Czinkóczy Ignác egy szatócs házaspár egyetlen gyermekeként látta meg a napvilágot. Egészében véve átlagos újszülöttnek volt mondható, de szája olyan apró volt, hogy az már első ránézésre is szembeötlött.

Ignác épp hogy csak tudott szopni, és – miközben máskülönben normálisan cseperedett – csöppnyi szája konokul tartotta magát eredeti méretéhez. Szülei egy gyermekek számára készült játék-étkészletet vásároltak, és annak mokkáskanalával etették a kis Ignácot. Mivel attól tartottak, hogy egyetlen fiúk éhen vész, megállás nélkül, épp csak az alvásra szánt időt kihagyva, folyamatosan parányi falatokat tukmáltak a szájába.

Ignác – szájától eltekintve – növekedésnek indult, felsőteste hordóvá terebélyesedett, végtagjai tömpe, hurkás duzzanatokként álltak ki testéből, szemeit az őket körülburjánzó háj éles vonallá húzta. A csak azért sem növekvő száj kicsinysége olyannyira uralkodóvá vált, hogy máshová már nem is lehetett nézni, csak arra a kis o betűt formáló, nedves, pirosló nyílásra.

Ignác nem járt bölcsödébe, nem adták óvodába, mert attól tartottak, hogy a gyerekek majd gonoszul bánnak vele. Hogy félelmük indokolt volt, az az iskolában derült ki. Az osztálytársak már az első nap körbeállták, és ujjal mutogattak rá, gonosz tréfáik és megvetésük tárgyává alacsonyították.

A fiú így találkozott először az úgynevezett külvilággal. Tudta magáról, hogy más, mint a többiek, de hogy ennek ilyen sorsdöntő jelentősége lehet, abba soha nem gondolt még bele. Elszomorodott, és csakhamar neheztelni kezdett magára, és egy hónap sem telt el, már meg is gyűlölte magát.

Megvonta magától az ételt, nem evett egy falatot sem napokig, amíg már hallucinálni nem kezdett, majd dühében zokogott, és miszlikbe vágott kenyeret, kolbászt, zsírt kent rájuk, és csak falta, falta a parányi falatokat, amíg már alig bírta szusszal. Egyre jobban meghízott, szája egyre pontszerűbbnek tűnt hatalmasra puffadt arca alsó harmadában, a gyerekek pedig egyre mélyebbre taszították maguk közül.

Ignác bensőjét elöntötte a gyűlölet. Gyűlölt mindenkit. A sorsát, a szüleit, az osztálytársait, magát. Ezzel a gyűlölettel élt tovább. Így lett ipari tanuló, így szerzett szakmát, így kezdett el dolgozni. Hideg távolságot tartott mindentől és mindenkitől, csak a gyűlöletére gondolt valami bizarr bensőségességgel.

Ha sérelem érte, hozzáadta a korábbiakhoz, és még nagyobbra növesztette azt a valamit, amit a szíve és a gyomra táján érzett hol sajgó ürességként, hol robbanni kész vulkánként. Itt tartotta a benne élő gyűlöletet. A szíve és a gyomra között. Olykor izzó szénrakásnak képzelte el, amivel egyszer majd felperzseli a világot, ami ilyen kegyetlen volt hozzá, máskor pedig saját maga kicsinyített másaként gondolt rá, óriási szájjal, benne pengeéles cápafogakkal.

A gyűlölet állandó társává, szövetségesévé, barátjává vált, ott érezte magában erőt adón, eggyé vált vele. Egyedül belőle tudott magabiztosságot, és az életben maradáshoz elég hitet meríteni. Gyűlölete anyaggá, szövetté, hússá vált, és készen állt arra, hogy valami sorsfordítót vigyen végbe.

Ignác megerősödött hitéből erőt merítve elhatározta, hogy lefogy, kisportolja magát, és megmutatja a világnak, hogy különb, hogy erősebb, hogy többre érdemes bárkinél. Úszni, futni és súlyzózni kezdett, a kilók és a centik pedig rohamos tempóban fogytak róla, de ő nem volt elégedett, vérszemet kapott, megrészegült a lehetőségtől, többet akart és gyorsabban akarta.

Elment hát egy orvoshoz, hogy az tudományos alapon dolgozza ki számára a tervet, ami mentén haladva a leggyorsabban érheti el a legtartósabb és legkielégítőbb eredményt. Az orvos jó pár vizsgálatot végzett rajta, és mindenek előtt minden kétséget kizáróan rálelt az Ignácban fészkelő, testté vált gyűlöletre. Végstádiumban lévő gyomorráknak nevezte el.

Franz érezte, hogy követik. Éles tekintet égette a tarkóját. Nem változtatott a sebességén, csak ment előre, majd váratlanul befordult egy csendesebb utcán jobbra, és a szeme sarkából a mögötte jövőket kémlelte. A sétálóutca forgatagából egy piros kosztümös nőt, egy kopott farmeres srácot és egy vászonnadrágos, pulóveres férfit azonosított.

A nő nem lehet az – gondolta Franz – a diák esetleg, a férfi még inkább. Megszaporázta lépteit, és azok mindhárman tartották az iramot. Franz most hirtelen balra fordult. A nő ment tovább egyenesen, a tinédzser és a férfi azonban a nyomában maradtak. Megint meggyorsította lépteit, de aztán megállt egy kirakatnál, és észrevette, hogy a fiú bement egy lemezboltba. Csak pár járókelő lézengett az utcán. A férfi is megállt, és egy pillanatra összetalálkozott a tekintetük. A vászonnadrágos zavartan a föld felé irányította a tekintetét.

Franz gyanúja meggyőződéssé vált. Folytatta az útját. A férfi tétovázni látszott, idegesen körülnézett, talán keresett valakit. Pár elfecsérelt pillanat múlva Franz után indult szapora, nyújtott léptekkel. Az üldözött nyugalmat erőltetett magára, és szinte megparancsolta lábainak, hogy ne rohanjanak. Egyenletesen lépkedett, de szíve a torkában dobogott. A vászonnadrágos ütemes lépésekkel követte.

Az utca egy még néptelenebb szakaszához értek, a távolság egyre fogyott közöttük, Franz már nem nézett hátra, csak gyalogolt, és a következő zebra zölden lépő fényemberkéjét bámulta olyan erővel, hogy az zsizsegve mozdult meg szemei előtt. Franz lépett egyet, az üldöző lépett egy kicsit nagyobbat, Franz közeledett a lámpához, a férfi még gyorsabban falta a távolságot. Még vagy nyolc méter volt hátra, amikor a zöld emberke villogni kezdett.

Franz nem változtatott a tempóján, úgy közelített a zebrához, mintha mi sem történt volna, majd egyszer csak tiszta erejéből rohanni kezdett, át a zebrán, a villogó zöld jelzés fényében, óriásikat szökellve, és épp elérte a túlpartot, amikor a lámpa pirosra váltott, üldözője pedig ugyanebben a pillanatban ért a zebra onnansó feléhez.

Hirtelen megtorpant, még a karjával is köröznie kellett kettőt, hogy előre ne bukjon. Franz egy lopott pillantással nyugtázta, hogy hirtelen kiötlött terve működött, és az ajándékba kapott időt kihasználva tiszta erejéből rohant tovább. A vászonnadrágos szemei kikerekedtek, ökölbe szorított kézzel topogott felváltva a piros lámpát és a rohamosan távolodó Franzot bámulva. Franz pedig rohant, rohant a következő sarokig, ott be jobbra, és egy átjáró-ház kapuján beesve végleg eltűnt üldözője szeme elől, aki még mindig a pirostól megbéklyózva állt, és csak tehetetlen dühéből felszakadó kiáltása reményvesztett hanghullámait tudta a megmenekült után küldeni.

Csete Tibor böngészett az alkalmazásban – Lovehunter.

Tarka Franciska új képet töltött fel Profilképek albumába.

Csete Tibor böngészett az alkalmazásban – Lovehunter.

Egner Erika csatlakozott a Mondjunk le az aug.20-i tűzijátékról az árvízkárosultak javára! Klubhoz.

Csete Tibor böngészett az alkalmazásban – Lovehunter.

Meyer Ákos csatlakozott a Mondjunk le az aug.20-i tűzijátékról az árvízkárosultak javára! Klubhoz.

Folta István módosította személyes adatait.

Videk Róbert csatlakozott a Mondjunk le az aug.20-i tűzijátékról az árvízkárosultak javára! Klubhoz.

Csete Tibor böngészett az alkalmazásban – Lovehunter.

Csete Tibor böngészett az alkalmazásban – Lovehunter.

Lenhossék Márió csatlakozott a Mondjunk le az aug.20-i tűzijátékról az árvízkárosultak javára! Klubhoz.

Csete Tibor böngészett az alkalmazásban – Lovehunter.

Trenker Ibolya új apróhirdetést adott fel.

Csete Tibor böngészett az alkalmazásban – Lovehunter.

Szikszai Szilveszter új iskolát / munkahelyet adott meg az adatlapján.

Csete Tibor böngészett az alkalmazásban – Lovehunter.

Kántor István szobafestő-mázoló volt. Arról álmodozott, hogy egyszer híres festő lesz. Elképzelte, ahogy portrékat és tájképeket fest, játszik a színekkel, a fényekkel és az árnyékokkal, de mégsem festett egyetlen képet sem harmincnyolc éves koráig, mert attól félt, egy csapásra kiderül, hogy élete nagy álma alaptalan képzelgés csupán.

Nem sokkal a harmincnyolcadik születésnapja után azonban szinte fájdalmasan heves vágyat érzett, hogy egy, a képzeletében felderengő virágot megfessen, ahogy a sötétségből a vakító fényre emelkedik. Haza is rohant, elővette az ecseteket, a festékeket, a palettát és a vásznat, amiket már évekkel ezelőtt megvett – illetve rendszeresen frissített, mert a festékei mindig beszáradtak.

Extázisban, túlzó mozdulatokkal alkotta meg az első vonalakat, majd mozdulatai kisimultak, és egyre finomabbá váltak, ahogy a részletekbe bocsátkozott. Egy pillanatig sem gondolkodott, csak festett, csak hagyta, hogy a képzeletében fogant virág megszülethessen. Amilyen hevesen kezdte, olyan hirtelen hagyta abba a festést: érezte, hogy elkészült. Pontosan ezt a virágot akarta megfesteni, és pontosan így. Minden vaskos vonás, minden harsogó szín, minden sejtelmes árnyék a helyén volt, és bármi más, bármi további csak megtörte volna a varázst.

Órákig nézte a művét elfogódottan. Fájdalmas boldogság járta át, mert úgy érezte, hogy egy másik világba tekint, amikor a virágot nézi, de oda bejutni soha nem tud. Hajnalig állt a kép előtt, eszébe sem jutott aludni; amúgy sem tudott volna. Napkeltekor – tulajdonképpen anélkül, hogy gondolkozott volna – arra jutott, hogy a képét feltétlenül beviszi a városba, és megmutatja Becsey Vilmos festőművésznek.

Így is tett, bejelenttette magát, ünnepélyesen lépett a festő elé, akit nem, hogy kollégájának, de szinte testvérének érzett, és alig győzte kivárni, hogy együtt merüljenek el a festményében. De csalódnia kellett. Becsey hosszasan nézte a képet. Először kicsit bosszúsnak tűnt, majd inkább közönyösnek. Nagy sokára szólalt csak meg. Elmondta Kántornak, hogy kétségtelenül szép virágot festett – még ha olyat is, ami a valóságban aligha létezik –, de ezt művészi alkotásnak nevezni sajnos a legnagyobb jó szándék mellett sem lehet.

Az igazi művészi alkotásnak ugyanis valami mélységbe kell nyílnia, el kell állítania az őt csodáló lélegzetét, nem ábrázolni kell csupán valamit, hanem átlényegíteni, rákérdezni és megválaszolni egyszerre. Ez pedig csak egy virág. Sokan tudnak virágot festeni, és közülük, elég szomorú, sokan hiszik művésznek magukat. Becsey azt javasolta Kántornak, hogy csak nyugodtan fessen a maga kedvére, de saját érdekében ne mutogassa az „alkotásait”, és becsülje meg a tanult szakmáját, mert abból kell megélnie.

Kántor letaglózva hallgatta Becseyt. Ha őszintén belegondolt, mindenben igazat kellett adnia neki. Hát persze. Tudta ő ezt maga is. A józan eszével. Nem véletlenül zárta művészi ambíciót szigorúan az álmai közé. Hogy ezt a képet mégis megfestette, pillanatnyi hóbort, fellángolás volt. Ahogy most végignézett rajta, ő is csak egy virágot látott. Szép virágot, az igaz, de nem többet annál. Próbálta megérteni, hogy mit láthatott benne az előző nap estéjén, de most már nem értette maga sem.

Szomorú volt, de megkönnyebbülést is érzett, hogy legalább kiderült, hogy nem vesztegette el az életét. Tulajdonképpen még rosszabb is lett volna, ha kiderül, hogy valóban csodálatosat alkotott, mert akkor nem tudott volna elszámolni maga előtt azokkal az évtizedekkel, amíg csak álmodozott, de gyáva volt cselekedni. Jobb így.

Megköszönte az őszinte szavakat Becseynek, és hazaballagott. Nem is törődött vele, hogy a képet ott felejtette. Becsey egy darabig csak állt a virág előtt, és nézte. Tulajdonképpen egyáltalán nem rossz – gondolta – Ennek az embernek végül is van valamelyes tehetsége a festészethez. Ösztönösek, áradók az ecsetvonásai, és az egész képben van valami, amit nézni kell, amit nem lehet nem nézni.

De aztán hirtelen eszébe jutott, hogy bő tíz perce a reggelijét szakította meg, úgyhogy a képet bevitte a műtermébe, és ott a falnak fordította, ahogy azt láthatóan számos más festménnyel is tette. Pár nap múlva még nézegette egy kicsit, de aztán lassan megfeledkezett róla, és amikor ősszel újra a kezébe került, csak valami halott, elszáradt kórófélét látott a vásznon, és sehogy sem tudta felidézni, hogy került hozzá, akárhogy törte is a fejét, míg a kandallóhoz ért vele.

A zenekarra 1968-ban figyeltek fel. Úgy szólt a dobjuk, ahogy a fáról hulló dió koppan, úgy pengett a gitárjuk, ahogy a harmat csilingel a fűszálon, az énekük úgy járta át az eget, ahogy a nap fénye átszűrődik a bárányfelhőn. Nem a békéről és nem a szeretetről zenéltek, de maga voltak a béke és a szeretet. Egy tisztáson éltek, vékonyszálú hajukat borzolta a szél, lábukat friss patakvíz mosta, szemükben a napsugár csillant, friss vizet ittak, az erdő gombáit és gyümölcseit ették.

Az emberek meglátogatták őket, letelepedtek melléjük a tűz köré, és hallgatták őket. Aztán egyre többen jöttek, míg végül nem volt olyan pillanat éjjel vagy nappal, hogy ne lett volna ott valaki, aki nyugalmat ne merített volna a művészetükből. Nyáron fesztivált rendeztek a réten. Ők voltak középen. Úgy, ahogy voltak, el sem mozdultak, csak zenéltek, csak énekeltek, az emberek pedig hallgatták őket, és megteltek békével.

Később egy lemeztársaság kereste fel őket. Ideiglenes, hangszigetelt sátrat vontak föléjük, úgy vették fel a zenéjüket, és szétrepítették a világba. Ők egy fillért sem kértek, és egy fillért sem kaptak. A lemeztársaság tulajdonosai meggazdagodtak, ők pedig csak zenéltek tovább.

A világsiker új látogatókat hozott szerte a világból. Igazi zarándokhellyé váltak, a lelki békét keresők jöttek látni és hallani őket Argentínától Kanadáig, Ausztráliától Angliáig. Kezdetben a zenéjüket elfogódott csend vonta burokba, de aztán egyre nagyobb lett a jövés-menés, később pedig beindultak a büfékocsik aggregátorai, majd a kemping alapzaja telepedett a völgyre, hogy utóbb az építkezések morgása és csörömpölése hatalmasodjon el.

De ők csak zenéltek, mintha mi sem történt volna. Egy darabig messziről hallani lehetett őket, aztán már csak egyre közelebbről. Kicsit később már csak kevesek tudták elkülöníteni a zenéjüket a hangszórókból jövő muzsikától és a reklámoktól, egyre többen pedig úgy érkeztek a völgybe, hogy már nem is tudtak róla, hogy is indult az egész.

Aztán egyszer egy testvérpár érkezett, hogy lássák, hallják, átéljék végre, amit a szüleik meséltek nekik a régi időkről. De hiába hatoltak egyre beljebb és beljebb, nem hallották a lélek zenéjét, nem látták a Napot átrémleni a vékonyszálú, szélfútta hajakon.

Aztán, amikor a legmagasabban állt a nap, áramszünet vágta el a zajt, és csendbe borult minden. De a zenészeket így sem lehetett hallani. A testvérek ekkor fedezték fel, hogy a lélek zenészeit még jóval az ő érkezésük előtt agyontaposta az arctalan tömeg.

A lány állt legelöl, szorosan mellette az anyja. Szakasztott másai voltak egymásnak. Vékony arc, keskeny sasorr, rövid nyak, tömzsi törzs, görbe hát, pálcalábak. És ott állt a közelben észrevétlenül az apa is. Jelentéktelen ember. Talán kerekfejű? Nem emlékszem biztosan.

A lány semmit nem örökölt tőle. Ez a férfi csak a kiküszöbölhetetlen eszköz volt a nemzésben. Tulajdonságaira senki nem tartott igényt. Most sem szólt, csak hunyorgott a félhomályban, csak ott volt minden cselekvési szándéktól és képességtől mentesen, ahol a felesége és a lánya.

Ahogy mindezt kifigyeltem, megérkezett a lány udvarlója. Istenem, ó nem. A két keskeny, görbe nő összegyúrva pohos, fontoskodón kaffogó, gesztikuláló férfivá. Ezek még egyszer nem hibáznak. Egyszer meg kellett alkudni, ezt a kerekfejűt még megszánják, de többé nem állhat semmi a bűnösen vágyott beltenyészet útjába.

Egyre több a biciklista a városban. Sokan mégis – vagy talán éppen ezért – zsigeri indulatot éreznek láttukra, és szó szerint feldühítik magukat, ha csak meglátnak egyet. Tegnap is egy idős hölgy vezette a szálkás szőrű tacskóját a járdán, amikor egy kerékpáros karikázott el mellettük az úton. A kutya tiszta erejéből igyekezett a biciklistának rontani, hallottam, ahogy peng a hirtelen megfeszülő bőrpóráza. Lábával az aszfaltot kaparva ugatott, hörgött és acsarkodott. Miután a gazdája visszarántotta az eredeti kerékvágásba, prüszkölve csóvált egyet a fején, és dühös, méltatlankodó arckifejezéssel baktatott tovább. – Nem hiszem el, hogy ezek a tetűládák mennyien vannak. És ez így megy legalább tíz éve. Sőt, egyre rosszabb! Na meg ott vannak a motorosok. Na azokat különösen… De mindegy, nem akarom még jobban felhúzni magam.

Tizenöt éve történt, hogy a fogorvos nagyon rossz állapotban találta az egyik fogamat. Azt mondta, hogy ezt a legokosabb lenne kihúzni, esetleg gyökérkezelhetjük. Azonnal elköteleződtem a második lehetőség mellett. Mikor ezt szóban is kifejeztem, a fogorvos arcán csalódottság látszott. 

– Ez nem ilyen egyszerű – mondta – Értem én, hogy maga minden áron meg szeretné tartani a fogát, de a gyökérkezelt fog élő halottá válik, elveszti a kapcsolatát a testtel, vagy ha így jobban tetszik: önnel. Csak látszólag lesz a teste része. Elszürkül, zománca fényét veszti, anyaga törékenyebbé válik a hártyavékony porceláncsipkénél is. Értse meg uram, az a fog hónapokon belül szét fog törni! 

– Értem. Akkor nincs vesztenivalóm, ha most mégis megtartjuk, maximum visszatérünk a húzáshoz, de megadtuk az esélyt. Kérem azt a pár hónapot – mondtam. A fogorvos gyűlölködő pillantást vetett rám, és bosszúsan a helyére tette a fogót, amin addig az ujjait tornáztatta szórakozottan. 

Túlestünk a gyökérkezelés első részén, és valami misztikus, valami megfoghatatlan történt közben. A fogorvos a beavatkozás végére egészen elszürkült, kedvetlenné vált, én viszont megnyugodtam, és egyfajta derű áradt belőlem. 

Amikor a záró beavatkozásra mentem, a fogorvost kifejezetten rossz állapotban találtam. Nem annyira fizikailag, mint inkább lelki értelemben. Mindig csillogó szeme topmán pislákolt rám, megszokott határozottságának nyomát sem tapasztaltam, mozdulatai gyengék, tétovák voltak. Azért jó munkát végzett. 

Én boldogan távoztam, ő a székébe roskadt. Bennem gyökeret vert valami optimizmus, őt a pesszimizmus kezdte környékezni. A fogammal minden a legnagyobb rendben volt. Először óvatoskodtam vele, nehogy eltörjön, de az idő múltával egyre jobban terheltem, majd egészen meg is feledkeztem róla, hogy oda kéne figyelnem. 

Közben észrevétlenül elkezdtem hinni magamban, úgy éreztem, hogy tulajdonképpen mindenhez értek, elég végiggondolnom bármit, és meg tudom hozni a helyes döntést. Megalapozottabban, mint bárki. Magabiztos, elégedett emberré váltam. Szinte nagyképűvé. 

A fogorvos élete is megváltozott. Visszahúzódóvá és szerénnyé vált. Nem erőltette a saját ötleteit senkire, sőt, egy idő után már ötletei sem nagyon voltak. Szinte megszűnt létezni a világ számára. Ügyfélköre apadni kezdett, egyre kevesebben bíztak szakértelmében. 

Egy koraestén én vacsorához készülődtem, ő pedig – kilométerekkel arrébb lévő lakásában – lefeküdni indult. Én élvezettel készítettem az asztalra a lecsót, a puffadt, foszló zsömlét és a bögre friss tejet, ő magzatpózba menekülve, száraz szemekkel a falat bámulva várta, hogy az álom mentse ki szomorú életéből. Ő nagyot sóhajtott, én pedig enni kezdtem élvezettel. Ő forgolódott, én tömtem a lecsót a számba és szuszogva rágtam, ittam, nyeltem. Ő hasra fordult, én pedig még nagyobb falatot tömtem a számba. 

És ekkor, a puha zsemlébe marva megéreztem, ahogy a tizenöt éves gyökérkezelt fog kettéreped, és kibicsaklik a helyéről. Lecsóval és zsömlével teli szájjal gyökereztem a székbe. Elejtettem a villát, és szinte éreztem, ahogy elfehéredek. Fájdalmat nem éreztem. De veszteséget igen. Eddig tartott a foggal a diadalmenetünk. Csak ültem teli szájjal és a baljós gondolattal, hogy nem nevethetek többé szélesen. 

Valami elmúlt belőlem. Vége lett tizenöt évnek. A fogorvosnak ugyanebben a pillanatban nyugodt mosoly áradt szét az arcán, tagjai ellazultak, és mély, ringató álomba merült. Másnaptól új élet várt rá.

Egy fülledt estén Ferenc testvér egykedvűen ült az asztalnál, és hozzá sem nyúlt a pénteki halvacsorához. Mohón faló szerzetestársait nézte, és a testes rendfőnököt. Ahogy az ablakon kibámult a látóhatár végén túlra, gondolatai mélyére érkezett, és eszébe jutott a természetvédelmi terület kellős közepén trónoló, arannyal gazdagon díszített templomuk. Eszébe jutott Jézus is, meg a Biblia, és minél inkább hagyta, hogy gondolatai szabadon csapongjanak a keresztény alapértékek és a keresztények földi hivatásának kijelölt útja mentén, annál nagyobbra nőtt lelkében a nyugtalanság.

Pislogott párat, megrázta a fejét, és úgy nézett körül a teremben, mint aki a másvilágról érkezett vissza. Eltolta magától az ételt, ünnepélyesen felegyenesedett, és az őt kísérő értetlen pillantásokkal mit sem törődve kisétált.

A hálóterembe, ott egyenesen az ágyához ment, és elhatározottságot sugárzó mozdulatokkal lerántotta a pokrócot a matracról, leemelte a matracot az ágyról, és rátette a saját betéte vékonyságán sokat kesergő József testvér ágyára. Ezek után ivott egy korsó csapvizet, elment vizelni, és lefeküdt hanyatt a csupasz deszkákra. A pokrócot fejét is elfedőn, halotti lepelhez hasonlatosan vonta magára, és újra gondolataiba mélyedt.

Hogy gondolat volt-e még, vagy már álom, nem tudta, mindenesetre szentek egész sora jelent meg előtte szakadt ruhában és szomorú, kérlelő tekintettel felé fordulva. A háttérben Jézust látta egy kereszt vízszintes tagjával a vállán magányosan távolodni egy dombtető felé, ahol a faalkalmatosság másik fele meredezett. – Várj! – kiáltotta Ferenc testvér, de kétségbeesve tapasztalta, hogy hang nem jön ki a torkán. A szentek feje fölött Jézus felé kapott, és megpróbált utána eredni, de lábai nem engedelmeskedtek. Újra összeszedte minden erejét, és végre felébredt.

Már hajnalodott. Ferenc testvér tudta, hogy új élete első napja készül virradni, ezért a látomásából erőt merítve lerázta magáról a reggeli felkelés máskülönben szurkos, fullasztó terhét, és valósággal kipattant az ágyból. Elvégezte a dolgát, és rögtön a patakhoz sietett, ahol egész testét megmosta a jéghideg vízben. Ezután a tehenekhez ment, és megfejte mindet. A többiek csak ekkor ébredtek.

Társai a reggeli misére érkezve már a templomban találták, a mise végeztével pedig egy kicsit tovább maradt, mint a többiek. Egy jelre várt, olyasmire, mint az éjjeli, de korgó gyomrán kívül mást nem észlelt. Alázattal a szívében azt gondolta, hogy további jel hiányában egyszerűen folytatja a megkezdett utat, de hirtelen öröm járta át a lelkét: hiszen a korgó gyomor maga az újabb iránymutatás!

Boldogan rohant le a domboldalon, a tizenkét stáció mellett valósággal elsuhant. Ziháló mellkassal állt meg, Isten ege felé tárta a karjait, szandálját messze rúgta, és mezítláb tért vissza a kolostorba. Míg a többiek reggeliztek, ő foglalatosságot talált magának a gazdaság körül: kitakarított az állatok körül, enni adott nekik, megforgatta a polcokon érő sajtokat.

A délelőtti csendes imádság idejére újra csatlakozott a többi szerzeteshez, csak ő sokkal nagyobb erővel, sokkal nagyobb hittel fohászkodott. A szemináriumon is nyitott szívvel vett részt, mindenben csatlakozott társaihoz – csak az étkezéseket hagyta el.

A következő napja hasonlóképpen telt azzal a különbséggel, hogy gyomra ugyan nem korgott, de éhsége nem adta magát olyan könnyen, mint az előző napon, amikor időről-időre megfutamodott. Most konokul tartotta magát. Ferenc testvérnek minden erejére szüksége volt, hogy gondolatait a célja felé terelje, és eltérítse az alantas ösztöntől. Álló nap csak vizet vett magához, úgy dolgozott, úgy imádkozott. Elgyötörten tért nyugovóra.

Éjjel Jézus testével és vérével álmodott. Reggel pokoli nehézségek árán, tántorogva kelt fel. Szédelegve ment a patakig, ahol a jeges víztől szinte elájult, de mégiscsak összeszedte magát valamelyest. Dideregve fejte meg a teheneket, a reggeli misén, ahogy behunyta a szemét, úgy látta, hogy szerzetestestvéreinek pufók teste mind egy-egy kövér cipó, a szertartás végén alig tudott lábra állni, a többiek mögött kullogott, és szégyellte magát, hogy csak az ételre tud gondolni.

Ám ekkor, azon a ponton, ahol egy nappal korábban a szandálját rúgta le lábáról, hirtelen rádöbbent, hogy az álom Jézus testével, a látomás a cipó-szerzetesekkel maga is jel volt! Ennie kell ahhoz, hogy a rá kiszabott feladatot maradéktalanul és becsülettel végig tudja vinni. A hála egy könnycseppje gördült le az arcán, és heves szeretetet érzett a Mindenható felé, amiért ilyen erős és bölcs kézzel mutat utat neki. A többiekkel tartott reggelizni, de csak kenyeret és vizet vett magához.

A táplálék váratlanul érte a szervezetét, és csaknem ledöntötte a lábáról. Tagjai elnehezültek, szemhéja ólmosan csúszott lejjebb és lejjebb. A délelőtti imádságot szégyenszemre mély, álomtalan alvásban töltötte. Felébredve lelkiismeret-furdalás fogta el, és mohón kereste, kutatta, hogy merre kell, hogy az útja tovább vezessen. Új életében eddig mindig kapott valamilyen útbaigazítást, de most üres sötétségbe zuhant, nem álmodott, nem látott látomást. De hiszen épp ez a jel! Az ételt nem a magunk örömére kell fordítanunk, hiszen azzal épp, hogy eltávolodunk a helyes úttól, hanem csakis nemes cselekedetekhez szabad erőt meríteni belőle. A nap további részét – amellett, hogy a szokásos dolgokban maradéktalanul részt vett – azzal töltötte, hogy kitalálja, vajon mik lehetnének ezek a nemes cselekedetek.

Éjjel megint Jézust látta a kereszt vízszintes részével a vállán. Még hajnalhasadta előtt valósággal kipattantak a szemei, könnyed ruganyossággal kelt fel, és arra lett figyelmes, hogy kullancs módjára ragaszkodó társa, a derékfájás, nyomtalanul eltűnt. Jézusra gondolt, meg a megjavult derekára, és tudta, mit kell tennie.

A gazdaság felújításából megmaradt, korhadásnak indult gerendák közül kiválasztott egy jó kétméteresre tört darabot, és a vállára vette. Lépett vele párat, érezte, ahogy nyomni kezdi a bőrét, az izmát, a csontját. Elégedetten tette le, és hozzálátott az immár szokásos reggeli teendőihez. Egyúttal eszébe jutott, hogy senki nem furcsállta, hogy minden el van végezve, mire egyáltalán felébrednek. Senki nem kutatta, hogy ki végezte el, így senki meg sem dicsérte érte, senki meg sem köszönte neki. Ez pedig nem lehet más, mint jel. Jel, hogy a földi életben dicsőségre vágyni hiábavaló, sőt, Istennek nem tetsző gyarlóság, mely csak elvonja a figyelmet az alázatos szolgálattól.

Az újabb iránymutatástól megerősödve vette a vállára a gerendát, és úgy indult a templom felé, fel a kálváriadombon. A nap tűzte tarkóját, tenyere verejtékben úszott, hogy alig tudta tartani a hatalmas fát, meztelen talpát kövek nyomorították, de ő csak lépegetett előre, felfelé. Az út egy hatodánál meghallotta a mögötte közeledő társai fojtott morajlását, döbbent és aggódó hangfoszlányaikat.

Előre szegezte hát a tekintetét, és kettőzött erővel tört előre a domb tetején pompázó templom felé, de ereje – megdöbbentő módon – rohamosan fogyatkozni kezdett. A gerenda egyre nehezebbnek bizonyult, a hátralévő kilenc stáció közötti űr pedig – ahogy előre futtatta csípős verejtéktől homályos tekintetét – egyre és egyre nagyobbnak. Ferenc testvér, a feladat ily módon világossá vált nagyságától megzavarva megbotlott, és vállán a súlyos gerendával a porba zuhant. Izzadságban úszó arcát kosz fedte, homloka egy széltében több sebből álló szakaszon vérezni kezdett. Ferenc testvér összeszorította a fogát, és megpróbált felállni, de nem bírt a gerenda iszonyatos súlyával.

Ekkor érte őt utol a többi szerzetes, de hirtelen tanácstalannak érezték magukat, nem tudták, pontosan mi is a teendő. Pár pillanatig kínos csendben figyelték a gerendával küzdő testvért, majd megsajnálták, és – anélkül, hogy keresztjétől megszabadították volna, felsegítették. Ő pedig szerzetestársaitól kísérve ment tovább elcsigázott izmokkal, de égő hittel. Még egyszer elesett, és még egyszer felsegítették, aztán már figyeltek rá, és már azelőtt segítő kezet nyújtottak neki, hogy újra a földre rogyott volna.

A mise a szokásos mederben zajlott, de – ahogy aztán a nap további részében is – Ferenc testvér úgy érezte, hogy társai még nagyobb távolságot tartanak tőle, mint rendesen. Ez a távolság csak növekedett, amikor másnap reggel megint a gerendával a vállán látták meg. Az előző napi tapasztalatokból okulva körülvették, hogy szükség esetén támogathassák, amire szükség is volt, de csak kétszer.

Ferenc testvér bátorításnak vette, hogy az első napi kudarca nem ismétlődött meg, és látta, hogy jó úton jár. Innentől fogva a patakhoz is gerendával a vállán ment, nem csak a misére. Továbbra is csak kenyeret evett, és vizet ivott, de szép lassan mindkettőt növekvő mennyiségben vette magához, hogy legyen ereje a gerendát hordozni. Egy hét múlva már úgy ment vele felfelé a dombon, hogy kövérkés társai alig tudták tartani vele a lépést.

Kisvártatva azonban – mint hogy felfelé mindig egy-egy gerendával a vállán ment, de lefelé anélkül – elfogytak a felhasználható fák. Ferenc testvér ezen a szomorú reggelen zavart ürességgel a szívében lépegetett a templom felé. Ahogy odaért, mégis felragyogott az arca, mert rájött, hogy a keserves (igaz, a vége felé már nem is olyan nehéz) kálváriák nem voltak hiábavalók.

A templom mellett felhalmozott farakásra nézett, és látta, hogy ebből éppen fel lehet építeni egy parányi kápolnát, ami egyszerűségével és kis méretével áll szemben a hatalmas és gazdagon díszített kőpalotával, és egyúttal Isten színe előtt, hogy ítélje meg ő, melyik az igazabb.

A mise után neki is látott alázatos, buzgó művének, és ahogy az – főleg az idejekorán elhelyezett kereszt miatt – elkezdett kápolnának látszani, az addig alapvetően tanácstalan rendfőnök bizonyosságra lelt a szívében, és azt mondta, hogy ennyi elég volt. Ferenc testvérnek még aznap el kellett hagynia a kolostort.

Özvegy Mikó Istvánné az ablaknál olvasott, de bármennyire is a családregény volt a kedvenc műfaja, nem tudta átadni magát az élvezetnek. Feszültnek érezte magát. Gondolatai újra és újra kizökkentek a könyv sodrából, hogy aztán a fejét béklyózó feszültség okát kutatva a semmibe vesszenek.

Vagy tízszer olvasott vissza, hogy felvegye az elejtett fonalat, de a legtöbbször az derült ki, hogy alighanem már oldalakkal korábban lemaradt valamiről. A regény szertefoszlott a számára, a fantázia világának kapui bezáródtak előtte.

Nagyot sóhajtott, letette a könyvet maga mellé a csipketerítőre, levette olvasószemüvegét, és szemeit behunyva erősen megdörzsölte orrnyergét. Egy darabig csak ült a fotelben, és várt. Várta, hogy eszébe jusson, hogy kiderüljön, mi nem hagyja olvasni. De hosszú perceken át nem jutott semmire.

Felállt, és járkálni kezdett. Tagjai ropogva, lassan engedelmeskedtek. Elsétált a lakás egyik végéből a másikba, közben kibámult az ablakon. Ahogy léptei alatt recsegett az évszázados parketta, hirtelen rájött, hogy mi nem stimmel. A csend. Nem szokott csend lenni. Meggyorsította lépteit, és a Lenhossékék felőli falhoz sietett.

Odatapasztotta a fülét, de nem hallott semmit. Tölcsért formált két tenyeréből, és megismételte a műveletet. Ezúttal meghallotta, ahogy a kisebbik gyerek azt a pokoli zenét hallgatja megint. Özvegy Mikó Isvánné minden figyelmét a bántó zajnak szentelte, és vagy egy percig hallgatta mozdulatlanul, kéztölcsérével a falhoz lapulva.

Aztán elvette a kezeit, és csak a fülét szorította a falhoz. Még mindig hallotta. Egy lépéssel eltávolodott a faltól, majd lassan, szinte lopakodva egyre messzebb és messzebb, de az énekes szinte artikulálatlan hörgése, a gitárok halálsikolya, a csontjain koppanó dobok mégis vele maradtak.

Özvegy Mikó Istvánné megállt a szekrénynél, ahol pongyoláját tartja, amiben a szemetet szokta levinni, illetve amiben a szomszédba szokott átmenni, hogy csavarják lejjebb azt a sátáni zenét, de a sok koncentrálástól túl fáradtnak érezte magát, úgyhogy mély sajnálattal maga iránt leroskadt a fotelbe, és a most már jól hallható zajzenétől körüloldalogva kezébe vette a könyvet, és elmélyülten olvasott sötétedésig.