Érdektelen, de nem szomorú hangulatban teltek a napok a kórházban. Még a kulcscsonttörésem sem bosszantott igazán; nem gondoltam bele, hogy milyen kellemetlen lesz lemondani az egyik karom használatáról, pedig volt már pár hasonló élményem. Az amnéziám tett nemtörődömmé: a mai napig sem emlékszem az esést megelőző fél órára és az utána következő párra.

Hárman voltuk a szobában, ahova az első éjszaka után áttelepítettek. Egy hatvan körüli úr volt az egyik szobatársam, akiről semmi különöset nem tudok mondani. A másik egy kifogástalan, régimódi úriemberből lett, kedves bácsi volt. Mindig korrektül tájékoztatta aktuális állapotáról a nővéreket, meg az orvosokat, mindent megtett, amit tanácsoltak neki. Nekem gyakran elmondta, hogy óriási szerencséje, hogy világ életében aktív életet élt, mert ennek köszönheti, hogy pókjárásban ki tudott menni a telefonig, miután elcsúszott a fürdőszobában.

Talán a második napon jutott először eszembe, hogy nem is gondolkodtam még azon, hogy mimindent ránt magával az amnézia. Tudtam ki vagyok, kik a rokonaim, a barátaim. Tudtam, hogy hol vagyok. A fejemben maradt a régmúlt, sőt, a közelmúlt is, meg amit általában megtudtam eddig a világról.

Ott akadtam el, hogy milyen évet írunk. Erre a magamnak feltett kérdésre sehogy sem tudtam rávágni a választ. Egyébként nem is annyira maga az információ izgatott, sokkal inkább az, hogy ki tudom-e okoskodni. Két úton indultam el. Felidéztem magamban azokat a pillanatokat, amikor valamilyen hivatalos nyomtatvány aljára oda kellett írnom a dátumot. A 2000 egyértelműen benne volt a kezem emlékezetében. Élveztem kötni a kettest a nullához. Ugyanezt éreztem a következő három évvel kapcsolatban is. A 2004-ben egy kicsit bizonytalanabb voltam, a 2005-ben méginkább, de kizárni sem tudtam.

A másik megközelítés azon alapult, hogy a születési évem változatlanul ismert volt előttem. Ha tehát tudom, hogy hány éves vagyok, akkor megvan az évszám is. Jó. Akkor hány éves is vagyok?… De erre a kérdésre sem tudtam válaszolni. Ekkor azon kezdtem el morfondírozni, hogy vajon betöltöttem-e már a harmincat. (Azt sejtettem, hogy valahol a környékén lehetek). Először úgy éreztem, hogy harminc még nyilván nem lehetek, az biztos bevésődött volna. De aztán belémhasított, hogy talán mégis éppen belekezdtem már a harmadik X-be. Szóval akkor 2005-nek kell lennie. Komoly pénzt azért még mindig nem mertem volna feltenni a hipotézisemre.

Másnap, amikor az apám és a bátyám meglátogattak, rákérdeztem. Tényleg 2005. volt. Arra gondoltam, hogy a boldogsághoz semmi szükség nincs az adott év ismeretére, illetve az idő múlásának felismerésére…

Mallnitz környékén felkarikáztunk egy sorompóval lezárt, és kerékpározni tilos táblával megjelölt aszfalt szerpentinen. Elég sok autó jött föntről is, meg lentről is. A legtöbben mosolyogva biccentettek, vagy intettek, néhányan nem törődtek velünk. Egy hölgy pedig abszolút korrekt hangnemben, kulturáltan közölte, hogy feljelent minket, amiért tiltott helyen bringázunk – ha folytatjuk az utunkat felfelé. Érdekes, hogy Magyarországon egy ilyen közlést csak fenyegető nonverbális kísérettel együtt tudok elképzelni: az igazság bajnoka felháborodottan, dühösen és kioktató hangnemben fenyegetőzne. Ez az osztrák hölgy viszont egyáltalán nem haragudott, csak egy szabályt akart betartatni.

A modern nyugat-európai gondolkodásmódnak egy érdekes példájára csodálkozhattunk rá, amikor kiderült, hogy az úton azért nem lehet biciklizni, mert sokan csúnyát estek lefelé. Utána kéne nézni, hogy nem zabálta-e betegre magát ijesztően sok ember bécsi szelettel. Mert ha igen, nem szabadna hagyni, hogy továbbra is borotvaélen táncoljanak, és vállalhatatlanul kockázatos helyzetekbe sodródjanak.

Ha valaki az osztrák utakon olyan fenegyerek akar lenni, akire az ottaniak felháborodott tekintettel pillantanak, de azért lúdbőrzik a hátuk az áhított, de kipróbálni sosem mert édes bűn láttán, nincs más dolga, mint a legnagyobb megengedett sebességet túllépni 2-3 km/h-val.

Reggel, a lakásomhoz közeli buszmegállóban viszonylag sűrűn összefutok egy, a házunkban lakó lánnyal. Köszönök neki, ő pedig mindig meglepődve és kicsit tétován köszön vissza. Nem ismer meg. Ennek az is lehet az oka, hogy az emberek a nem túl közeli ismerős arcokat helyekhez és helyzetekhez kötik, azaz akár az is előfordulhat, hogy a boltban minden nap találkoznak, de a színházban észre sem veszik egymást. Egyszerűen az agyban a másik helyzet-modulba nincs betöltve az adott ismerős felbukkanásának a lehetősége.

Esetünkben azonban nem erről van szó. A lány egyszerűen nem ismer engem, maximum az lehetek neki, aki bizonyos időközönként, reggelente átmegy a buszmegállón, és ráköszön. Ugyanis, mint ahogy ma – a kicsit alaposabb szemrevételezés módszerével – rádöbbentem, ő nem a házunkban lakó lány.