Amit mi annak idején a vasfüggöny mögül tehetetlenül figyeltünk, az – mint azóta kerek perec kiderült – a nyugati társadalmak és gazdaságok egyik legprosperálóbb korszaka volt. Ahogy elvileg mi is a kontinens szerencsésebbik felében megszokott rendszerhez jutottunk, az persze húzni kezdte a szalagot, és nem mondanám, hogy most épp kétségbeejtő például Nagy-Britannia helyzete, de azért van jó pár aggodalomra okot adó tendencia – ha a régi szép időket vesszük bázisul. 

Tucatnyi utasom számolt be arról, hogy a nyolcvanas években, tizenhat évesen, vagy kicsivel később abbahagyta az iskolát, majd eldöntötte, hogy a lába előtt heverő négy-öt munka közül melyiket válassza. (Azért volt csak négy-öt – teszem én hozzá – mert másik öt-hat olyan lett volna, ami csak pakisztáni, indiai, és egyéb, a volt gyarmatbirodalomból származó embereknek nem volt túl büdös). Ha nem tetszett neki, sztrájkolt a haverjaival, vagy fogta magát, aztán nézett egy másikat, és így tovább. 

Nagyon fontos, Magyarországról nézve abszurdnak hangzó körülmény, hogy Angliában ezeket a dolgozó embereket elég tisztességesen meg is fizették. Ez konkrétan azt jelentette, hogy akinek volt egy ilyen állása (és ilyen az lehetett, aki akart ilyen állást), az utazhatott nyáron Spanyolországba vagy Olaszországba, a boltban nem kellett nézegetnie, hogy mi mennyibe kerül, és a lakáshitelét is szinte automatikusan kapta meg, majd fizette ki mondjuk két évtized alatt úgy, hogy a hétköznapokban ez nem jelentett semmi komolyabb nélkülözést. 

Ez a nagy generáció most nyugdíjas, és – ahogy én érzékelem – elég élesen két csoportra oszlik az alapján, ahogy magát és a gyerekeit látja. Az első csoport számomra szimpatikusabb, mert emberibb a hozzáállásuk, és a helyzetfelismerő képességük is magasabb szinten áll. Ők szerencsésnek érzik magukat. Feltűnt nekik a relatív mákjuk, amikor például Indiában jártak, meg feltűnik nekik akkor is, amikor a mai fiatalokra néznek.

Belátják, hogy most nem négy-öt állás jut egy pályakezdőre, hanem 20% a 16-24 évesek munkanélküli rátája. Mindez úgy, hogy közben már az angolok is hozzányúlnak olyan munkákhoz, amik pár éve a korábban említett nációkon kívül csak a kelet-európaiaknak volt elég jó. 

A másik csoportja ezeknek a nyugdíjasoknak az, aki elmondja ugyan, hogy milyen könnyű volt állást kapnia képzetlenül is, és hogy rögtön bele is ugrott egy lakáshitelbe, de aztán ezen a körülményen elegánsan továbblendülve egész munkásságát úgy summázza, hogy az életét keményen végigdolgozta, fizette a hiteltörlesztését (lásd fent, hogy milyen körülmények között), és most a jól megérdemelt pihenését tölti. 

Ennek a csoportnak a képviselői egyfajta értetlenséggel, sőt, olykor megvetéssel tekintenek a mai fiatalokra, akik nem jutnak egyről a kettőre. Egy rádiós sorozatban olyan családok tagjaival beszélgetnek, ahol ez a kettősség fennáll. Az apa mondja, hogy ő a maga részéről szeretne végre Ciprusra költözni a feleségével, ahogy azt mindig is tervezték, de a huszonéves gyerekeik még mindig a nyakukon vannak. 

A szülők ugyan meg tudnának venni ott egy házat, de az gazdaságilag nem lenne racionális, hogy ezt a mostanit egyszerűen itt hagyják úgy, hogy a gyerekek nem tudnának bérleti díjat fizetni érte, ahogy más tudna, ha kiadnák, de nagyon úgy néz ki, hogy még csak fenntartani se bírnák. Az apa itt nem titkolja a csalódottságát, hogy neki, az omnipotens, született sikerembernek hogy születhetett egy tehetetlen fasz fia, meg egy tehetetlen picsa lánya. 

A magyar olvasóban felmerülhet a kérdés, hogy de hát ha a szülőknek van bőven pénzük, amit viszont a haláluk után csak üggyel-bajjal tudnának élvezni, akkor miért nem segítik ki a saját gyerekeiket. Egyszer személyesen is beszélgettünk egy amúgy nagyon kedves, és intelligens idős úrral, aki szintén nem áll rosszul, hogy majd mit hagy a lányára. A kérdésen úgy meglepődött, mint ahogy én lennék meghökkenve, ha tőlem azt kérdezték volna, hogy mit hagyok egy kalapból húzott volt óvodás társam kisebbik fiára. Az idős végül azzal hárította el a kérdést, hogy a lánya köszöni, jól megvan a maga lábán is. A figurának amúgy épp Cipruson van háza – az itteni mellett. 

Megérzésem szerint ennek a második nyugdíjas halmaznak tagjai egész egyszerűen nem értik meg, hogy ők igen erős hátszélben futották a rekordjukat annak idején, a mostani ellenszél pedig Ciprusról nem érződik, és/vagy érdektelen. Ők úgy vannak vele, hogy mindenki a maga szerencséjének a kovácsa. Valójában nagyon úgy tűnik, hogy velük épp a fordítottja történt: a szerencse kovácsolta őket.

Három vágott szemű srácot vettem fel. A mecsetbe igyekeztek: péntek volt. Először talán ők dicsérték az autómat, és így kezdtünk el beszélgetni. Nemzetközi kereskedelmet tanulnak itt egy évig, aztán húznak haza, alig várják. 

Én kérdeztem őket, hogy mik a tervek, megpróbálnak itt megkapaszkodni, vagy inkább otthon képzelik el a jövőjüket. Akár csak egy pillanatnyi habozás nélkül mondták, hogy októberben repülnek, és vissza se néznek. 

Nem jön be nekik az itteni kultúra, az időjárástól meg hánynak. Épp ennek kinyilatkoztatása előtt közöltem velük a rossz hírt, hogy amit most itt látnak nyár címszó alatt, azt véssék az emlékezetükbe, mert ilyesmi (huszonsok fokok, permanens napsütés) nem lesz jó pár évig. 

Kérdezgették, hogy én honnan jöttem, és kapizsgáltak valamit arról, hogy volt valami dolgunk az orosz nyelvvel, viszont tudták, hogy Budapest a főváros. Ennél többet nem nagyon lehet hallani senkitől. 

Én is megkérdeztem őket, hogy honnan jöttek. A legjátékosabb kedvű azt mondta, hogy ha egyből kitalálom, kapok két fontot. És rögtön segíteni kezdett, hogy kiindulhatok a bőrük színéből, az arcukból. Meg a vallásotokból is – mondtam – és azon gondolkodtam, hogy melyik országgal készülök éppen összekeverni az övékét. Malajziával készültem összekeverni, úgyhogy hamar mondtam, hogy Indonézia. 

Meg voltak döbbenve, és szemmel láthatóan végtelenül boldoggá tettem őket. A kétfontos tartozást rögtön elismerték, aztán megtudtam tőlük, hogy a Ramadam azért esik össze-vissza mindig máskorra az évben, mert nem a Napot, hanem a Holdat követik a naptárukkal. Elárulták azt az általam már egyébként ismert tényt is, hogy náluk él a legnagyobb muzulmán közösség a világon. 

Mondtam, hogy tudom, de tény, hogy amikor ezt először hallottam, erősen meg voltam lepve, mert addig nekem… És itt félbeszakítottak azzal, hogy biztos arra gondolok, hogy az terjedt el Európában, hogy az iszlám a terroristák vallása. De ezt egy legyintéssel intéztem el, és csak intettem a fejemmel, hogy ezzel a vélekedéssel ne is törődjünk most, és csak befejeztem a mondatomat, hogy nekem annak idején magamtól nem jutott eszembe, hogy Törökországon túl muzulmánokra számítsak, hanem leginkább a fekete kontinens északi részére képzeltem őket. 

Egyébként ez az egész a mai napig is meglep holtversenyben azzal, hogy a Fülöp-szigetekiek a legkeményvonalasabb katolikusok az ismert univerzumban.

Az angol és a magyar kultúra egyik metszéspontja a panaszkodás, méltatlankodás, mások és/vagy a rendszer hibáinak keserédes felemlegetése.

A napokban a fenti alapokra helyezkedve az egyik utasommal, egy ötvenes nővel, sikerült lefolytatnunk egy kerek, mindkettőnk számára megelégedéssel záruló párbeszédet.

Egy útlezáráshoz értünk, ahol a nő először nonverbálisan, majd verbálisan is csalódottságának adott hangot, hogy az ideiglenesen kihelyezett közlekedési lámpa milyen sokáig tesped a piros állapotában.

Mondtam, hogy igen, ez tényleg sok, aztán olyan hangsúllyal, mintha néhány részlet tisztázása után egy mélyreható kérdést szeretnék feltenni, így szóltam: – Látom itt ezt a körbekerített építési területet. – és itt vártam egy kicsit, amíg a nő élesebbre húzza a szemét, az említett terület felé néz, és kissé előre dőlve várja, hogy pontosan mire kell majd figyelnie, honnan számíthat a kérdésre. Csak ekkor folytattam. – De nem látom sehol a munkásokat. – és itt kerek szemekkel, igazi értetlenséget színlelve vontam fel a szemöldökömet egészen addig, amíg együtt fel nem nevettünk. A nő hátradőlt, és hozzátette, hogy ez neki is olyannyira feltűnt, hogy már éjjel is megfigyelt egy-egy ilyen útfelújítást, de akkor se látott egyetlen munkást sem.

Aztán zöldet kaptunk, én lassan elindultam, és ahogy egy, a kordonon belül álló furgon mellé gurultunk, a nő megjegyezte, hogy nyilván ez is üres. Odaérve azonban megint meg kellett szólalnom: – Várjon csak, azt hiszem, nincs igaza! Ebben a furgonban ül valaki. Vajon milyen célból? – kérdeztem, mire ezúttal a nő színlelt meglepetést, vagy talán tényleg megrökönyödött, és egy legyintéssel kísért kacaj mögé tűzve jegyezte meg, hogy alighanem ő fogja összeszedni a többieket a kocsmából a műszak végén.