Tetszhetnének is, de alapvetően inkább rossz érzésekkel töltenek el az itteni polgári aktivitás egyes megnyilvánulásai. Már korábban írtam róla, hogy egy örök-piroson való áthajtást, vagy a megengedett sebesség túllépését sokszor mutogatással, villogással „büntetik” az angolok; így jelzik, hogy szabály sérül, és ők ennek nem örülnek.

Egy ideje olvasgatom a liftekben és a lépcsőházakban kifüggesztett kis közleményeket. A ház ügyes-bajos dolgain túl figyelmes lettem egy önálló kategóriára is. Arra, amikor egy lakó névtelen levélben figyelmeztet valakit arra, hogy ne csináljon valamit. Nálunk ez általában egy anyázás alakját ölti, esetleg tartalmaz valami ígéretet arra az esetre, ha a levélíró az elkövetés közben összefutna a címzettel. Itt ezt professzionálisabban űzik.

Történik valami, ami a kifüggesztett szöveg szerzőjének – egyébként okkal – nem tetszik. Erre ő – a jelek szerint – nem áll az elkövető elé, és nem mondja meg a véleményét, hanem ír (de nem aláír) egy papírt, amiben közli, hogy kamera figyeli az elkövetőt, vagy hogy már fel is jelentette a megfelelő hatóságnál.

“Pár, hozzám eljutott panasz szerint bizonyos növények erős szaga jut be a lakók lakásaiba, a folyosókra és a liftbe is. Esetleg lehetne csak az erkélyen füstölni. – Billy”

Ebben az tetszhetne, hogy nem csak magukban puffognak az angolok, hanem érvényt is szereznek az amúgy értelmes szabályok betartásának. Itt tényleg olyan méltányolható kérésekre kell gondolni, mint hogy ne köpdössék tele a tükröt a liftben, vagy hogy ne dobjanak le szemetet az ablakból az udvarra. És ez egy jól működő, öntudatos és a megteremtett kulturális értékeket aktívan oltalmazó társadalom képét rajzolja elénk.

“Nemrég néhány lakó ebből a tömbből szemeteszsákokat és üvegeket dobott ki az erkélyéről és az ablakából. A zsákokat jelenleg az önkormányzatnál vizsgálják neveket és címeket keresve. Számíts hatósági intézkedésre.”

Csak – ahogy én érzem – az egészet körbelengi egy sötétben bujkáló, a szemtől szembe való találkozást elfordított tekintettel abszolváló, majd a zárt ajtó mögötti biztonságából feljelentő féregség. Biztos a fent említett önkéntes közlekedési rendőrök, meg a hónapokkal korábbi képzési élményem miatt, ahol a nyitottság és az elfogadás divatos szólamainak felböfögése után önfeledt kirekesztésbe kezdtek a tanult kollégák.

“Lehet, hogy nem tetszik, amit a tükörben látsz, de ez még nem ok arra, hogy leköpd. Kamera figyel téged.”

Ezeknél a közleményeknél is azt érzem, hogy az ilyen emberek vígan és önként elhajtanának egy náci diktatúrát – ha éppen abba születtek volna, és nem egy pár száz éves demokráciába. Na ezért nagyon fontos szerintem, hogy egy adott ország / kultúra milyen értékeket közvetít és sulykol a polgáraiba. Ugyanis azok egy jókora hányada azt fogja hinni, hogy az az ő saját meggyőződése, és azt fogja – akár kéretlenül is – szolgálni.

Korábban azt írtam, hogy nem látok különbséget az egyes társadalmi csoportok és a borravaló adási szokások között – csak annyit, hogy a diákok nem igazán adnak. Most már vizsgálom a jelenségcsoportot annyi ideje, hogy újabb megállapításokat tegyek, illetve pontosítsam a korábbiakat.

A diákokkal kapcsolatban igazam volt. Van viszont egy másik dimenzió, ami felett a múltkor elsiklottam. Úgy látom, hogy a borravaló osztogatás a fehér ember játéka. Fenntartom, hogy közülük a tehetősek épp úgy adnak vagy nem adnak, mint a szerényebben eleresztettek. Feltűnt viszont, hogy az ázsiaiak és a feketék szintén homogén módon viselkednek a saját csoportjukon belül – és nem adnak borravalót.

Az ázsiaiak gyakran pennyre kiszámolják a pizza árát, és elvétve fordul elő, hogy rálegyintenének egy vagy két egység váltópénzre. Az a sejtésem, hogy egyszerűen idegen tőlük a borravaló intézménye, eszükbe sem jut, hogy adhatnának. Mindig nagyon udvariasak, elnézést kérnek, ha megvárattak, szépen megköszönik, és kész.

A feketék máshogy nem adnak. Sokszor van egy olyan hangulata a velük való találkozásoknak, mintha korábban valami otrombaságot követtem volna el ellenük, vagy megpróbáltam volna meglopni őket. Gyanakvók, távolságtartók és sértettek. Ha valami hibádzik a rendelésükkel, azt személyes sértésnek veszik, gyakran mintha összeesküvést sejtenének a háttérben.

Talán túlzó és nem kellően megalapozott, de erős a gyanúm, hogy ez egyfajta lecsapódása annak, hogy feketének lenni enyhén szólva nem volt egyszerű mióta világ a világ. És ebben persze a fehér embernek oroszlán része volt – és aligha mondhatjuk, hogy mindez már a múlté.

Ha abból indulunk ki, hogy egy-egy ember világról alkotott képét milyen meghatározó mértékben alakítja az, amit a felmenői mint tapasztalatot összegyűjtöttek a világról, aztán automatikusan átadták neki, akkor egyáltalán nem meglepő, hogy rá vannak állva a nyílt vagy bújtatott lenyomás és akadályoztatás jeleinek keresésére.

Külön szomorú, hogy ennek az általuk cipelt örökségcsomagnak egy jelentős része – vagy annak egyik „eredménye” – egyfajta kisebbrendűségi komplexus, ami olyan jelenetekhez vezet, amin nevetni is lehetne, ha nem lengené körül az a dühös, de célt tévesztett akarás…

Az egyik lakóparkban a 114-es számot kellett megtalálnom. Ezen a helyen eléggé logikus a számozás: van két öbölszerűség, ott lépcsőházak, rajtuk a számok szépen sorban. Ez tart három öblön át, és a 112-es számnál végződik. Innen hívtam fel a figurát, aki elmagyarázta a telefonban, hogy az egész komplexum bejáratánál kell keresnem az ő apartmanját, de könnyű dolgom lesz, mert egy, az ajtó előtt parkoló fekete Porsche Cayenne-t kell csak kiszúrnom.

A feladvány sikerült is. Az ajtóhoz lépve még örültem is a segítségnek, ugyanis nem volt rajta szám, a Porsche nélkül az életben nem találtam volna meg. Már épp koppantottam volna, amikor a szomszéd ajtó kinyílik, és egy felháborodott fekete mutogatja, mint egy idiótának, hogy ott a 114-es szám az ő ajtaján. Ránéztem, aztán a Porschére, majd az ő ajtaja előtt álló tinédzser Toyota Yarisra, és nem szóltam semmit – csak a szokásos üdvözlést, hogyvagyozást és mennyibe kerülözést.

Ezek után véletlenül egy fonttal többet adtam neki vissza, amit azonban rögtön észre is vettem. Ő egy gyors szemrevételezés után zsebre tette a pénzt, majd amikor visszakértem, egy megvető pillantás kíséretében, és egyetlen szó nélkül adta vissza. A pizzát nem köszönte meg (és ez is elég általános a feketéknél), hanem csak egy olyan gesztust tett, mintha még mindig haragudna rám, de már nem akar különösebb erőfeszítéseket tenni, hogy kijárja nekem a méltó büntetésemet.

Mindig meg szokott lepni, amikor külföldiek azt gondolják, hogy a magyar a szláv nyelvek közé tartozik. Annak tudtam be a dolgot, hogy vannak, akiknek a francia meg a német akcentus is ugyanolyannak hangzik.

Pár alkalommal viszont az tűnt fel, hogy a TV-ben, rádióban megszólaló szlovák politikusok vagy akárkik úgy beszélnek, mint ha magyarok halandzsáznának.

Most meg van pár szlovák kollégám. A magyar szavakat hibátlanul ejtik ki. Nem egész jól ahhoz képest, hogy nem magyar az anyanyelvük, hanem hibátlanul. Olyan is, aki amúgy egy szót sem tud magyarul.

Magyarul (szlovákul) azonos a hangkészletünk, csak máshogy fűzzük össze ezeket a hangokat. Ráadásnak ott van, hogy nálunk is vannak kisebb mássalhangzó torlódások, kemény r, cs…

Sőt. A napokban szlovák kollégáim az egyik angol srácnak a szlovák nyelvvel való elinduláshoz nélkülözhetetlen szavakat tanítottak – az utóbbi kérésére. Ezek (picsa, kurva) hangzásukban és jelentésükben is tökéletesen megegyeznek a magyar változatokkal.

A jégesőről annyit tudtam, hogy – elsőre paradoxnak tűnő módon – nagy melegben lehet számítani rá, ugyanis a felhevült földfelszín (vagy pláne aszfalt és egyéb mesterséges felület) miatt a pára olyan sebességgel száll fel, hogy „pillanatok alatt” olyan magasságba emelkedik, ahol a kicsapódó pára egyúttal meg is fagy.

Ezért eléggé meg voltam lepve, amikor a múlt héten négy fokos hőmérséklet mellett jégesőt láttam – vagy hatszor aznap. Korábban szerzett ismereteimmel, és azok tarthatatlanságával rögtön elő is álltam Edward kollégámnak. Ahogy én meg voltam lepve ezen a jégesőn, ő úgy csodálkozott el azon, hogy nálunk hogy szokás az ilyesmi.

Megtudtam, hogy ezt itt hell’s stones-nak (pokol kövei) mondják, és hogy jellemzően az évnek ebben az őszi-téli szakaszában fordul elő, Edward rögtönzött becslése szerint nagyjából hat-hét alkalommal évente.

A pára felszállásáról szóló ismereteimet megpróbáltuk egy közös elméletbe integrálni. Az erre tett kísérletünk során odáig jutottunk, hogy a Brit szigetek időjárását amúgy is nagyban alakító meleg Golf-áramlatnak alighanem szerepe lehet a dologban, amikor az ilyenfajta intellektuális naplopásra teljesen rezisztens főnökünk kérésére hirtelen megint pizzát kellett szállítanunk.

Ma feltetettem a téli gumikat. Amikor a borravalót odaadtam, a srác, miközben megköszönte, külön a szemembe nézett, és látszott rajta, hogy van helye annak a pénznek, és tényleg nagyra értékeli, hogy adtam.

Így aztán nekem is különösen jól esett a dolog, mert a sokszor gépies szokás valódi tartalommal telt meg. Csak azt nem értem, hogy ha ennyire jó érzés adni, én miért nem kapok mindenkitől borravalót.

Megkértem a pakisztáni kollégámat, hogy mondjon pár dolgot az országáról. Olyanokat, amiről azt feltételezi, hogy nem tudom.

Egyebek mellett azt említette, hogy itt (Angliában) az embereket nem érdekli, hogy a többi ember él-e vagy hal. Simán átlépnek egy holttest felett, és a szemük se rebben attól, amit a tévében látnak. A saját életüket viszont rendkívül értékesnek tartják, és rettegnek a haláltól.

Ezzel szemben Pakisztánban se izgatják fel magukat az emberek idegenek halálhírén, viszont saját haláluk lehetősége annyira hétköznapi dolog, hogy azt is rég megszokták már. Egyszerűen benne van a pakliban, hogy az adott nap az utolsó. Na bumm.