Nagyvállalati környezetben forogva biztos, hogy mindenki találkozott azzal az egyébként szégyellősen elhallgatott ténnyel, hogy az emberek ordenáré módon hazudnak.

Hazudnak arról, hogy ők milyen jól érzik magukat a munkahelyükön, hogy a „kihívások”, az „emberekkel foglalkozás”, meg az „élethosszig tartó tanulás” az, ami élteti és boldoggá teszi őket, ami egyúttal egy szakmai és morális minimum is, ami alá süllyedni halálos szégyen.

Amikor ez a hazugság penetráció elér egy bizonyos szintet, egyébként korrekt és becsületesen dolgozó emberek kapják magukat azon, hogy szégyellhetik a pofájukat, amiért csak annyit tesznek le az asztalra, hogy megdolgoznak a pénzükért, viszont nem adják oda a teljes életüket a cégnek. Egy (jó) részük tehát a könnyebbnek tűnő ellenállás irányába sodratva hazudni kezd – egy kicsit még undorítóbbá és leküzdhetetlenebbé téve a helyzetet.

Egy itteni magazinban olvastam egy rádióról, ami valami legjobb munkahely díjat nyert. Az igazgatóját kérdezték arról, hogy mi folyik a cégnél. Pár dolog megszúrta a szememet. Az egyik egy olyan gondolat volt, amivel amúgy – elvi síkon, ha nem nekem kell fáradnom vele – szimpatizálnék is valamelyest, de annyian hazudják, hogy már öklendezem inkább, ha meghallom. Az igazgató azt mondta, hogy a kedvenc helyzete az, amikor valaki megállítja a folyosón, és azt mondja neki, hogy talált valamit, amit radikálisan máshogy kéne csinálni, mint ahogy eddig tették. A valóságban ugye ezek egy része idiótaság és/vagy valami személyes karrier célt szolgál, de mégis megvalósítják. Ezt leggyakrabban átszervezésnek nevezzük, és rengetegen szopnak miatta, a kiagyaló pedig az erről szóló sikerbejegyzéssel az önéletrajzában egy kicsit messzebb húzódik a cégtől.

A másik dolog az volt, hogy van ennek a cégnek vagy négy-hat alapvetése, viselkedési normák, meg ilyenek, amit nagyon komolyan vesznek. Komolyabban mindennél. Hogy mik ezek pontosan, az persze tökéletesen érdektelen, igazán bármi lehet bármelyik. Itt viszont volt két apró részlet, ami azért megkülönböztette ezt a négyest vagy hatost a szokásos leosztástól.

Az egyik dolog az volt, hogy a vidámság is szerepelt az elvárt attitűdök között. Ide is fordítom, hogy hogyan:

„Móka. Élvezd a munkát! Legyen az spontán vagy szervezett, de egy olyan környezet kialakítása, ahol ha az emberek meglátják egymást, rendszeresen mosoly ül az arcukra, mindenki felelőssége.”

Szóval mondom, sokan játsszák el, hogy nekik orgazmus közeli élmény egy értekezleten (meetingen) részt venni, de ha ugyanezt leírva látják, azért egy részük még nekik is csettint egyet.

A harmadik dolog, ami szemet szúrt, az volt, hogy itt már nem kettő, nem három vezetőnek kellett elhúznia azért, mert ugyan a munkájuk rendben volt, de a cég értékeit egyszerűen nem tudták elég meggyőzően képviselni.

Ekkor már fogtam magam, és az eleve, az első pillanattól gyanús képen letakartam mindent, csak a szemeket hagytam szabadon beszélni.

Hogy ez az ország milyen gazdag, azt számos kézenfekvő módon meg lehet figyelni. Az elsőre nem kézenfekvő árulkodó jelek egyike a száz év felettiek magas száma az autók kormánya mögött. Nálunk a nagyszüleim komplett generációja lemaradt arról, hogy valaha autója legyen vagy jogosítványt szerezzen, itt viszont ez – úgy tűnik – soha nem volt gond.

Óriási szabadság ezeknek a már nehezen mozgó embereknek, hogy autóba ülhetnek, és eljuthatnak vele bárhová, ahova egyéb külső segítség nélkül esélyük sem lenne. Én mégis inkább azt mondom: ne szégyelljenek segítséget kérni, vagy maradjanak ott, ahol vannak.

Az itteni százévesek kétségtelenül szert tettek egyfajta beérkezett bölcsességre, így száguldozókat nem találunk közöttük. Épp ellenkezőleg. Olyan lassan mennek, hogy az általuk okozott torlódás az űrből is megfigyelhető.

Mindig lúdbőrös leszek, ha közelről figyelhetek meg egy ilyen közlekedőt. Előrenyújtott nyakkal mennek az ég alja felé, és mind a cselekedeteiken, mind a tekintetükön látszik, hogy a külvilágból szinte semmit nem érzékelnek. Látják a fényeket, nagyjából felismerik, hogy hol van út, és hol nincs – legalábbis a bejáratott útvonalakon – de a többi közlekedő szándékát, vagy egyes kialakuló helyzetek várható következményeit megsejteni matematikai esélyük sincs.

A múltkor két jobbra kanyarodó sáv mellett a balra tartó felé vitt az utam. Kis lendületet vettem, hogy jó eséllyel átérjek az éppen felsejlő zöldön, amikor a mellettem lévő busz takarásából egy kis Suzuki orrát láttam előbukkanni. Mivel gyanakvó ember vagyok, úgy voltam vele, hogy persze lehet, hogy csak lassan ki akar nézni valaki, majd amikor meglát, elnapolja a keresztbeautózási szándékát, de azért arra az esetre, ha mégse így lenne, elvettem a gázt.

A Suzuki egyenletes csigatempójában folytatta az útját, én pedig dagadó combizmokkal tiportam a fékbe, miközben épp annyira húztam balra az autót, hogy se a másiknak, se a padkának ne menjek neki. Dudálni se volt időm, és káromkodni is csak akkor tudtam, amikor már nem bírtam tovább kerekíteni a szememet annak láttán, hogy az idős úrvezetőnek nem jutott eszébe, hogy attól, hogy a buszvezető maga előtt átengedte, még van egy komplett sáv, ahonnan ő a fizika törvényei közé kényszerülve láthatatlan. Meg hogy nem tűnt fel neki a látómezeje perifériáján, hogy valami relatíve nagy, mozgó tárgy takarja el a napot, hogy nem vette észre, hogy egy nő a jelenet láttán már eltakarta az arcát, és csak a becsapódás várt időpontja után, hanghatás hiányában nézett ki újra a kezei mögül, vagy hogy egy úr felnevetett, mert ő sem hitte el, amit látott.

Mindezen gyanús jelek nem léteztek az idős úrvezető számára. Ő csak lassan, a külvilág érzékelésének esélye nélkül haladt előre, a többi közlekedőre bízva, hogy megoldják, ha mindeközben valami probléma merülne fel. Ezért kell hát felfoghatatlanul lassan menni, hogy másoknak legyen ideje reagálni. Én sem rohannék, ha előzőleg tejet kentek volna a szememre.

Most már nagyon messziről kiszúrom ezeket az embereket, és úgy kalkulálok velük, hogy ők semmire nem fognak reagálni, amit maguktól csinálnak, azt meg nem lehet tudni, hogy mi lesz, de legalább lassan fog történni.

Mindig is tudtam, hogy a politikusaink mellébeszélnek. Azt is tudom, hogy az itteniek is hazudnak, nem is kis tételben. Találtam viszont egy megrázó különbséget.

Magyarországon olyanok hangzanak el, hogy modernizáció, versenyképesség, tehetség, büszkeség, Trianon, a felnövekvő generáció, a kis- és középvállalkozások megerősítése, Moszkva, Brüsszel, diktátum, önrendelkezés, szabadság, európai értékek, Balkán, stb.

Ezzel szemben David Cameron nemrég, amikor egy Európát átfogó pénzügyi tranzakciós adó bevezetéséről volt szó, egyszerűen azt mondta, hogy a londoni City gyakorlatilag abból él (nem is rosszul), hogy a pénzügyi világ egyik fővárosává nőtte ki magát. A tervezett adó ezt a kivételezett helyzetet szüntetné meg, így – a józan paraszti ész szerint – egyszerűen nem írják alá a dolgot, és helló.

Itt egy csomó dolgot szégyenkezés és felesleges absztrahálás nélkül kimondanak és megcselekszenek. Ez mondjuk persze nem vonatkozik az iraki háború kirobbantásának a körülményeire, de nálunk mire vonatkozik vajon? Van olyan?

Más(?). Van itt egy műsor a BBC-n, amiben öt csúnyán befutott üzletembertől lehet pénzt kuncsorogni a saját vállalkozás beindításához, fejlesztéséhez. A műsor főcíme gyakorlatilag abból áll, hogy miközben a szereplők éppen a Porschéjükkel vagy helikopterükkel érkeznek valahova, elmondják, hogy miből szerezték a vagyonukat.

A történetekből az derül ki, hogy egyik sem valami szakma szerelmese, nem asztalos, aki ihletett állapotba kerül az akác illatától, mindig is értéket akart teremteni, és közben lett üzletember, hanem mindegyik pénzt akart keresni, és ha azt éppen ingatlanfelvásárlással, textilgyártással és rendezvényszervezéssel sikerült (ebben a sorrendben), akkor úgy volt jó.

A magyar gondolkodás szerint (de az én fejemben mindenképpen) van ebben valami kellemetlen. A belém ivódott kulturális örökség szerint ez így nem szép, azt úgy kell, hogy az ember szerelmese a szakmájának, a világon a legjobb benne, szenvedélyből csinálja, és nem a pénzért, de aztán végül – egyfajta mellékhatásként – mégis meggazdagszik.

Továbbá azt is gondoltam volna, hogy ebben a műsorban ezek a font multimilliomosok jófejségből segítenek az ifjú titánoknak, és adnak mondjuk hatvanezer fontot, hogy megépíthessék a csarnokot a sajtoknak. Ezzel szemben ezek az emberek, ha pénzt adnak, még több pénz akarnak látni cserébe. Részesedést akarnak, és adott esetben, ha egy ötlet jónak tűnik, leplezetlen mohósággal a szemükben licitálnak egymásra, hogy megszerezzék a lehetőséget egy újabb adag pénz megszerzésére.

Ennek a műsornak a nézése közben vált igazán élővé számomra, hogy létezik olyan, hogy üzleti tudomány. Nem mondom, hogy atomfizika, de egy használható keretrendszer arra, hogy valamiről relatíve nagy biztonsággal el lehessen dönteni, hogy hoz-e pénzt. Ebben a műsorban nem álmokról kérdezgetik a jelentkezőket, hanem pénzügyi tervről, az egyes költségelemek összköltséghez képesti arányairól, a célcsoportról és a hirdetési csatornákról.

Lehet érteni, hogy miről van szó, nem elvont fogalmakat és történelmi utalásokat kell lefordítani, aztán egyezkedni róla, hogy akkor az a gyakorlatban végül is hogy nézne ki.

Száz szónak is egy a vége: Nálunk a fent vázolt retorikai máz és a gyakorlat között van a valóságnak az elfedni kívánt része. Magyarul. Konkrétan pedig a gátlástalan, az ország jövőjét keddről szerdára feláldozó, mohó lopás. És ez az egész beszivárog mindenhova.

2005-ben két tizenhárom éves lány megállt a vasúti átjárónál, mert piros volt a lámpa. Átment előttük a vonat, ők meg – miközben a jelzés még mindig vörösen égett – elindultak. Csak hát volt még egy vonat, úgyhogy a lányok meghaltak.

A szülők beperelték a vasutat, mivel szerintük nem tettek meg mindent, hogy ezt, és az ehhez hasonló baleseteket megakadályozzák. A bíróság úgy döntött, hogy a szülőknek igazuk van.

Gyakorlatilag az ítélet megszületésének pillanata óta megy egy felhívás a rádióban arról, hogy a vasúti átkelők fényjelzései nem időrabló, hanem életmentő készülékek. A „hangjátékban” a beszélő épp az érvelése magvát készül kifejteni, amikor egy száz fölött elsuhanó vonat zakatolva süvítő hangorkánja nyom el minden más hangot. A narrátor, ahogy a távolodó vonat zaja elhal, a „na erről beszélek” érzést árasztó hangsúlyt hozzáadva fejezi be a mondatát.

Persze a rádió a hírműsorok környékén foglalkozott a témával már korábban is. Ezekből a nyilatkozatokból és beszélgetésekből kiderült, hogy mindenhova az átkelést fizikailag megakadályozó sorompót tenni gazdasági értelemben vett képtelenség. (A kis osztott, átrohanást gátló páros korlát itt is megvolt).

Lehet, hogy másnak is eszébe jutott, de szerintem emellé a felhívás mellé elférne az átkelőkben egy piktogrammal súlyosbított pár szavas kis szöveg arról, hogy irányból biztosan kettő van, de lehet, hogy átszáguldó vonatból is. Piroson ne menj át.

A tragikus eseményt önző módon a magam életére lefordítva nekem az a tanulság, hogy olyan esetekben is eséllyel lehet tenni valamit, amikor az ember reflexből széttárná a kezét, hogy a lányok hülyék voltak, meg a szülők dolga lett volna még jóval korábban, hogy képbe rázzák őket a világ ilyen dolgaival kapcsolatban. Szerintem mindkettő igaz, de ha értékarányosan szeretnénk ítélni, azt kell, hogy mondjuk, hogy a halálbüntetés szankciónak erős.

Ez a parkoló napközben sokszor teljesen megtelik. Az ilyenfajta bunkóság jutalma egyes otthoni lakótelepeken az, hogy az elkövető összes kilincsét gazdagon bekenik kutyaszarral. Persze lehet, hogy nem ebben a gépjármű-kategóriában. Kutyaszar amúgy itt is van, talán csak a kreativitás, a látszólag össze nem függő elemek közötti kapcsolat megtalálásának a képessége hiányzik.