Címke: #fikció

Szolgálat

Tegnapi utolsó utasom enerváltan nyitotta ki az ajtót, egy sóhajtással beült, majd arcát tenyerébe temette, és erősen masszírozni kezdte a szemeit. Mikor ezzel végzett, és felnézett, akkor sem tűnt frissebbnek. Lemondó hangon bemondta a címet, én meg elindultam.

Tipikusan az a figura volt, akivel nem szoktam beszélgetni: minden rezdülése, minden gesztusa (illetve azok hiánya) arra utalt, hogy nem nyitott semmilyen interakcióra. De volt benne valami, amit nem tudtam hova rakni. Én sem tudtam mi az, de elég volt arra, hogy mégis beszélgetést kezdeményezzek.

Rohadt egy idő van, nem? – kérdeztem – Én is majdnem olyan fáradtnak érzem magam miatta, mint maga. A férfi erre felnézett a hátsó ülés homályából. Tekintetével a visszapillantóból vizsgálta szememet, és láthatóan azt mérlegelte, hogy belekezdjen-e egy hosszasabb magyarázatba. Rövid töprengés után belekezdett.

Mit gondol, mennyi idős lehetek? – kérdezte. Meglepett a kérdés még úgy is, hogy tulajdonképpen mióta beült, magam is morfondíroztam rajta. Hatvanötnek saccoltam, de tudtam, hogy nagyfokú bizonytalanság van a dologban, mert mást mond a bőre, mást a szeme: ez utóbbi a legöregebb talán. Végül, hogy ne tűnjek udvariatlannak, ötvenkilencet mondtam.

Teátrálisan felnevetett. Negyvenhárom vagyok, barátom! – mondta keserédes diadallal a hangjában, aztán egy hatásszünettel learatta megdöbbent tekintetemből merített jutalmát. És beszélni kezdett.

Rendőr vagyok. Pontosabban voltam – kezdte. Akik ezt nem csinálták, azok a legtöbbször nem is tudják, vagy ha tudják, akkor meg nem értik, hogy nem véletlen, hogy az egyenruhásokat hamar nyugdíjba küldik. A szolgálat kiszívja az életet az emberből. Ha egy adott napon nem is történik semmi különös, de megjegyzem, történni fog, akkor is lecsiszol az élet belőled egy jókora darabot. Akkorát, amekkora egy rendőrre ki van mérve per nap.

Aki nem csinálta, azt hiszi, csak járunk körbe az autóval, vagy aktákat halmozunk az irodában, satöbbi. De hát nem ez a helyzet. Egész nap, vagy éjszaka ugye, szolgálatban vagy, készültségben vagy, pontosabban fogalmazva, várod, hogy bármelyik pillanatban a legjobb formádat kell hoznod, és még meg se történt az első fegyveres támadás, vagy rablás, de te már két hetet öregedtél egy fél műszak alatt. Aztán megtörténik, és egy másik óra alatt megvan az újabb két hét, és akkor még nincs vége a napnak. Na ezért mennek hamar nyugdíjba a rendőrök – mondta, és itt megint tartott egy kis hatásszünetet. Bólintottam, és azon gondolkodtam, mimindent kellene most megkérdeznem, amit máskor és mástól nem tudhatok meg, de ő folytatta.

Engem viszont, barátom, harmincnyolc évesen nyugdíjaztak! – mondta, és elégedetten hátradőlt, onnan nézte mosolyogva, ahogy elkerekedik a szemem a visszapillantóban – Ugyanis én nem csak öregedtem a szolgálatban, hanem iszonyatos sebességgel vénültem, mindenki látta rajtam, és már fizikailag sem bírtam úgy, mint régen. Látszott ez az utcán is, meg látszott futás közben, az edzőteremben, mindenhol. Az érettségi találkozókon úgy néztem ki, mintha én lettem volna a tanár annak idején, nem egy diák.

Nem akarom hosszú lére ereszteni: olyan rohadék módon, és végtelenül fáradt voltam, hogy sokszor azt se tudtam mi van, a többiek ráztak meg, hogy mi van már, nekem meg tényleg olyan volt, mintha álomból ébredtem volna. Pedig akkor már tíz órákat aludtam naponta. Mindig álmos voltam.

Elküldtek orvoshoz, de nem találtak semmit, csak azt, amit mindenki láthatott a saját szemével is, hogy öregszem, de nagyon. Hogy a testem, és megjegyzem, a lelkem is évtizednyivel öregebb a biológiai koromnál. Most azt gondolod, hogy kiderült, hogy rákos vagyok – szúrta közbe, és az az igazság, hogy tényleg pont erre gondoltam. – De nem. Amúgy semmi bajom nem volt. Viszont a munkámat már nem tudtam végezni, ezen nem volt mit tagadni, pedig elhiheted, hogy tagadtam magam előtt is, amíg lehetett, de mindennek van határa.

Ja, hiába aludtam tíz órákat, meg később még többet, az is csak úgy ment, mint a nyúlnak: félig ébren. Úgyhogy beutaltak a kórházba egy egyhetes, megfigyeléses kivizsgálásra. És akkor derült ki, hogy mi történik igazából. Éjszaka, vagy nappal, nem ez a lényeg, hanem hogy a műszak után, amikor elvégzem azt a pár apróságot, amire még van erőm, szépem elmegyek aludni. Ez eddig semmi meglepő, nem? Te is elmennél aludni rögtön, azt garantálom.

Viszont én, és ezt az orvosok állapították meg, és megvan videón is, meg minden, egy olyan tíz-tizenöt perccel azután, hogy lehunytam a szemem, szolgálatba helyeztem magam. És, mert ezt is megfigyelték, végig szolgálatban is voltam, hát idézőjelben, reggelig, vagy amíg aludtam, csak az utolsó húsz-harminc percben nem.

Tehát ment ugyanaz az őrlődés, mint a rendes műszakban, mert tudod, mondtam, hogy a készenlét nyír ki alapvetően. De ez nem volt elég, hanem én még álmodni is esetekről álmodtam. Onnan tudom, hogy mikor látták az orvosok az EEG-n, hogy álmodok, felébresztettek, és akkor emlékeztem az álomra. Nincs most arra idő, hogy ezeket elmondjam neked, de elég annyit tudnod, hogy a legfogósabb, legsúlyosabb ügyekről álmodtam, amiket elképzelni se bírsz, amikben minden szart összegyűjtött az agyam, amit a rendes műszakban láttam, és kikevert belük egy olyan kombinációt, hogy megoldani is csak álmodban tudnád őket, de ott se mindet, és akkor még viseld ennek a terhét is!

Megint szünetet tartott, de most inkább azért, mert elfáradt. Nekem semmilyen kérdés nem jutott eszembe, szemeim úgy maradtak kikerekedve, ahogy pár perccel ezelőtt felejtettem őket.

Na, az egészből annyi jött ki, hogy lerokkantottak, és onnantól kezdve nem dolgozom, viszont emlékszem minden rohadék álmomra, nem bírom kipihenni magam, ezért tulajdonképpen mindig alszom, és ez a legrosszabb, ami történhet velem, mert én bazmeg szolgálatba helyezem magam, az biztos, erről nem tudtak leállítani azóta se, gyógyszerrel se, sehogy se.

Na ezért vagyok én fáradt, nem az eső miatt, azt leszarom. Ezért nézek én ki hatvanötnek, amit voltál kedves ötvenkilencnek hívni az imént. És tudod mi még a furcsa? Hogy amikor ezt először elmeséltem, attól féltem, hogy ki fognak röhögni, de nem röhög senki. Itt jó lesz a bal oldalon, ahol a kék furgon áll. Kösz. Te se röhögsz. Elkerekedett a szemed, mikor mesélni kezdtem, aztán úgy is maradt. Szerintem menj most te is haza aludni egyet. Fáradt vagy már. Aludj egyet, és ne törődj az álmokkal.

Fizetett és kiszállt, én meg némán ültem, és néztem magam elé még hosszú percekig, és azon gondolkodtam, hogy normál körülmények között ezzel az emberrel tudtam volna beszélgetni arról, amikor már olyan fáradt vagyok, hogy csak sejtem, hogy itt vagy ott járdaszigetnek kell lennie, de látni nem igazán látom, meg hogy máskor meg autókat látok lehetetlen helyeken, az úton parkolni, de lassításkor kiderül, hogy csak a fa árnyéka tévesztett meg… Á, jobb, hogy nem szóltam. Méltatlan lett volna pitiáner dolgokkal terhelni. Fogtam magam, és hazagurultam aludni.

Üvegcsont

A nő már a szürke városra néző ablaknak háttal ülve itta a kávéját a félhomályos konyhában, amikor a férfi felébredt. A nehéz léptek zajára alig láthatóan összerezzent, és csendesen letette a csészét.

A férfi megállt az ajtóban egy pillanatra, és a nőt kémlelte. Aztán odalépett, és bumfordin megsimította a nő hátát. Azért a hátát, mert ott nem, vagy csak alig ütötte tegnap, így talán most nem okozott fájdalmat a simogatással. Egyébként nem ütötte a fejét sem: nem az volt a célja, hogy ellehetetlenítse az emberek előtt, hanem csak jót akart. Csak az értetlenség, a szükségképpen helyes út be nem látása felbőszíti, nem tehet róla.

A nő azért így is fájdalmasan megrándult, vékony ajkait és szemét némán összeszorította. Amikor azonban a férfi egy óvatosnak szánt mozdulattal a törött felkarját is megfogta, felszisszent, és ép, vagy legalábbis csak itt-ott kék-zöld foltos másik kezével odakapott.

A férfi indulatosan bólintott egyet, mint aki már előre megmondta, hogy mi lesz, aztán persze nem hittek neki, de megint igaza lett.          – Szedd össze a dolgaidat! – mondta fojtott feszültséggel a hangjában – Bemegyünk a kórházba. Nem normális dolog az, hogy neked minden szartól eltörnek a csontjaid. Mondtam neked már korábban is, hogy attól félek, hogy üvegcsontú vagy, de te nem hittél nekem. Most láthatod megint! És ne ellenkezz, ahogy szoktál, hogy kutyabajod, meg hogy nem vészes, mert most már tényleg fel fogsz dühíteni! Mire vársz? Mozdulj!

Puritanizmus

Károly puritán életet élt. Mindenből csak annyit vett magához, amennyire szüksége volt. Emlékszem, csak egy mély és egy lapos tányérja volt, az evőeszközök közül pedig a kanálra esküdött: azzal mindent meg lehet enni, míg ugyanez a villáról és a késről nem mondható el.

Egy baráti összejövetelen, miután a többség már végzett a vacsorával, Károly pedig már rég megette azt a keveset, amire szüksége volt, valaki viccet kezdett mesélni. Valahogy így szólt:

Egy törpe bemegy az cirkuszigazgatóhoz azzal, hogy világraszóló mutatványa van. Az igazgatót nem villanyozza fel a hír, ehhez hasonló kijelentést hallott már vagy ezret, ezért azt mondja, hogy köszöni, de jelenleg nincs szükségük új számokra. De a törpe nem hagyja magát, és erősködik, hogy ilyet még a világ nem látott, ráadásul nem is nagyon hiszi, hogy bárki más a világon utána tudná csinálni. Az igazgató látja, hogy nem fog ilyen egyszerűen szabadulni, a törpe pedig megérzi, hogy rést ütött a pajzson, és rögtön felajánlja, hogy be is mutatja, miről van szó.

Az igazgató megadón sóhajt egyet, a törpe pedig előhúz egy, a saját magasságával összemérhető nagyságú fejszét, és egy meghajlással kísérve az igazgató kezébe adja. – Üssön a fejemre akkorát, amekkorát csak bír – mondja egyenes tekintettel és büszke mosollyal az arcán, ahogy leveszi sapkáját. Az igazgató elképedve, földbe gyökerezett lábbal áll, és nem mozdul, nem szól. A törpe erősködni kezd, hogy üssön csak, jól hallotta, és kinyújtott ujjait végighúzza a haja közepén húzódó választékon. Az igazgató leengedi a fejszét, és határozott nemet mond, de a törpe nem veszít elszántságából, és felszólítja az igazgatót, hogy üssön, ne törődjön semmivel.

Az igazgató persze hajthatatlannak tűnik: ez őrültség, ennek csak egyféle vége lehet, abban pedig halál és börtön szerepel, úgyhogy nem. De a törpe csak tovább erősködik, hogy itt minden ki van számítva, minden számításba van véve, és még egy papírt is előhúz, amiben az aláírásával igazolja, hogy a későbbiekért – alakuljanak akárhogy a dolgok – egy személyben ő maga a felelős, az igazgatót pedig épp ellenkezőleg semmilyen felelősség nem terheli.

Mivel az igazgató csak nem akar kötélnek állni, a törpe könyörögni kezd, hogy neki ez az élete, ez az, amihez ért, ez az, amiben a világon a legjobb, miért nem hagyják, miért ítélik szürkeségre, ismeretlenségre, mi az ő bűne tulajdonképpen, hogy egy ilyen egyszerű kérését sem hajlandó teljesíteni az igazgató.

Talán a rá gyakorolt nyomást nem bírta tovább az igazgató, talán elfáradt, vagy lehet, hogy igazat adott a törpének, de akárhogy is, végül rászánta magát a dologra. Nyelt egyet, becsukta a szemét, megnedvesítette az ajkait, pár másodpercet így összpontosított, majd végül egy nagy sóhajjal fellendítette nyújtott karjait, ívesen hátrahajolt, és egy nagy, hibátlan kör ívén lesújtott a törpe fejére, épp a választékra.

A törpe rándult egy nagyot (még apró talpai is elemelkedtek egy kissé a talajtól), majd szétnyílt koponyával, kiüresedett tekintettel rogyott térdre, hogy aztán rövid mozdulatlanság után csillapítatlanul dőljön előre, és csontos koppanással terüljön el a padlón. Az igazgató nem…

A mesélő épp itt tartott, amikor Károly hirtelen felállt, széke csikorogva hátrált mögötte, és csend lett a szobában. – Ez eddig jó – mondta, és nyitott tenyerét a beszélő és saját félrefordított feje közé emelte, majd egyszerűen kisétált, és soha nem hallgatta meg, hogy a vicc hogyan folytatódik.

Imre bácsi

A droszton élénk eszmecsere folyik a vizelésről. A taxisoknak ugyanis ez a legfőbb gondjuk, nem a trükkös címek, meg a nehéz ügyfelek. Hanem hogy hol könnyíthetnek magukon.

Mindenki másra esküszik, mindenkinek mást diktál vagy enged a habitusa. Egy cingár, zsíros, fekete hajú kezdő előadja, hogy ő gyorséttermekbe jár, és minden alkalommal vesz valami apróságot is, nehogy rákiabáljanak, hogy csak a fizetővendégek vizelhetnek szabadon.

Egy élére vasalt nadrágos is vesz mindig valamit, de – az mondja – azért, mert ez így elegáns, ez jár az étteremnek.

A spórolósok nem fizetnek, és a bokrok tövét, elhagyott házak oldalát is felkeresik alkalomadtán.

Egy pergamen bőrű, tüskebajszú sofőr módszere abban áll, hogy a műszak előtt két órával megiszik két liter teát, azt indulás előtt kivizeli, majd műszak végéig egyetlen további kortyot sem iszik.

Az egyik borostás, koszos ingujjú róka egy nagyobb szájú gyümölcsleves palackot tart magánál, abba intézi a dolgát. Van, hogy akkor is, amikor épp utasa van. Undor és csodálat elegye övezi. Egyes kezdők azt remélik, soha nem süllyednek idáig, mások azt, lesz elég bátorságuk követni a példát.

És van Imre bácsi. A legmegbecsültebb szakember a városban. Ritkán szól, halkan és szerényen beszél. Sokszor több órás vitákat vág el egy egyszerű tőmondattal, amit hallva a legdörzsöltebb hangadók is cipőjük orrára irányozzák tekintetüket, mert belátják, hogy ennél mélyebben már nincs igazság, ennél beljebb már nincs mire rámutatni. Imre bácsi 1976 óta katéteren van.

Az utolsó szó

A lábaknál induló és a mellkasnál éles vonallal véget érő takaró alól csontvázszerű test sejlett át. Kartali úr hanyatt feküdt, karjai erőtlenül nyúltak végig törzse mellett, eres kezei göcsörtös ujjakban végződtek. A párna alig nyomódott be feje alatt: meg akarta emelni, de már pergamenszerű, sárgás bőrének súlya is iszapos erővel húzta lefelé. Kiáltani szeretett volna, de csak egy tompa, erőtlen torokhang hagyta el a száját.

Nem tudni, hogy Kartaliné meghallotta ezt a mégoly csekély zajt is, vagy egyszerűen csak megérezte, hogy szükség van rá, mindenesetre a mosnivalót félretéve a szoba felé indult. Amint benyitott, Kartali úr izgalmában nyelt egyet, nyelve hegyével megpróbálta megnedvesíteni vértelen ajkait, és jobb mutatóujja éppen csak Kartaliné számára látható megmozdításával jelezte, hogy mondani szeretne valamit. Valamit, amit fontosnak érez elmondani.

Kartaliné puha tenyerébe vette férje száraz kezét, letérdelt, és épp olyan közel hajolt, hogy a leghalkabb suttogást is meghallja, de – szükség esetén – Kartlai úr szájáról is tudjon olvasni. A férfi felesége szemébe nézett. Ahogy meglátta, hogy neje feléje irányuló figyelme a lehető legteljesebb, izmainak feszülni akarása alábbhagyott, feje alatt a párna kissé jobban benyomódott. Az idős férfi behunyta szemeit, arcán elégedett nyugalom áradt szét, és a hangokat komótosan, puhán gömbölyítve suttogta – Naugye.

A képcső

A testvéreimmel úgy ágaskodtunk az ablaknál, mint az orgona sípjai. Oldalvást az üveghez tapasztottuk az arcunkat, és minden erőnket megfeszítve próbáltunk minél messzebbre látni a borongós időben. Aput vártuk, hogy hazahozza a család első színes tévéjét.

Végre az utca végén feltűnt az autónk jól ismert zöldje, és apu csakhamar megállt a kertkapu előtt. Rohantunk elé, és mire kiszállt, már a kaput is kinyitottuk, mire a csomagtartót felnyitotta, minden játékot elpakoltunk az útból.

A csomagolással együtt nem fért volna be a kocsiba az új tévénk, így ahogy apu kiemelte, rögtön láthattuk teljes pompájában. Jó nehéznek tűnt. Apu a képernyővel maga felé fogta meg, hogy biztos ne essen baja. Hogy ellásson felette, a nyakát nyújtogatva lépegetett előre. A húgom becsukta a kaput, az öcsém kinyitotta a bejárati ajtót, én pedig szóban irányítottam aput, hogy most jöhetsz még, jó, most vigyázz, tudod, a bal lábadnál van a meglazult kő.

És akkor egy pöffenetnyi hűvös, párás szelet éreztem az arcomon, és még ugyanabban a pillanatban egy kövér esőcsepp csattant a bőrömön. Apu is rögtön észrevette, hogy mindjárt esni fog, de nem maradt semmi időnk, mert azonnal leszakadt az ég, és sistergő pergéssel záporozni kezdett a víz az égből. Apu nem lépegethetett így tovább, hanem sietnie kellett. Neki is iramodott, és valósággal rohanni kezdett, de annyira, hogy a nehéz tévé miatt megbillent az egyensúlya, és előre dőlt, ami miatt még gyorsabban kellett futnia, hogy utolérje magát, még nagyobbakat kellett lépnie, de hiába, egy bizonyos ponton túl nem bírta, és előre zuhant.

Ekkor még megfeszítette a hátizmait, karját megpróbálta a magasba tartani, hogy tompítsa az ütközés erejét, és biztos, hogy tompította is, de a tévé sarka akkor is odadörrent a betonhoz, és a faburkolat annál a saroknál egy csikorduló, fals hang kíséretében megnyílt. Apu feltápászkodott, és láthatóan nagy fájdalmak mellett bementette a tévét az előszobába.

Míg mindez lezajlott, az eső esett a szellőzőrostélyra, úgyhogy a tévét nem kapcsolhattuk be órákon át, apu pedig végig hajszárítóval szárítgatta. Aztán megvacsoráztunk. Anyu kérdezett valamit, de apu nem válaszolt, és aztán senki nem szólt egy szót sem, és mi mind megettük, ami a tányérunkon volt.

És akkor apu odatette a helyére a tévét, bedugta a konnektorba, várt egy kicsit, és bekapcsolta. Hallottunk valami cicergő hangot, de a kép nem jelent meg. Apu kikapcsolta, aztán újra be, de akkor már nem is cicergett. Éjjel nem aludt senki. A szobánkból hallottuk, ahogy apu megpróbálja még egyszer bekapcsolni a tévét.

Másnap elvitte a lakótelepre a szervizbe a Béla bácsihoz. Az megnézte, és azt mondta, hogy ez bizony a képcső. Az ütés ereje a képcső hátuljánál összpontosult, és ott megrepedt, nem lehet megjavítani. Azért jó ötlet volt a hajszárítózás, az elektronikának így végül nem lett baja, még ha el is ázott egy kicsit.

Béla bácsinak volt egy öregebb ugyanolyan tévéje. Annak jó volt a képcsöve, valami más miatt nem működött. Megállapodtak apuval, hogy beteszi azt a képcsövet. Béla bácsi elmondta még, hogy az egy korábbi szériából való, még a licenszes időkből, tehát még a franciák gyártották, úgyhogy jobb is lesz, mint az új lett volna.

Egy hetet kellett várni, mire Béla bácsi végzett, és kevesebbet kellett neki fizetni, mint egy új tévé ára. Az egy hét alatt apu a francia ipar száz évéről olvasott, és az időjárás jelentést figyelte. A nagy napon ugyanúgy vártuk, mint az előző alkalommal, és megint megláttuk már az utca végén, csak akkor már szép volt az idő, és apu rögtön a helyére tette a tévét, rácsatlakoztatta az antennát, és bedugta a konnektorba.

Egy cisszenő hang után halk sistergéssel melegedett be a képcső, és lassan megjelentek a műsorvezető körvonalai, aztán az egész alakja, és végül a színei is. Apu büszkén elmosolyodott, mi pedig ujjongtunk, és órákon át csak a tévét bámultuk. Nagyon is úgy tűnt, hogy Béla bácsinak igaza volt, és ennek a tévének sokkal szebb képe volt, mint amilyen eredetileg, a korábbi képcsővel lett volna, és minél tovább néztük, annál inkább úgy is tűnt, hogy mások tévéjénél is alighanem szebb a képe.

A bekötőút

Ervin egykedvűen bámult maga elé, ahogy – elővigyázatosságból – a megengedettnél hajszállal lassabban hajtott hazafelé a kihalt késő szürkületi országúton. Az ilyenfajta elővigyázatosság nagyon is jellemző volt rá. Szeretett mindent előre kiszámítani: Bármelyik bozót mögött rendőr lapulhat. Telepíthettek állandó kamerát. Hirtelen egy megriadt állat ugorhat ki a sötétből. Vagy egy gyalogos botorkálhat elé – gondolta éppen, amikor egy magányos alakot látott meg a bekötőúton a főút felé baktatni.

Aki sokat közlekedik, mind ki tudja számítani a többiek mozgását. Hogy útjuk keresztezi-e egymásét, vagy épp elmennek egymás mellett. Ervin mindenesetre rendelkezett ezzel a képességgel. Tekintetét a gyalogosra szegezte. Az csak lépegetett, nem törődött semmivel. Arcát a kezében tartott okostelefonja kékes fénye világította meg, fejét lehajtotta, és kisebb botlásokkal, de egyenletes tempóban haladt a tőle nem messze lévő aszfaltcsík felé.

Ahogy Ervin figyelte, élettapasztalata alapján és tiszta logikájával valóságos jellemrajzot készített az ismeretlenről. Tipikusan az az ember, aki nem tervez előre. Nem biztonsági játékos. Ez látszik abból, ahogy az autó fénye és suhanásának zaja ellenére nem zavartatja magát, nem módosít a sebességén, hanem csak megy előre, mint akinek nincs dolga a kialakuló helyzettel.

Normál körülmények között az ilyen emberekkel aztán baj kellene, hogy történjen. Hiszen csak élik világukat, nem törődnek semmivel, ha pedig nehézség merül fel, ők vannak a legjobban meglepődve. Hogy az ehhez a gyalogoshoz hasonló emberek mégsem kerülnek bajba, sőt, hogy a normálisnál gyakrabban sikeres emberek, azt – mondjuk ki – a legtöbbször éppen az olyanoknak köszönhetik, mint például én – monda ki magában Ervin.

Az Ervinek lépnek a fékre, ők állnak félre, ők nem élnek vissza a tudásukkal, még segíteni is ők segítenek a felkészületleneknek, és – mivel ők gondoltak rá – náluk van toll, amivel aztán az olyanok, mint ez a gyalogos is, kitöltik a lottószelvényüket, és nyernek! Ha az egészet végiggondoljuk, az jön ki, hogy ezeknek a sikeréért még végső soron Ervin dolgozik meg.

Ezek az emberek mennek el úgy egy állásinterjúra, hogy nem tudnak semmit a cégről, hiszen utána se néztek, nem teljesítenek egy sereg másik kritériumot sem, de aztán hopp, kiderül, hogy tudnak viszont franciául, és már fel is vették őket. A meghirdetett feltételeknek pedig mindenben megfelelő Ervin pedig mehet haza – egy kudarccal, egy elszenvedett igazságtalansággal gazdagabban. A másik meg rájön egy hónap múlva, hogy neki nem is tetszik ez az állás, és – egészen hasonló körülmények között – elpályázik máshova.

Idáig, eddig a nemrég a valóságban is megtörtént eseményig jutott Ervin a gondolkodásban, amikor mosolya, amit az alaposan levezetett gondolatmenet fölött érzett elégedettsége rajzolt az arcára, végül is eltorzult – éppen ugyanennek a gondolatmenetnek az eredménye miatt. Összeszorított fogai előtt vékonyra zárta ajkait, és megszorította a kormányt.

A gyalogos felnézett egy pillanatra, de mint akit nem érdekel, hogy egy autó jön, vagy még valószínűbben, mint aki hozzá van szokva, hogy majd úgyis megoldódik a dolog úgy, ahogy mindig szokott, nem csinált semmit, csak lépdelt tovább az országút felé. Ervin gyorsan felmérte, hogy ha ő sem csinál semmit, akkor a jobbról érkező gyalogos már pont nem fog átérni előtte, ő pedig a kocsi bal elejével el fogja ütni. Ekkor a gyalogos újra felnézett, amennyire Ervin meg tudta állapítani, pont az ő szemébe. De ekkor sem lassított, nem kanyarodott semerre, csak jött tovább.

Ervin erre már dühös lett. Mi ez?! Kihívás párbajra? A másik, azaz ebben az esetben Ervin lenézése, semmibe vevése? Ervin úgy megszorította a kormányt, hogy ujjai elfehéredtek, és éppen csak akkora gázt adott, mintha sietni is szeretne egy kicsit, de egy, a kocsiban alvó, másikat sem akarna hirtelenkedésével felébreszteni.

A gyalogos kilépett az útra, Ervinnek pedig már csak annyi ideje maradt, hogy mégis elvegye a lábát a gázról. Éppen középen, a motorháztető közepén végigfutó vonal meghosszabbításában dermedt meg az áldozat, döbbent arckifejezése volt az utolsó, amit Ervin látott a vártnál sokkal-sokkal hangosabb, éles csattanás előtt.

A gyalogos teste furcsán megmerevedett, és úgy szállt előre, mint egy elhajított zászlórúd. Ervin szíve olyat dobbant, hogy szinte érezte, ahogy a helyéről is kizökken, száraz szájában adrenalin íze futott össze, ujjai egy pillanat alatt kihűltek, keze nyirkosan csúszott le a kormányról.

Még meg kellett fogalmaznia magában, még ki kellett mondania, hogy „úristen, elütöttem egy embert!”, mire visszatért a lélekjelenléte, és a fékbe taposott. Még épp meg tudott állni az útra hemperedett test előtt, de látni csak a lábait látta, a törzse a kocsi elejének a takarásában volt.

Ervin kis híján pánikba esett. Dermedten várt. Valami kedvező fordulatra, valami csodára. Hogy kiderül, csak álmodta az egészet, vagy hogy a gyalogos felkel, és úgy elsétál, mintha mi sem történt volna. De az persze nem mozdult.

Ervin agya lázasan dolgozni kezdett. Nem az én hibám! Hát egyszerűen kijött elém. Nem is hajtottam gyorsan. Ezt meg is fogják állapítani. Ha pedig a fékre lépek, akkor is elütöm, csak akkor nem pont középen. Az pedig teljesen mindegy. Tudtam, hogy ez lesz! Mindig ez van! Nekem kell megoldani, az persze csak az én dolgom. És amikor egyszer én nem teszek meg mindent – és itt elmélázott egy kicsit – akkor… Nem mintha meg lehetne állapítani, hogy nem tettem meg mindent. Féknyom a blokkolásgátló miatt amúgy sincs. Itt vagyok én, aki mindig vigyázok. Nincs büntetőpontom sem, a munkahelyemen meg vannak elégedve velem. És itt van ez, aki szarik mindenre! Egyáltalán, miért nincs olyan törvény, hogy gyalogosan nem lehet a telefont nyomkodni?! Például most ki mondaná, hogy a gyalogolni nem „veszélyes üzem”?

Végül is ezen az egészen nincs mit csodálkozni. Ha van az egészben valami csodálkoznivaló – vélte Ervin egyre határozottabban –, az éppen az, hogy ez az egész csak most történt meg, és nem jóval korábban. Eddig verejtékkel zakatoló agya itt végre megpihent: végre egy elfogadható, sőt, már-már megnyugtató következtetésre jutott. Egy a lényeg: ez az egész nem az ő hibája, hanem a másiké.

Nagyjából két perc telt el a gázolás óta. Ervin, most, hogy végig tudta gondolni az egészet, és olyan következtetésre tudott jutni, amit véleménye szerint senki nem tudna megcáfolni – különösen, ha az illető itt sem volt –, végre rátérhetett annak a végiggondolására, hogy van-e további teendője, és ha igen, mi az.

Csak ekkor nézett újra a gyalogosra, illetve ami látszott belőle. Ugyanúgy feküdt ott, mint a sajnálatos esemény óta mindig is. Ervin szeme tágra nyílt egy hirtelen jött felismeréstől, és hogy ezt nyomatékosítsa, még mutatóujját is felemelte, mintha egy egyetemi előadás fontos részletét szeretné különösen hangsúlyozni, és telefonja után nyúlt. Ahogy a mentőkhöz görgetett, egy alig látható, elégedett mosoly suhant át szája szegletén, hiszen az élet ékes bizonyságot adott, hogy mennyire igaza volt, amikor évekkel ezelőtt – barátai maró gúnya ellenére – elmentette ezt a számot. Hát akkor tessék. Megint ki gondolkodott előre? Ki mondta meg, hogy az ilyesmi bármikor megtörténhet? Itt újra elmélázott kicsit, aztán észbe kapott, és eredeti tervéhez visszatérve megnyomta a hívás gombot.

Amíg a vonal párat búgott, gondolatai ismét előre szaladtak. Elképzelte, hogy milyen lesz, ha a gyalogos túléli a balesetet. Elhatározta, és még legyintett is hozzá egyet a szabadon lévő kezével, hogy megint ő lesz a nagyvonalú, és nem fog köszönetet várni a jelenleg az aszfalton fekvő embertől.

Holnap találkozunk

Az iroda előtt elhaladva láttam, hogy Sunil van bent a főnöknél. Kicsit megálltam szöszmötölni a nyitott ajtó mellett. Arról volt szó, hogy a főnök megérti, hogy Sunil már bőven elmúlt ötvenéves, de akkor is, még mindig, és már tolerálhatatlanul nagyon lassú. Hogy amit más megcsinál kilenc perc alatt, az Sunilnak negyven percig is eltart. Hogy nem ér oda időben, hogy elfelejt ezt-azt, és nem szól, ha nehézsége támad, hanem csak meddőn próbálkozik magában.

A súlyos, végítéletszerű szavakat Sunil derűs nyugalommal hallgatta. Csak egyszer feszengett egy kicsit, és láthatóan tartva attól, hogy esetleg udvariatlannak fog bizonyulni, de mégis megszólalt, hogy a főnök ne feledje a szavát, de ha most nem fordítja lassan a fejét az ablak felé, akkor talán soha többet nem láthatja azt a vörösbegyet, aki úgy néz be az ablakon, mintha érdekelné, mintha értené, hogy mi történik bent.

A főnök megdöbbent. Aztán megpróbálta eldönteni, hogy Sunil gúnyolódik-e, végül hirtelen oda fordította a fejét, ahol a vörösbegy egy pillanattal korábban ült. Nagyot sóhajtott, és azt mondta, hogy ennyi, Sunilnak nem tud többet segíteni, nem tud már mit kezdeni vele. Menjen innen, ahova akar, akár a madarak közé, őt nem érdekli, de többet nem akarja látni.

Sunil felállt, és változatlan nyugalommal, az elkeseredés, a csalódottság legkisebb jele nélkül lépett az ajtó felé. Én gyorsan félreléptem, aztán visszafordultam, mintha épp az ellenkező irányból jönnék. Sunil arca felderült a láttomra. Megkérdezte, hogy minden rendben van-e velem, aztán azt mondta, hogy elszalasztottam egy vörösbegyet, de szerinte elő fog még itt fordulni, ne aggódjak emiatt. Annyit mondott még, hogy találkozunk holnap. És másnap be is jött. Aláírt pár papírt, és leadta a formaruháját.

Bemegyünk a raktárba

Öt óra. Abdul és én bemegyünk a raktárba, Mufstafa az ajtó elé áll, és nem enged be senkit, amíg ki nem jövünk. Abdul leterít egy szőnyeget. Én is azt használom: ha keresztben teszi le, mindketten elférünk rajta. Az én térérzékemnek jobb lenne, ha egyszerűen a fallal párhuzamosan terítenénk le a szőnyeget, de Abdulnak van egy kitüntetett iránya. Azt mondja, ettől nem lehet eltérni, és valószínűleg én is jobban járok így. Végül is már nem zavar. Abdul letérdel, és a törzsét a combjaira hajtja, aztán kissé előre nyújtott karokkal felemelkedik és a mennyezet felé néz. Én mellette hanyatt fekszem le, derekamat a szőnyeghez szorítom, karjaimat magam mellett nyugtatom, és lassan, hogy a derekam el ne mozduljon a szőnyegről, nyújtott lábaimat függőlegesig emelem, aztán megint csak lassan, vissza a földre. Húszat csinálunk, és én érzem, hogy a megfelelő tartásban erősödött meg a derekam, és ma már biztosan nem fog fájni. Abdulon is látszik, hogy neki is jót tett a saját gyakorlata. Bólintunk egymásnak, és ahogy kimegyünk, biccentünk Mustafa felé, aki diszkréten bólint, aztán mindenki megy a dolgára.