Az alábbi egy 2004-ben, valóban lefolytatott telefonbeszélgetés nem szószerinti szövege.

– Tessék, Kotzler.

– Jó napot kívánok, az interneten olvastam a hirdetését a parkettázással kapcsolatban. Erről szeretnék részletesebben érdeklődni.

– Kérem. Ha pesti, holnap délután ki tudok menni magához.

– Rendben. Akkor ötkor találkozzunk a Veréb utca 9/a előtt. Lent leszek; a kapucsengő nem működik.

– Megbeszéltük. A kiszállás 3500 Ft lesz.

– Tessék?

– 3500 Ft lesz a kiszállás.

– De hát egyelőre csak arról lenne szó, hogy megnézze, hogy konkrétan mit lehet kezdeni a parkettával, illetve hogy mennyiért vállalná a rendbetételét. Vagy Ön pénzt kér azért, hogy kijöjjön, és árajánlatot adjon?

– Igen. Nézze uram! Számtalanszor belefutottam már olyanba, hogy kéne az ügyfélnek valami, felhív, kibumlizok a csúcsforgalomban, mondok egy árat, aztán kiderül, hogy boldog-boldogtalan ingyen járkál ki, aztán még olcsóbban el is vállalja!

A világ szerencsésebbik részen vannak vidámparkok, a szerencsések közül az elsőkben pedig ezek jók, és az egyébként nem kimondottan olcsó belépő ellenében, elég sok instrumentumot lehet használni. A nővéremmel, a sógorommal és két unokaöcsémmel az olasz, Garda tó környéki Gardalandban jártam ’92-ben. Ez volt az első nagypályás vidámparki élményem.

A belépés után nem tudtuk nem észrevenni a panelház magasságú hullámvasutat. Mivel a két unokaöcsém testtömege és magassága még összeszorozva sem érte el a szabályok szerinti biztonsági minimumot, a sógorommal álltunk be a sorba. (Ekkor még nem volt biztos, hogy a gyerekek maradandó lelki károsodás nélkül vészelik át ezt a próbatételt). Pár percen belül sorra kerültünk, és beülhettünk a vasút egyik relatíve elöl lévő kocsijába. Innentől kezdve semmi különleges nem történt ahhoz képest, hogy hogy működik egy jó hullámvasút, de az én korábbi tapasztalataimhoz képest a csodával volt határos, ami ránk várt. Tehát 45 fokban felhúztak minket valami ésszerűtlen magasságba, ott egy rövid vízszintes szakasz után élesen balra fordultunk, majd a szabadeséssel határos zuhanásba kezdtünk. Innen – már nem emlékszem, milyen sorrendben – egy spirál és egy ördögkanyar következett. Valahol ezek között ocsúdtam fel annyira a boldog röhögőgörcsömből, hogy át tudtam nézni a mellettem ülő sógoromra. Ő épp ekkor ocsúdott fel annyira a boldog röhögő görcséből, hogy át tudott nézni rám, hogy nekem hogy tetszik a mutatvány. Ettől aztán annyira röhögni kezdünk, hogy az nekem – legalábbis ideiglenesen – a látásom kárára ment, mert egyrészt ömlött a könnyem, másrészt elég nagy volt a kockázata annak, hogy a fokozott rekeszizom működéstől esetleg kiugrik egyik, vagy mindkét szemem, így csak résnyire tarthattam nyitva őket. Egyrészt azért, hogy még behatóbb vizuális élményhez jussunk, másrészt lelkiismeretességből, még mentünk vagy négy-öt kört.

Ma reggel annyit kellett várnom a kávémhoz a tejre (amit kétliteres kancsókban szoktak a pultra tenni), hogy a rendelkezésemre álló információk alapján kénytelen vagyok azt gondolni, hogy a szóban forgó folyadékot, valami ellentmondásos belső szabályozás okán, csak szájjal nyitható, 0,33-as ólom dobozokban tárolják, valahol az épületen kívül.

Kankutyáknál előfordul, hogy okkal, vagy ok nélkül neheztelnek egymásra, és adott esetben a tettlegességig is hajlandók elmenni, hogy az egymáshoz képesti hierarchikus elhelyezkedésükkel kapcsolatos nézetkülönbséget megnyugtatóan rendezzék. Az ilyen viták sokszor a gazdák számára is kellemetlenségekkel járnak, ezért igyekeznek elkerülni, illetve megakadályozni a hasonló helyzetek kialakulását.

Ha egy utcán megy egymással szemben a két ellenérdekelt pár, általában sima az ügy, mert egyszerűen kissé növelt oldaltávolságot tartva kell elsétálni egymás mellett, és a kiélezett helyzet nem tart tovább pár másodpercnél. Hacsak az egyik gazda nem azt az alacsony kreativitási szintű, szubmisszív ösztönreakciót tanúsítja, amit még a rajzfilmfiguráknak is csak egy részétől tartunk elfogadhatónak, hogy hirtelen sarkon fordul, és a 3-11 méter távolságot kétségbesetten tartva igyekszik az ég alja felé, hátrafelé húzó kutyáját maga után rángatva.

Most már megfigyelés alatt fogom tartani a Szabadság-hidat, annyi kis érdekességet tapasztalok arrafelé. A napokban láttam ott egy, a derekánál szinte derékszögben meggörnyedt, kendős, kolduló öregasszonyt, a helyrehozhatatlan reménytelenséget tökéletesen kifejező testbeszéddel és bokáig érő, mélybarna, de tiszta kabáttal. Úgy látom, főleg turistáktól kap alamizsnát. Annyira hiteles a játéka, hogy hiába látszik tisztán a kezén, hogy nincs még harmincöt éves, még fel is pillanthat az egyébként kortalan, de szintén alapvetően fiatal arcával: az adakozók agya figyelmen kívül hagyja a korábban tapasztaltakkal össze nem egyeztethető információt.

Mentem az utcán, és szembejött valaki, akivel látásból ismerjük egymást. Jó messziről felismertük a másikat, és egymás pillantását is elkaptuk. Aztán ahogy közeledtünk egymás felé, én azt az optimális távolságot vártam elérkezni, amikor már nincs túl messze, de még nincs túl közel ahhoz, hogy köszönjünk egymásnak. Ez az én megérzésem szerint olyan három és másfél méter között lehet. Ő a szemkontaktus felvétele után egyre nagyobb gondot fordított arra, hogy ne csúszhasson hiba abba, ahogy az egyik lábát a másik után rakja, vagy hogy nehogy légy ütközzön a táskája fülének, valamint hogy valamelyik, az utcán haladó autós nehogy ésszerűtlenül korán váltson harmadikba. Szóval nem tudott köszönni, mert annyi mindenre kellett figyelnie. Mert közben az is felmerült, hogy a táskájában benne van-e egy dolog, aminek benne kell lennie, vagy épp nincs-e benne, aminek semmiképpen sem szabadna ott lennie – úgy néz ki, szerencsére ez is rendben volt. Épp ennél a résznél tartott, amikor azt mondtam neki, hogy helló. Ő értelemszerűen nem tudott érdemben reagálni.

Persze ez kívülről úgy néz ki, hogy a két résztvevő megismeri egymást, de aztán nem néznek egymásra, illetve nem kiáltanak 71 méterről, hogy aztán kiüresedett csendben menjenek el egymás mellett, hanem a köztük lévő távolság optimálisra csökkenéséig igyekeznek mindent úgy csinálni, mintha mi sem történt volna. Ez persze általában – de ebben az esetben mindenképpen – nem sikerül egyik félnek sem. A lehetséges négy változat közül most az történt, hogy én köszöntem, ő nem.

Aki azt gondolja, hogy lesre futottam, vagy hogy a másik bunkó volt, vagy éppen én ítéltem meg tévesen az optimális távolságot, vagy pont úgy játszottam rosszul a mi sem történt játékot, hogy a másik jogosan gondolhatta, hogy úgysem fogok köszönni, ezért meglepődött, hogy mégis, de már nem volt ideje reagálni, stb., az helyettesítse be az egész történetet úgy, hogy a szereplők rénszarvasok legyenek.

Velük a főszerepben az egész eseménysor értelmét veszti: érdektelen megfontolásoktól és felesleges cselekvésektől hemzseg. És ez nem azért van, mert a rénszarvasok otrombábbak nálunk, hanem mert igazuk van.

Azt álmodtam, hogy valakit vendégül láttam (az álmomban) szobakonyhás lakásomban. A vendégség kicsit kínosra sikeredett, mert egy közepes méretű tigris is velünk volt, és a vadállatokra jellemző teljes érdektelenséget mutatta az udvariassági formulákkal kapcsolatban, azaz folyamatosan a vendégemet vizsgálgatta, szagolgatta, lökdöste. Ő sem örült neki, de engem, házigazdaként, különösen fárasztott a dolog: félpercenként kellett rászólnom, és magamhoz hívnom. Amikor odajött (mert relatíve engedelmes volt), akkor viszont engem akadályozott abban, hogy számomra is ismeretlen célú dolgomat elvégezhessem az óvodások matematika foglalkozásain használatos, kék-piros karton korongokkal. Így mindig el kellett hessegetnem magamtól. Ilyenkor azonban mindig ugyanaz volt a következő ötlete: elkezdte vizsgálgatni, szagolgatni és lökdösni a vendégemet.

Ha az álmok jövőbeni kívánatos cselekedeteink terén is utat mutatnak, akkor ezt az álmot óvatos célzásként értelmezhetem, hogy a lakásban ne tartsak tigrist, és erős figyelmeztetésként, hogy ne foglalkozzak matematikával, akármilyen fondorlatos módon próbál is a közelembe férkőzni.

Most olvasom, hogy egy ausztrál csóka, valószínűleg szerelmi bánata miatt, a kínai légtérben fenyegette meg robbantással az őt is szállító repülőgépet, ami így kényszerleszállást hajtott végre. Az ottani törvények szerint öt évet is kaphat erre az ötletére. Nyilván soha nem érdekelte az emberi jogok állása a nagy múltú ázsiai országban, így nem is hallott vagy olvasott a témáról. Most résztvevő-megfigyelőként nyerhet rálátást az egyik részhalmaz jellegű tudományterültre: a börtönviszonyokra.