Zakopaneból hazafelé – az odaút módszerét valósággal lekopírozva – olyan gyorsan mentem a kanyargós úton, amilyen gyors tempónál még vélhetően reagálni tudtam volna esetleges váratlan helyzetekre is, mint pl. nem várt kanyar, vagy lassan haladó jármű. Ez olyan 90 és 130 közötti sebességet jelentett, az aktuális út- és domborzati viszonyok függvényében. A Honda kitűnő partner volt ehhez: alacsony építésű, semlegesen sodródó kasztnival (bár erre nem került sor), harapós, szívesen pörgő motorral, a fordulatszám növelésével arányosan növekvő teljesítménnyel. A japán mérnökök a motort, illetve a vezetés élményét helyezték a fókuszba.

Elég sok autót előztem meg menet közben – a szlovák szakaszon, nem meglepő módon, meghatározó többségében Skodákat. Nem az előzésért magáért, hanem a nagyobb sebesség szükségszerű velejárójaként. Ezt tettem egy halványkék 120-assal is, aki két kanyarral később, egy pillanat alatt mögém érkezett, majd jelentős erőtartalékról tanúbizonyságot téve, hirtelen szerzett, de tetemes sebesség különbséggel ellépett mellettem, és ponttá szűkült a dombok között.

Utólag felidéztem, hogy voltak az autón a későbbi eseményekre utaló matricák, illetve optikai kiegészítők, de azokat nem kezeltem súlyukon, hiszen a csehszlovák mérnökök legendásan keveset követeltek a Skoda erőforrásoktól, amit azonban a tuningolók ki nem aknázott lehetőségként értelmeztek, és használtak ki.

Mivel a versenyszellem alapvetően hiányzik belőlem, a kis esetet nem elvesztett csataként, hanem vidám epizódként őrzöm az emlékezetemben.

Egy élénksárga papírra nagyméretű, félkövér betűkkel azt nyomtattam, hogy „Kérem, NE dobjon be reklámot. Köszönöm”, majd felragasztottam a levélszekrényemre. Az eredményt egy hete tesztelem, és mostanra nagy bizonyossággal állíthatom, hogy a kudarc teljes. Az összes forgalomban lévő kis, nagy, színes, egyszínű, fényes, matt, egylapos és széthajtható hirdetést megkapom. Némelyiket duplán. Egyébként biztos vagyok benne, hogy a bűnös észleli ugyan a sárga színt, sőt azt is látja, hogy betűk vannak rajta, de elolvasni soha nem fogja; automataként dobja be a szemetet mindenhova, ahova az fizikailag befér. Ahogy én sem olvasom el a reklámokat, hanem átpörgetem, hogy van-e benne pl. csekk, és az egész paksaméta azonnal megy a szemétbe.

A Hollán Ernő utcai zebrára – gyalogos pirosnál – egy élő victimológiai példa ütemérzékével lépett le egy hajlott hátú, sokszoknyás anyóka. Az éppen a hídhoz lendületet vevő Dacia sofőrje teli talppal állt a fékbe, még a hátát is az ülésnek feszítette. Az autó csikorgott, ágaskodó hátulja vadul csapkodott jobbra-balra. Nyolc centivel az eseményeket riadtan, de mozdulatlanul figyelő néni mellett sikerült megállni. A kormánynál ülő úr pár tizedmásodperc alatt tekerte le az ablakot, és az emberi szervezet számára elviselhető adrenalin adag háromszorosával a vérében, eltorzult arccal ordította a néni arcába:

– MUTEEEERR!!!!!!

Az öltözőben két csóka volt rajtam kívül. A következő párbeszéd zajlott le közöttük:

– Zsír a bőrkabátod. Nekem is ilyen van.

– Hát azt nem hiszem, mert ez amerikai.

– Az enyém kínai. Sokkal olcsóbb, egyébként meg tök ugyanaz.

– Hát én is 20%-kal leárazva vettem, különben nem tudtam volna kifizetni.

– …

– Félre ne érts, nem azért mondtam, hogy amerikai, hogy… ööö… érted?…

– Á, dehogyis.

Az amerikai dzseki tulajdonosa elsétált, a kínaié pedig hozzám fordult:

– Úgy tudtam, hogy bőrdzsekijük az intelligens embereknek van, de lehet, hogy én tudom rosszul.

Én csak mosolyba tudtam hajlítani elképedésemet, nem szóltam semmit, csak gondoltam: Te hülye vagy, az biztos. Igaz, a másik is.

Reggelente visszatérő vizuális élményem, hogy egy-egy galamb, csukott szárnyakkal, fejjel előre zuhan a mélységbe, minden tudatos irányítás látszata nélkül. Ma láttam egy ilyen ugrás végét is. Kb. két-három méterre a földtől hirtelen felfelé kunkorodó ívet húzott a bázisugró, és kicsit feljebb, az első emeleti folyosó korlátján ült le, majd nemsokára újra felszállt az ötödikre. Hogy az ugrásokat ismételgetik-e, azt most nem figyeltem meg, de nem úgy tűnt, mintha a mai megfigyeltnek konkrét dolga lett volna az elsőn, hacsak az nem, hogy ott is legyen egy kicsit.

Piroska néni boldogan, egy szebb jövő reményével eltelve vette át – általam ismeretlen, de valószínűleg aránytévesztésen alapuló okok miatt, Kecskeméten – élete első nyugati autóját: egy dízel Opel Astrát. Csodát várt, annyit hallott már életében a nyugati termékekről, sőt láthatott is belőlük jónéhányat működni a Balatonnál, ahol németeket látott vendégül évtizedeken át.

De ez a kocsi már elindulni sem szívesen akart, sőt le akart fulladni, de végül csak sikerült kikecmeregni vele a városból. Az országúton sem javult a helyzet: lomha volt, a keservesen megszerzett lendületet pedig bámulatos gyorsasággal vesztette el, amikor csak alkalma adódott rá. Gyakorlatilag az összes motorikus paraméterében alulmúlta Piroska néni előző autóját, egy 1200-as Ladát. Ezzel a felismeréssel, ha lehet, még hosszabbnak tűnt az út hazafelé, mint amit a menetteljesítmény hiánya indokolt volna. Mikor végre beállt a garázs elé, ráadásként, pszichésen végleg megtörve a pár órával azelőtt még boldognak készülő tulajdonost, lángnyelvek csaptak ki az autó alól. A Kecskeméten behúzott kéziféket a siófoki szakszervizben engedték ki.

Néhány komolyabban szennyezett ruhadarabomhoz vettem egy intenzív foltoldónak mondott löttyöt. Mosás előtt beáztattam őket úgy, hogy a foltos részekre gazdagon tettem a szerből, ami ahogy a vizes ruhához ért, rögtön látványosan fel is habzott. Ez azt mutatja, hogy a gyártó cégnél a PR osztály és a vegyi részleg szorosan együttműködik. De hogy a cég kémikusai a foltoldás titkára is rájöttek-e, azzal kapcsolatban azért csak igen visszafogottan vagyok optimista.