Két dologgal lehet igazán kiborítani. Az állatkínzással, és mint később kiderült, az ufonauta-támadással. Az előbbiről nem is akarok írni, így a formállogikailag képzett olvasó sejtheti, hogy mi következik.

Tizenöt-tizenhat éves koromban végignéztem a Pro Sieben adó Alien Wochenende című, egészestés összeállítását, ami – ha jól emlékszem – egy dokumentum(?)filmből, és három játékfilmből állt. Abban, amelyiknek néhány jelenete örökre bevésődött az agyamba, egy favágót raboltak el a kis szürkék. A történet a szokványos volt: furcsa fényjelenségeket észleltek az erdei munkások, majd az egyikük, a többiek kifejezett kérése ellenére, közelebbről is meg akarta vizsgálni, hogy pontosan mi történik a sűrű, éjszakai erdő kis tisztásán. Egyébként én tudtam, hogy mi lesz ebből. Én biztos azonnal elhagytam volna az erdő tág értelemben vett körzetét, mert meggyőződésem, hogy evolúciós szempontból ez az egyetlen racionális megoldás. A favágó persze egyenesen odament a lebegő űrhajó alá, és még alig volt ideje csodálkozni egy kicsit, amikor beszippantották.

Bent egy nagy kaptárban ébredt, ahonnan a vizsgálóba vitték, hogy konok következetességgel végrehajtsanak rajta anális, genitális, és általános belső szervi vizsgálatokat. A kísérleti személy erős félelmében elkövette azt a hibát, hogy az őt körbeálló földönkívüli orvoscsoport egy tagját megrúgta. Ettől ezek, egyébként értelmiségihez méltatlan módon, bepöccentek, és innentől kezdve már nem fordítottak különös gondot arra, hogy a vizsgálattal ne okozzanak fájdalmat. Szerintem a tűvel agyba hatolást eredetileg nem is szerepeltették az elvégzendő beavatkozások listáján, csak a történtek hatására vették fel.

A folytatás is a szokásos klisé szerint zajlott, azaz egyszercsak, mikor kint már lemondtak róla, meztelenül, térben és időben egyaránt nehezen eligazodva, előkerült a favágó. A történetét érhető okokból senki sem hitte el, pedig a hazugságvizsgáló is őt látszott igazolni.

Aznap éjjel a sok tévézés miatt kellemetlen fáradsággal a testemben feküdtem le aludni. De alig mélyedtem bele egy kicsit a félálomba, valami nyugtalanság lett úrrá rajtam, és kinyitottam a szemem. Az ágyam mellett egy kb. százhúsz centis, kis szürke ufonautát láttam állni. Bőre lágy tónusú, finom, szeme óriási fekete, teste és végtagjai filigrának voltak. Nem viselt semmilyen ruhát. Gondoltam, felpattanok az ágyból, mert egyrészt úgy hatékonyabban tudok védekezni szükség esetén, másrészt az udvariasság is ezt kívánja. De nem sikerült felpattannom. Sőt, megmozdulnom sem sikerült: bénán feküdtem. A látogató arca teljesen kifejezéstelen volt, és nem szólt egyetlen szót sem, illetve egyéb módon sem próbált kommunikálni velem. Ezek együttes hatására olyan rettegés fogott el, amilyet még életemben nem éreztem. Pár pillanatig az esztelen pánikba esés gondolatával játszottam, aztán mégis inkább igyekeztem összeszedni magam: mélyeket lélegeztem, nyugalmat erőltettem magamra. Óriási, minden erőmet felemésztő akarással sikerült a karomat egy kicsit megmozdítanom. Ettől újabb energiák szabadultak fel bennem, és egy újabb összpontosítással sikerült leráznom magamról a rám kényszerített paralízist, és felpattantam az ágyból.

Továbbra sem akart kommunikálni velem, márpedig ha nem vizsgálatoknak akart alávetni, akkor – gondolom – legalább megpróbálkozott volna valami ügyetlen hazugsággal, hogy kiállításra megyünk, vagy hasonló. Nem is ezt végiggondolva, hanem inkább a megszakítás nélkül bennem tomboló halálfélelemtől vezérelt állat lendületével, azonnal megtámadtam a bestiát. Tiszta erőmből a szekrények löktem. Erre az történt, amire nem számítottam, bár utólag belegondolva várható volt. Úgy esett neki a szekrények, mint egy százhúsz centis, harminckét kilós humanoid, akit egy, a rettegéstől megkétszerezett erejű, hetvenöt kilós ember tiszta erejéből a szekrénynek lök. Semmilyen ellenállást nem fejtett ki. Én, továbbra is az életemért, vagy legalább a vizsgálatok megúszásáért küzdve, ösztönből folytattam a támadást. Akkor nem gondolkodtam, de ma már úgy érzem, talán túlzásba is estem egy kicsit, amikor a földönkívülit a térdeinél fogva az íróasztal sarkához csapkodtam, azzal a szándékkal, hogy ezt addig folytatom, amíg teljes bizonyossággal meg nem győződöm róla, hogy elpusztult. Már gyanakodtam, hogy sikerült ez az – elismerem – nem túl rafinált, vagy elegáns tervem, amikor végre felébredtem.

A rossz tapasztalatok miatt, illetve a biztonság kedvéért ezen, és a rákövetkező két éjjelen nem aludtam egyetlen percet sem.

Tudom, hogy az én hibám, de megint belehallgattam egy dumálós rádió reggeli műsorába. Ráadásul nem először. Két műsorvezető is fület szúrt a beszédstílusával. Kicsit hadarva beszélnek, de hogy mégse mondjanak ki olyan gyorsan egy-egy mondatot, véletlenszerűen, vagy talán a levegő fogyásával összhangban, szüneteket tartanak a hangképzésben. Szinte mindig hosszabbat, mint ami természetesnek hangozna; gyakran az az érzésem, hogy elillant, amit mondani akartak, és most az őzésnél valamelyest frappánsabban próbálnak időt nyerni. A – szerintem hivatalból üldözendő – módszer különlegessége, hogy a szüneteket legszívesebben a szavak közepe-harmada táján tartják, de a tagmondatok között, a vesszőknél soha. Így jóval nehezebb megérteni, hogy miről beszélnek, háttérzajnak pedig egy földönkívüli civilizáció hibás adatközlése is harmonikusabb lenne.

Két éve vettem az ágyamba egy szivacsot. Egy kis boltba mentem, kifejezett ajánlás alapján. A kis pincehelységben egy, az egyik szemére vak, a másikra csőlátó, és egy másik, gyakorlatilag siket néni fogadott. Mindketten erősen fölötte lehettek már a nyolcvannak. Az ember azt gondolná, hogy legalábbis körülményes velük együttműködni, de nem így történt. Kitűnően működtek együtt (egymással és velem), még tanácsot is adtak, és a számlát is hipp-hopp megírták. A tanácsuk egyébként az volt, hogy jól gondoljam meg, hogy tényleg ilyen kemény szivacsot akarok-e. Megnyugtattam őket, hogy pontosan felmértem már a piacot, és nyugodtan mondhatom, hogy nekem ilyen kemény szivacs kell: a derekamnak ez esik jól, meg nem szeretek süppedni. Az éles próba után, illetve annak folyományaként, vettem rá egy ún. fekvőbetétet, amivel kiegészítve már tényleg nem volt olyan elviselhetetlenül kemény, mint ahogy előre pontosan megmondták nekem.

Ma ugyanebbe a boltba mentem három, az ajtókhoz, a küszöb helyére szánt szivacsért. Bementem a boltba, és ahogy a lottó ötösre vágyom, úgy került a szemem elé az elképzeléseimnek tökéletesen megfelelő példányok sora. A két néni viszont hiányzott az üzletből. A helyükön egyetlen, egyébként szintén szimpatikus, kedves, idős úr dolgozik.

Ma felraktam a téligumikat az autóra. A játszótér felé mentében két kisgyerek is megállt egy pillanatra szemlélni, hogy mit csinálok. Egy kisfiú a nagyanyjával jött, aki a megtorpanást látva rögtön rászólt a gyerekre, hogy menjen már. Erre ő azt mondta, hogy de én még nézni akarom, ahogy a bácsi kereket cserél. Aztán továbbmentek. A másik egy kislány volt. Az anyjának még vissza kellett mennie a kisebbik gyerek italáért, de a lány elbambult, ahogy az ügyködésemet figyelte. Az anyja megkérdezte: – Jössz? Vagy nézni akarod, ahogy a bácsi kereket cserél? – Jó, akkor megyek.

Évek óta nem fordult elő, hogy úgy indultam volna el otthonról, hogy mindent magamhoz vettem, amire szükségem van. Márpedig egy háromhetes útnál előfordulhat pár olyan tétel, aminek a hiánya kínzóvá válhat.

Ezért készítettem egy google spreadsheet táblát, amire felvezettem mindent, ami csak eszembe jutott. Ha eszembe jutott valami, azt – amennyiben erre módom volt – azonnal beírtam, mert az idő múlásával négyzetesen növekszik annak az esélye, hogy elfelejtem. A táblát megosztottam az útitársaimmal, hogy mondják el, ha hiányzik valami. Jött is egy észrevétel: a búvárkártya, ami eddig soha nem volt nálam, amikor szükség volt rá. Most már jó előre betettem, csak a táblába beírni felejtettem el.

A felsorolás tételei mellé ok-t írok, ha megvan és odakészítettem a csomag környékére. Ha már be is tettem a zsákba, az ok-s mező halványzöld hátteret kap. Ha nincs mellette semmi, akkor még használom; ilyen pl. a jogosítványom. De lehetne ilyen a napszemüvegem is, csak azt már beraktam, mert a hiányát nem tudnám elviselni.

Azt hiszem, mindent leírtam, amit akartam.