Címke: #ezvan

Adok én neked csokis fánkot

Még gimnáziumban vetélkedett pár osztálytársam, hogy hány csokis fánkot tudnak betömni a fejükbe. Egyikük, amikor már mindenki azt hitte, hogy kész, ennyi megy bele, egy újabbat vett kézbe. Elkezdte betűrni, és a fánk legnagyobb része be is ment, de egy jó negyednyi már nem. A srác a győzelmet méltósággal tűrők rezignáltságával elővette textil zsebkendőjét, és a negyed fánkot egyszerűen letörölte, mintha csoki folt lenne, és csak aztán mosolyodott el diadalmasan. A nevetgélést döbbent arcok csendje váltotta fel, amikor mindenki számára egyértelművé vált, hogy a zsebkendős versenyző magáénak érzi a győzelmet. 

A fenti eset megfelelője sajnos napi gyakorisággal történik meg a zeneiparban. És még csak nem is a hangmérnökök kedvességéből megsegített énekhangokra gondolok, hanem arra az ordenáré jelenségre, amikor akár egyébként jó hangú előadók a magasabb tartományokba érkezve egyszer csak, levetve hangjuk jellegzetes élét, fejhangra váltanak, majd mintha mi sem történt volna, lejjebb ereszkedve megint úgy énekelnek, ahogy megszoktuk tőlük a dal korábbi részében.

Na de hát könyörgöm. Itt arról van szó, hogy az előadó nem tud kiénekelni egy bizonyos magasság feletti hangot, ezért végrehajt egy helyettesítő cselekvést, majd elsiklik a csalás felett. Pedig ez pont olyan, mint ha egy bokszoló híres lenne arról, hogy van egy bizonyos pusztító erejű horogütése, ami végeredményét tekintve a kivégzéssel egyenértékű, azonban ezt az ütést – emberségből vagy eleganciából – nem viszi be, hanem csak jelzi, amire viszont az ellenfélnek valódi összeomlással kellene reagálnia.

A fordítottja

Állítólag az idegesít minket másokban, amit magunkban nem szeretünk. Ez lehet, hogy így van, de az ellenkezője biztosan igaz. 

Az edzőterembe mindenki a saját kártyájával léphet be: egyszerűen odaérinti az érzékelőhöz, az meg feloldja a forgó vasrudakat. A kapu felett monitor villantja fel az érkező kártyáján szereplő képét – nem pontosan értem, mi célból. 

Egy lassú, tétova mozgású fickó érkezik. Átvág a komplett előtéren, majd közvetlenül a kapu előtt megtorpan, leveszi a hátizsákját, átkutatja a kis zsebet, majd a nagyot, ahol végül megtalálja a tárcáját, amiben a belépőkártyáját is tartja. 

Odaérinti az érzékelőhöz. A monitor képén egy alapvetően ostoba arcot látok. Ugyanakkor határozottságot is sugároz. Azt a fajtát, amit dacból erőltet magára az ember, amikor azt blöfföli, hogy igenis érti, mi történik körülötte. 

A kép eltűnik, visszanézek az emberre. A kártyáját teszi el éppen a tárcájába, majd a tárcát a zsákja nagyobbik zsebébe, ahonnan mindjárt ki is veszi, és mégis inkább beteszi a kisebbikbe. Ekkor elindul, de a kapu nem engedi. Megpróbálja újra és újra, de nem megy. Megint előveszi a belépőkártyáját, ismét odailleszti, de a gép makacsul megtagadja a beléptetést. 

Egyfajta vidám csodálkozással néz körbe. Nyilvánvalóan nem érti, hogy először nem sikerült kihasználnia a belépésre szánt időablakot, majd a gép úgy érzékelte, hogy kétszer akarnak belépni ugyanazzal az azonosítóval. Megnyomja a csengőt a pultnál, előjön valaki a személyzetből, és csak ránéz, nem is kérdez tőle semmit (lehet, hogy ismeri már), és beengedi. 

Én szeretek mindenhova úgy érkezni, mindenhol úgy lenni, hogy tudom, mi fog történni. Nem tudok nem előre végiggondolni eseményeket, várható kimeneteleket. Egyszerűen feszült leszek tőle, ha nem értek valamit. 

A fent említett figurát nem feszítik hasonló kényszerek. Bátor ártatlansággal vág neki minden napjának, bármelyik sarkon soha nem látott csoda kacsinthat rá, élete vicces furcsaságokkal van tele, bohókás helyzetgyakorlatokkal, amikből végül mindig kikeveredik – így vagy úgy. 

Erősen neheztelek ezekre az emberekre, mert attól tartok, azokba a helyzetekbe, amiket én esetleg hosszas mérlegelés után meg sem közelítek, vagy túlbecsülöm a felkészülés-igényüket, hogy aztán a helyszínen derüljön ki számomra, hogy mindez ágyúval verébre lövés volt, ők egyszerűen odasétálnak, és lehet, hogy mások segítségével, vagy szerencse folytán, vagy leginkább félreértések összejátszása folytán, de csak átjutnak rajta.

Nincs itt semmi látnivaló

Ha nagyon kitartóan hallgatja az ember a BBC-t, azért fel-felfeslik a hivatalos kommunikáció mögött hömpölygő valóság. Minden héten van hír a Közel-Keleten megölt vagy megcsonkított katonáról. Már említettem, hogy ugyanekkor arról nincs szó, hogy de hát egyáltalán hogy kerülnek oda tizenkilenc éves gyerekek, úgyhogy most egy kicsit másról írok. 

Többször van viszont szó arról, hogy a végtagjaiktól megszabadított hősök, végül is nem bánják olyan rettentően a dolgot, így is boldogok, szinte gazdagabbak lettek, stb. Az interneten is bőven lehet találni történeteket és videókat, ahol a tolószékbe kerülés mérhetetlenül parányi malőr ahhoz, hogy a katona arcáról letörölje a mosolyt. 

sam-cooper-injured-soldier-228572295-421095.jpg

Most egy szakértő olyat nyilatkozott, amin egyetlen, az önálló felöltözéshez szükséges intellektussal bíró ember sem lepődik meg, de mégis megáll egy pillanatra, hogy megütközve nyugtázza, hogy ebbe eddig nem gondolt bele igazán. 

Arról van ugyanis szó, hogy ezeket a pozitív példákat intenzíven keresik, majd nagy kedvvel kommunikálják – nehogy a rossz példa terjedjen, vagy felesleges ijedtséget, szomorúságot okozzanak, ne adj isten muníciót szolgáltassanak olyan, egészen elvakult nézetkehez, miszerint nem is kéne a világ különböző részeire kora-huszonéveseket küldeni háborúkba. 

Ezek a pozitív példák, amik a híradások 99,7%-át teszik ki, az eseteknek nagyjából a 0,3%-ára rúgnak. A lerobbantott lábú, megvakult, béna hadirokkantak elsöprő többsége ugyanis pont úgy reagál az életét tönkrevágó eseményre, ahogy az elvárható: összeomlik tőle, depressziós lesz, esetleg öngyilkosságot kísérel meg, aztán mondjuk lecsúszik és vegetál, és mivel ezek alapján nyilvánvalóan nem példamutató személyiség, esetét nem is tukmálják a széles közvéleményre. Nincs itt semmi látnivaló.

Kvíz

Három vágott szemű srácot vettem fel. A mecsetbe igyekeztek: péntek volt. Először talán ők dicsérték az autómat, és így kezdtünk el beszélgetni. Nemzetközi kereskedelmet tanulnak itt egy évig, aztán húznak haza, alig várják. 

Én kérdeztem őket, hogy mik a tervek, megpróbálnak itt megkapaszkodni, vagy inkább otthon képzelik el a jövőjüket. Akár csak egy pillanatnyi habozás nélkül mondták, hogy októberben repülnek, és vissza se néznek. 

Nem jön be nekik az itteni kultúra, az időjárástól meg hánynak. Épp ennek kinyilatkoztatása előtt közöltem velük a rossz hírt, hogy amit most itt látnak nyár címszó alatt, azt véssék az emlékezetükbe, mert ilyesmi (huszonsok fokok, permanens napsütés) nem lesz jó pár évig. 

Kérdezgették, hogy én honnan jöttem, és kapizsgáltak valamit arról, hogy volt valami dolgunk az orosz nyelvvel, viszont tudták, hogy Budapest a főváros. Ennél többet nem nagyon lehet hallani senkitől. 

Én is megkérdeztem őket, hogy honnan jöttek. A legjátékosabb kedvű azt mondta, hogy ha egyből kitalálom, kapok két fontot. És rögtön segíteni kezdett, hogy kiindulhatok a bőrük színéből, az arcukból. Meg a vallásotokból is – mondtam – és azon gondolkodtam, hogy melyik országgal készülök éppen összekeverni az övékét. Malajziával készültem összekeverni, úgyhogy hamar mondtam, hogy Indonézia. 

Meg voltak döbbenve, és szemmel láthatóan végtelenül boldoggá tettem őket. A kétfontos tartozást rögtön elismerték, aztán megtudtam tőlük, hogy a Ramadam azért esik össze-vissza mindig máskorra az évben, mert nem a Napot, hanem a Holdat követik a naptárukkal. Elárulták azt az általam már egyébként ismert tényt is, hogy náluk él a legnagyobb muzulmán közösség a világon. 

Mondtam, hogy tudom, de tény, hogy amikor ezt először hallottam, erősen meg voltam lepve, mert addig nekem… És itt félbeszakítottak azzal, hogy biztos arra gondolok, hogy az terjedt el Európában, hogy az iszlám a terroristák vallása. De ezt egy legyintéssel intéztem el, és csak intettem a fejemmel, hogy ezzel a vélekedéssel ne is törődjünk most, és csak befejeztem a mondatomat, hogy nekem annak idején magamtól nem jutott eszembe, hogy Törökországon túl muzulmánokra számítsak, hanem leginkább a fekete kontinens északi részére képzeltem őket. 

Egyébként ez az egész a mai napig is meglep holtversenyben azzal, hogy a Fülöp-szigetekiek a legkeményvonalasabb katolikusok az ismert univerzumban.

Ismerős?

Rengeteg emberrel találkozom, napi huszonvalahánnyal is akár. Némelyiküket, ha újra beül az autóba, rögtön felismerem. Jobbára azokat, akikkel beszélgettünk is. Ki tudja, hányan vannak azok, akik ültek már mögöttem vagy mellettem, de nem hagytunk nyomot egymás emlékezetében. 

Az egyik stadionnál teszek ki két focirajongó srácot, amikor a félig lehúzott ablakon egy, a nyolcvanas évekből a mai időkbe adaptált frizurás fekete figura mosolyog be, és nevetve kérdezi, hogy volt-e fogalmam róla, hogy ő itt dolgozik. 

Én is szélesen rámosolyogok, és a legőszintébben mondom, hogy egyáltalán a leghalványabb sejtelmem sem volt az egészről. Közben lázasan kutatom az agyamban, hogy ki lehet, hol találkozhattam vele, miről beszélhettünk: bármit, amiből tovább tudom fűzni ennek a találkozásnak a szálát. 

A srác a futball klub színeivel harmonizáló mellényt visel, úgy néz ki, mint egy drága étterem pincére. Azt mondja, hogy nappal ezt csinálja, és végigmutat mindent eláruló ruházatán, de szerintem a stadionban nincsenek felszolgálók, most sem tudom, mi lehet. Aztán hozzáteszi, hogy éjjel meg DJ. 

Mondom neki, hogy ez derék, időgazdálkodásból kitűnő. Ami azt illeti, térgazdálkodásból is. Szerencsére sietnie kell vissza, úgyhogy búcsúzik, én jelzem, hogy megértem, és mindketten kifejezzük, hogy örültünk a viszontlátásnak. 

Még épp csak a kuplungot emelem, amikor a búcsúzó mosolya egyszerre bevillantja, hogy ki ő. Amikor összefutunk, ugyanezzel a vigyorral szokott üdvözölni. A szomszédunk a kettes lakásból.

Kulturális metszéspont

Az angol és a magyar kultúra egyik metszéspontja a panaszkodás, méltatlankodás, mások és/vagy a rendszer hibáinak keserédes felemlegetése.

A napokban a fenti alapokra helyezkedve az egyik utasommal, egy ötvenes nővel, sikerült lefolytatnunk egy kerek, mindkettőnk számára megelégedéssel záruló párbeszédet.

Egy útlezáráshoz értünk, ahol a nő először nonverbálisan, majd verbálisan is csalódottságának adott hangot, hogy az ideiglenesen kihelyezett közlekedési lámpa milyen sokáig tesped a piros állapotában.


Mondtam, hogy igen, ez tényleg sok, aztán olyan hangsúllyal, mintha néhány részlet tisztázása után egy mélyreható kérdést szeretnék feltenni, így szóltam: – Látom itt ezt a körbekerített építési területet. – és itt vártam egy kicsit, amíg a nő élesebbre húzza a szemét, az említett terület felé néz, és kissé előre dőlve várja, hogy pontosan mire kell majd figyelnie, honnan számíthat a kérdésre. Csak ekkor folytattam. – De nem látom sehol a munkásokat. – és itt kerek szemekkel, igazi értetlenséget színlelve vontam fel a szemöldökömet egészen addig, amíg együtt fel nem nevettünk. A nő hátradőlt, és hozzátette, hogy ez neki is olyannyira feltűnt, hogy már éjjel is megfigyelt egy-egy ilyen útfelújítást, de akkor se látott egyetlen munkást sem.

Aztán zöldet kaptunk, én lassan elindultam, és ahogy egy, a kordonon belül álló furgon mellé gurultunk, a nő megjegyezte, hogy nyilván ez is üres. Odaérve azonban megint meg kellett szólalnom: – Várjon csak, azt hiszem, nincs igaza! Ebben a furgonban ül valaki. Vajon milyen célból? – kérdeztem, mire ezúttal a nő színlelt meglepetést, vagy talán tényleg megrökönyödött, és egy legyintéssel kísért kacaj mögé tűzve jegyezte meg, hogy alighanem ő fogja összeszedni a többieket a kocsmából a műszak végén.

Párhuzamos

Most a sajnálatos eseményt magát nem érintve csak annyit szeretnék megjegyezni, hogy Oscar Pistorius neve úgy hangzik, mintha egy párhuzamos univerzumból szólna, ahol a Római Birodalom a mai napig nem omlott össze, Reeva Steenkampé meg egy olyanból, ahol nem meghaladták a gőzgépeket, hanem tökélyre fejlesztették őket, és mindent azokkal végeztetnek.

E-könyv olvasó

Rengeteg elméleti vitát hallottam a könyv vs. e-könyv témában. Most kaptam egyet karácsonyra, és az azóta eltelt idő tapasztalatai alapján a vitát a magam részéről lezártnak tekintem.

A konkrét típusnak biztos, hogy jelentősége van, ezért elárulom: Kindle Paperwhite. Én attól tartottam, hogy az e-könyv olvasók képernyője túl sötét, mert nincs önálló világítása, vagy túl világos, pontosabban fénylő, mint egyes laptopoké, illetve hogy a felbontás nem ér fel a nyomtatott szöveg esztétikai és vizuális élményéhez.


Ennél a típusnál legalábbis – ezek közül egyik sem merült fel. A kezelőfelületről, meg memóriáról nem is szeretnék írni, mert felfedeztem valami sokkal fontosabbat.

Amikor jó könyvet olvas az ember, a papír és a betűk „csak” médiummá válnak, a cselekmény, a képek, a hangulatok az agyban bomlanak ki, és az olvasó szinte el is felejtkezik róla, hogy ezeknek mi a forrása.

Amikor hagyományos könyvet olvastam, volt pár apróság, ami ennek az élménynek az útjába állt – persze alapvetően sikertelenül, de azért mégis tapinthatóan. Az apróbbik a lapozás. Én mindig szívesebben és kényelmesebben olvastam azon az oldalon, ami mögött a lapok többsége állt. Az nem hajlott, nem kellett a törés mögé lesni, stb. Az e-könyv olvasónál a lapozás egy pöttyintés a képernyőn, és minden oldal ugyanolyan sík, egyik szél sem rejtőzködik.

A jobb és bal oldal létezése támasztott egy nagyobb problémát is. Azt, amikor az ember talál egy kényelmes fekvő helyzetet, és úgy mélyed bele az olvasásba. Mármint addig, amíg a másik oldal nem következik, mert akkor tartani kell a könyvet, az erre épp legmegfelelőbb ujjakkal nyomni, feszíteni, stb. Magyarul a kényelmes helyzet másfél percig tart, aztán egy kis szenvedés, majd megint vissza. Aztán az ember keres egy hosszabb távon fenntartható pozíciót. Az e-könyv olvasót elég egyszer bepozícionálni, aztán lehet alámerülni.

Aztán van még az is, hogy a könyvek különböző méretűek, illetve puha- és keményfedelesek. Az egyik túl nagy, a másik nyeklik, többen persze pont jók egy bizonyos helyzetre, de nem mindre, mint például táskában hordás és asztalnál olvasás. Az e-könyv olvasó mérete és formája – legalábbis nekem – pont ideális. Simán elfér az amúgy telepokolt kesztyűtartóban, fogása és súlya pont jó – megint csak nekem.

Magyarul az a lényeg, hogy az olvasási élmény útjába nem áll semmi. Hacsak az nem ugye, hogy nincs mit olvasni. Angolul persze korlátlan a választék, és ami még szívmelengető, elég sok ingyenes tartalomhoz is hozzá lehet férni, közöttük pedig olyanokhoz, mint Verne, H. G. Welles vagy Oscar Wilde.

Magyarul persze nem ennyire fényes a helyzet, nem úgy működik a dolog, hogy elindulunk egy szerző, korszak vagy stílus nyomán, aztán berendelünk mindenfélét. Hanem úgy, hogy megnézzük, hogy mi van, aztán abból igyekszünk választani. Úgy tűnik viszont, hogy magyarul is vannak ingyenes könyvek (már persze az olvasni érdemesekre gondolok: még például Gogol is), illetve az elérhető olvasmányok száma is folyamatosan növekszik.

Szoktak még két – egyébként hiúságon, illetve sznobizmuson alapuló – ellenérvet felhozni. Egyiktől sem vagyok mentes én sem. Az első a könyv szaga, amit tényleg jó szippantgatni – feltéve, hogy az adott könyv nem kemikália-büdös. A másik, hogy az e-könyv tulajdonosnak nem adatik meg a telepakolt könyvespolccal való villantás öröme. Ez az öröm persze sekély, és mint ilyen, lemondani róla a jellemfejlődést szolgálja. De az, hogy a már elolvasott, saját kategóriarendszerünk szerint elrendezett könyvekből álló tarka polc látványa nem átélhető többé, az valódi probléma.

Hősök

Itt van még egy példa, amikor egyes angolok elsiklanak egy ház nagyságú körülmény mellett, és az egyik értéktételezésüket úgy veszik, mintha az objektív valóság lenne minden szemlélő számára.

Elég sok kocsi hátsó szélvédőjére fel van ragasztva az alábbi kép. A matrica kibocsátója egy jótékonysági szervezet, ami az Afganisztánban, Pakisztánban, meg itt-ott-amott a világban csúnyán megsérült katonákat, meg azoknak a családjait segíti anyagilag és egyéb módokon.


(A hordágyon fekvő katona nem a józan ész határain túlmenően optimista, vagy kegyelmet oszt éppen. A feltartott hüvelykujj – legalábbis itt, Észak-Nyugat Angliában – a köszönet jele)

Mindig is ellenállást éreztem ezzel az üggyel kapcsolatban, mégpedig azért, mert én akárhogy erőltetem az agyam, nekem nem áll össze, hogy hogy lesz ezekből a jobbára tizenkilenc éves gyerekekből hős.

Én úgy látom, hogy elég befolyásolhatók ahhoz, hogy elhiggyék, nekik – meg Angliának – bármiféle dolga van az ország határain kívül. Nem ástam bele magam a történelem vonatkozó oldalaiba, csak emlékeim vannak, hogy például a Közel-Keleten éppen Anglia kezdett el annak idején haszonszerzés céljából rendezkedni, országhatárokat rajzolgatni, fegyvert eladni Iraknak Irán ellen, aztán inni ennek a levét, satöbbi.

Most egyrészt a terrorizmus elleni harc a jelszó, másrészt meg egyfajta lelkiismereti ügy, miszerint az angoloknak felelősségük van abban, hogy ezeket az országokat a jó útra térítsék, meg segítsenek nekik jobb országokká válni.

Ha persze kivonulnának ezekből az országokból, akkor állítom, hogy csoda történne, és nem menne rá a „hősiességre” heti két-három fiatal angolnak az élete, meg hat-nyolcnak a végtagjai.