hogy csak a váltani készülő fényt hipnotizálják-e, illetve hogy környezetüket (pl. a szakzsargonban puhatestűnek nevezett gyalogosokat, és egyéb tereptárgyakat) kellő mértékben érzékelik-e.

Kolozsvári king

Többféle értelmezése lehet annak, hogy ma az egyik amerikai típusú gyorsétteremben, egy fekete öltönyös, hatvanegynéhány éves úr, aki hol tálca összeszedőként, hol biztonsági őrként nyilvánult meg, telefonon arra kérte – alighanem – a feleségét, hogy kolozsvári szalonnát, és békési fehérkenyeret minden körülmények között vegyen a hétvégére.

Támadás!

Két dologgal lehet igazán kiborítani. Az állatkínzással, és mint később kiderült, az ufonauta-támadással. Az előbbiről nem is akarok írni, így a formállogikailag képzett olvasó sejtheti, hogy mi következik.

Tizenöt-tizenhat éves koromban végignéztem a Pro Sieben adó Alien Wochenende című, egészestés összeállítását, ami – ha jól emlékszem – egy dokumentum(?)filmből, és három játékfilmből állt. Abban, amelyiknek néhány jelenete örökre bevésődött az agyamba, egy favágót raboltak el a kis szürkék. A történet a szokványos volt: furcsa fényjelenségeket észleltek az erdei munkások, majd az egyikük, a többiek kifejezett kérése ellenére, közelebbről is meg akarta vizsgálni, hogy pontosan mi történik a sűrű, éjszakai erdő kis tisztásán. Egyébként én tudtam, hogy mi lesz ebből. Én biztos azonnal elhagytam volna az erdő tág értelemben vett körzetét, mert meggyőződésem, hogy evolúciós szempontból ez az egyetlen racionális megoldás. A favágó persze egyenesen odament a lebegő űrhajó alá, és még alig volt ideje csodálkozni egy kicsit, amikor beszippantották.

Bent egy nagy kaptárban ébredt, ahonnan a vizsgálóba vitték, hogy konok következetességgel végrehajtsanak rajta anális, genitális, és általános belső szervi vizsgálatokat. A kísérleti személy erős félelmében elkövette azt a hibát, hogy az őt körbeálló földönkívüli orvoscsoport egy tagját megrúgta. Ettől ezek, egyébként értelmiségihez méltatlan módon, bepöccentek, és innentől kezdve már nem fordítottak különös gondot arra, hogy a vizsgálattal ne okozzanak fájdalmat. Szerintem a tűvel agyba hatolást eredetileg nem is szerepeltették az elvégzendő beavatkozások listáján, csak a történtek hatására vették fel.

A folytatás is a szokásos klisé szerint zajlott, azaz egyszercsak, mikor kint már lemondtak róla, meztelenül, térben és időben egyaránt nehezen eligazodva, előkerült a favágó. A történetét érhető okokból senki sem hitte el, pedig a hazugságvizsgáló is őt látszott igazolni.

Aznap éjjel a sok tévézés miatt kellemetlen fáradsággal a testemben feküdtem le aludni. De alig mélyedtem bele egy kicsit a félálomba, valami nyugtalanság lett úrrá rajtam, és kinyitottam a szemem. Az ágyam mellett egy kb. százhúsz centis, kis szürke ufonautát láttam állni. Bőre lágy tónusú, finom, szeme óriási fekete, teste és végtagjai filigrának voltak. Nem viselt semmilyen ruhát. Gondoltam, felpattanok az ágyból, mert egyrészt úgy hatékonyabban tudok védekezni szükség esetén, másrészt az udvariasság is ezt kívánja. De nem sikerült felpattannom. Sőt, megmozdulnom sem sikerült: bénán feküdtem. A látogató arca teljesen kifejezéstelen volt, és nem szólt egyetlen szót sem, illetve egyéb módon sem próbált kommunikálni velem. Ezek együttes hatására olyan rettegés fogott el, amilyet még életemben nem éreztem. Pár pillanatig az esztelen pánikba esés gondolatával játszottam, aztán mégis inkább igyekeztem összeszedni magam: mélyeket lélegeztem, nyugalmat erőltettem magamra. Óriási, minden erőmet felemésztő akarással sikerült a karomat egy kicsit megmozdítanom. Ettől újabb energiák szabadultak fel bennem, és egy újabb összpontosítással sikerült leráznom magamról a rám kényszerített paralízist, és felpattantam az ágyból.

Továbbra sem akart kommunikálni velem, márpedig ha nem vizsgálatoknak akart alávetni, akkor – gondolom – legalább megpróbálkozott volna valami ügyetlen hazugsággal, hogy kiállításra megyünk, vagy hasonló. Nem is ezt végiggondolva, hanem inkább a megszakítás nélkül bennem tomboló halálfélelemtől vezérelt állat lendületével, azonnal megtámadtam a bestiát. Tiszta erőmből a szekrények löktem. Erre az történt, amire nem számítottam, bár utólag belegondolva várható volt. Úgy esett neki a szekrények, mint egy százhúsz centis, harminckét kilós humanoid, akit egy, a rettegéstől megkétszerezett erejű, hetvenöt kilós ember tiszta erejéből a szekrénynek lök. Semmilyen ellenállást nem fejtett ki. Én, továbbra is az életemért, vagy legalább a vizsgálatok megúszásáért küzdve, ösztönből folytattam a támadást. Akkor nem gondolkodtam, de ma már úgy érzem, talán túlzásba is estem egy kicsit, amikor a földönkívülit a térdeinél fogva az íróasztal sarkához csapkodtam, azzal a szándékkal, hogy ezt addig folytatom, amíg teljes bizonyossággal meg nem győződöm róla, hogy elpusztult. Már gyanakodtam, hogy sikerült ez az – elismerem – nem túl rafinált, vagy elegáns tervem, amikor végre felébredtem.

A rossz tapasztalatok miatt, illetve a biztonság kedvéért ezen, és a rákövetkező két éjjelen nem aludtam egyetlen percet sem.

Békacomb

Az egyik kedvenc karikatúrámon egy elegáns étteremben, igazi felfuvalkodott burzsoának megrajzolt hölgyek és urak a magukat  felsőbbrendűnek gondolók arroganciájával, kényesen, finomkodva csipegetik a békacombot. Egyszercsak, a konyhából a vendégtérbe nyíló csapóajtón át, négy-öt szomorú arcú, vádló tekintetű, amputált lábú béka gurul be kerekesszékével.

Ta-golás

Tudom, hogy az én hibám, de megint belehallgattam egy dumálós rádió reggeli műsorába. Ráadásul nem először. Két műsorvezető is fület szúrt a beszédstílusával. Kicsit hadarva beszélnek, de hogy mégse mondjanak ki olyan gyorsan egy-egy mondatot, véletlenszerűen, vagy talán a levegő fogyásával összhangban, szüneteket tartanak a hangképzésben. Szinte mindig hosszabbat, mint ami természetesnek hangozna; gyakran az az érzésem, hogy elillant, amit mondani akartak, és most az őzésnél valamelyest frappánsabban próbálnak időt nyerni. A – szerintem hivatalból üldözendő – módszer különlegessége, hogy a szüneteket legszívesebben a szavak közepe-harmada táján tartják, de a tagmondatok között, a vesszőknél soha. Így jóval nehezebb megérteni, hogy miről beszélnek, háttérzajnak pedig egy földönkívüli civilizáció hibás adatközlése is harmonikusabb lenne.

Szivacs

Két éve vettem az ágyamba egy szivacsot. Egy kis boltba mentem, kifejezett ajánlás alapján. A kis pincehelységben egy, az egyik szemére vak, a másikra csőlátó, és egy másik, gyakorlatilag siket néni fogadott. Mindketten erősen fölötte lehettek már a nyolcvannak. Az ember azt gondolná, hogy legalábbis körülményes velük együttműködni, de nem így történt. Kitűnően működtek együtt (egymással és velem), még tanácsot is adtak, és a számlát is hipp-hopp megírták. A tanácsuk egyébként az volt, hogy jól gondoljam meg, hogy tényleg ilyen kemény szivacsot akarok-e. Megnyugtattam őket, hogy pontosan felmértem már a piacot, és nyugodtan mondhatom, hogy nekem ilyen kemény szivacs kell: a derekamnak ez esik jól, meg nem szeretek süppedni. Az éles próba után, illetve annak folyományaként, vettem rá egy ún. fekvőbetétet, amivel kiegészítve már tényleg nem volt olyan elviselhetetlenül kemény, mint ahogy előre pontosan megmondták nekem.

Ma ugyanebbe a boltba mentem három, az ajtókhoz, a küszöb helyére szánt szivacsért. Bementem a boltba, és ahogy a lottó ötösre vágyom, úgy került a szemem elé az elképzeléseimnek tökéletesen megfelelő példányok sora. A két néni viszont hiányzott az üzletből. A helyükön egyetlen, egyébként szintén szimpatikus, kedves, idős úr dolgozik.

Korpa

Nem akarok összeesküvés-elmélet gyanús fejtegetésekbe bocsátkozni, de azt empirikusan is bizonyítottnak látom, hogy a korpásodás elleni samponok nem érik el daklarált céljukat. Az optimista forgatókönyv szerint az első egy-két használat után csökken a korpa mennyisége, majd a szervezet észleli, hogy az eddigieknél komolyabb erőfeszítéseket kell tennie, hogy az általa szükségesnek ítélt korpaszintet fenntartsa – és megteszi ezeket az erőfeszítéseket. (Divatszakértők, és a fekete felsőruházat elkötelezett hívei kétségbe vonják, hogy egyáltalán lenne ún. szükséges korpaszint). A realista szcenárió pedig arról szól, hogy a szervezet, a beavatkozás ellenére, csatavesztés, illetve megingás nélkül,  azonos szinten korpásan tudja tartani a hajas fejbőrt. (A haj nélküli fejbőr korpásodása már túlzás nélkül tekinthető pechnek).

Szerencsére létezik működő megoldás: a tenger. Eddig, amikor tenger közelébe jutottam, és alkalmam volt legalább egy-két napig lubickolni benne, mindig nyomtalanul eltűnt a korpa. Mivel a közvetlen közelünkben nincs tenger, illetve a legközelebbiek vize sem olyan meleg a téli hónapokban, hogy elálmosodnánk tőle, két megoldás kínálkozik. Vagy megfelelő helyre kell költözni, vagy magunknak kell előállítani a sós vizet. Utóbbi esetben nem tudom, hogy pontosan milyen koncentrációt kell alkalmazni (bár nyilván kideríthető), inkább “csak úgy érzésre” mondanám, hogy a tengervizek általában annyira sósak, hogy ha egy szakácsot érnek tetten, hogy a levest így túlízesíti, akkor hátracsavart kézzel, súlyos testi sértés kísérletének alapos gyanújával rángatják ki a konyhából, a vendégtéren keresztül.

Zsebkendő

Megfáztam. Eddig túl vagyok – a torokfájást szerencsére kiváltó – torok szárazságon és a köhögésen. Most az orrfújásnál tartok. Ehhez papírzsebkendőt használok. Még bölcsődés koromban azzal hárítottam el az esetenként felém nyújtott textil zsebkendőt, hogy ezt csak könnytörlésre találom alkalmasnak. Olyan zsebkendőt vettem – néhány százas csomagot –, ami szinte minden paraméterében az optimumot nyújtja: Többrétegű, de a rétegek összetartanak, nem hullnak darabokra, ahogy kézbe veszem a zsebkendőt, van tartása, nem az a könnyen szakadó típus, nincsenek a csomagban félig kész, vagy “elszabott” darabok; és mindezek ellenére olcsó volt. Egyetlen hibája, hogy a taknyot nem bírja. Nem átázik, vagy szétszakad… Semmivé válik a hatására.

Számtech

A középiskolában 2 évig jártam fél délelőttöket felölelő, nem túl megterhelő foglalkozásokat jelentő, számítástechnika fakultációra. Az első évben alapvetően érdekes dolgokat tanulgattunk a számítástechnikáról, és az a kellemes érzésünk lehetett – amit én pl. matekból, vagy fizikából soha nem élhettem át –, hogy egy kicsit naprakészebbek vagyunk a tanárnál. Fontolva haladó volt, aki a biztonság kedvéért olyan megoldásokat minősített megoldhatatlannak, amelyek megtestesült megoldása akár éppen a kérdés feltevésének pillanatában is a szemünk előtt volt (pl. szöveges és grafikus elemek egyidejű megjelenítése).

A második évet már nem élveztem. Új oktató jött, aki a tehetséggondozás elsőrendűségét vallotta. Abból indult ki, hogy mindenki profi a témájában, és csak ahhoz van szüksége egy kis segítségre, hogy a csodával határost hajszálnyival felülmúló teljesítményt tegyen le az asztalra. Nekem éppenséggel volt egy témám, amit kis fondorlattal élőn tudtam tartani egész éven át, hogy aztán az utolsó pillanatban megoldjam a fő problémát, és kapjak egy érdemjegyet. Újdonságokkal azonban nem szolgált a tanév.

Volt köztünk egy olyan srác is, aki abban az évben kapcsolódott be a munkába. Tőle mindig azt kérdezte a tanár, hogy hol tart. Erre ő mindig azt válaszolta, hogy ő arra gondolt, hogy esetleg tanítanak neki ezt-azt, és akkor ő abban már istenbizony haladna, csak így a nulláról elkezdeni, ez az, ami neki mindig nehezen megy egy kicsit. Az oktató ezen mindig azonos, magas szinten lepődött meg, és azt mondta, hogy “hát ebből sajnos nem élünk meg”. Ehhez a kellemetlen kijelentéshez mindig a fejét csóválta, és végtelenül szomorú volt, hogy ilyen lehetetlen ez a gyerek, és dühös, hogy szomorúnak kellett lennie.