Egyre több a biciklista a városban. Sokan mégis – vagy talán éppen ezért – zsigeri indulatot éreznek láttukra, és szó szerint feldühítik magukat, ha csak meglátnak egyet. Tegnap is egy idős hölgy vezette a szálkás szőrű tacskóját a járdán, amikor egy kerékpáros karikázott el mellettük az úton. A kutya tiszta erejéből igyekezett a biciklistának rontani, hallottam, ahogy peng a hirtelen megfeszülő bőrpóráza. Lábával az aszfaltot kaparva ugatott, hörgött és acsarkodott. Miután a gazdája visszarántotta az eredeti kerékvágásba, prüszkölve csóvált egyet a fején, és dühös, méltatlankodó arckifejezéssel baktatott tovább. – Nem hiszem el, hogy ezek a tetűládák mennyien vannak. És ez így megy legalább tíz éve. Sőt, egyre rosszabb! Na meg ott vannak a motorosok. Na azokat különösen… De mindegy, nem akarom még jobban felhúzni magam.

Tizenöt éve történt, hogy a fogorvos nagyon rossz állapotban találta az egyik fogamat. Azt mondta, hogy ezt a legokosabb lenne kihúzni, esetleg gyökérkezelhetjük. Azonnal elköteleződtem a második lehetőség mellett. Mikor ezt szóban is kifejeztem, a fogorvos arcán csalódottság látszott. 

– Ez nem ilyen egyszerű – mondta – Értem én, hogy maga minden áron meg szeretné tartani a fogát, de a gyökérkezelt fog élő halottá válik, elveszti a kapcsolatát a testtel, vagy ha így jobban tetszik: önnel. Csak látszólag lesz a teste része. Elszürkül, zománca fényét veszti, anyaga törékenyebbé válik a hártyavékony porceláncsipkénél is. Értse meg uram, az a fog hónapokon belül szét fog törni! 

– Értem. Akkor nincs vesztenivalóm, ha most mégis megtartjuk, maximum visszatérünk a húzáshoz, de megadtuk az esélyt. Kérem azt a pár hónapot – mondtam. A fogorvos gyűlölködő pillantást vetett rám, és bosszúsan a helyére tette a fogót, amin addig az ujjait tornáztatta szórakozottan. 

Túlestünk a gyökérkezelés első részén, és valami misztikus, valami megfoghatatlan történt közben. A fogorvos a beavatkozás végére egészen elszürkült, kedvetlenné vált, én viszont megnyugodtam, és egyfajta derű áradt belőlem. 

Amikor a záró beavatkozásra mentem, a fogorvost kifejezetten rossz állapotban találtam. Nem annyira fizikailag, mint inkább lelki értelemben. Mindig csillogó szeme topmán pislákolt rám, megszokott határozottságának nyomát sem tapasztaltam, mozdulatai gyengék, tétovák voltak. Azért jó munkát végzett. 

Én boldogan távoztam, ő a székébe roskadt. Bennem gyökeret vert valami optimizmus, őt a pesszimizmus kezdte környékezni. A fogammal minden a legnagyobb rendben volt. Először óvatoskodtam vele, nehogy eltörjön, de az idő múltával egyre jobban terheltem, majd egészen meg is feledkeztem róla, hogy oda kéne figyelnem. 

Közben észrevétlenül elkezdtem hinni magamban, úgy éreztem, hogy tulajdonképpen mindenhez értek, elég végiggondolnom bármit, és meg tudom hozni a helyes döntést. Megalapozottabban, mint bárki. Magabiztos, elégedett emberré váltam. Szinte nagyképűvé. 

A fogorvos élete is megváltozott. Visszahúzódóvá és szerénnyé vált. Nem erőltette a saját ötleteit senkire, sőt, egy idő után már ötletei sem nagyon voltak. Szinte megszűnt létezni a világ számára. Ügyfélköre apadni kezdett, egyre kevesebben bíztak szakértelmében. 

Egy koraestén én vacsorához készülődtem, ő pedig – kilométerekkel arrébb lévő lakásában – lefeküdni indult. Én élvezettel készítettem az asztalra a lecsót, a puffadt, foszló zsömlét és a bögre friss tejet, ő magzatpózba menekülve, száraz szemekkel a falat bámulva várta, hogy az álom mentse ki szomorú életéből. Ő nagyot sóhajtott, én pedig enni kezdtem élvezettel. Ő forgolódott, én tömtem a lecsót a számba és szuszogva rágtam, ittam, nyeltem. Ő hasra fordult, én pedig még nagyobb falatot tömtem a számba. 

És ekkor, a puha zsemlébe marva megéreztem, ahogy a tizenöt éves gyökérkezelt fog kettéreped, és kibicsaklik a helyéről. Lecsóval és zsömlével teli szájjal gyökereztem a székbe. Elejtettem a villát, és szinte éreztem, ahogy elfehéredek. Fájdalmat nem éreztem. De veszteséget igen. Eddig tartott a foggal a diadalmenetünk. Csak ültem teli szájjal és a baljós gondolattal, hogy nem nevethetek többé szélesen. 

Valami elmúlt belőlem. Vége lett tizenöt évnek. A fogorvosnak ugyanebben a pillanatban nyugodt mosoly áradt szét az arcán, tagjai ellazultak, és mély, ringató álomba merült. Másnaptól új élet várt rá.

Egy fülledt estén Ferenc testvér egykedvűen ült az asztalnál, és hozzá sem nyúlt a pénteki halvacsorához. Mohón faló szerzetestársait nézte, és a testes rendfőnököt. Ahogy az ablakon kibámult a látóhatár végén túlra, gondolatai mélyére érkezett, és eszébe jutott a természetvédelmi terület kellős közepén trónoló, arannyal gazdagon díszített templomuk. Eszébe jutott Jézus is, meg a Biblia, és minél inkább hagyta, hogy gondolatai szabadon csapongjanak a keresztény alapértékek és a keresztények földi hivatásának kijelölt útja mentén, annál nagyobbra nőtt lelkében a nyugtalanság.

Pislogott párat, megrázta a fejét, és úgy nézett körül a teremben, mint aki a másvilágról érkezett vissza. Eltolta magától az ételt, ünnepélyesen felegyenesedett, és az őt kísérő értetlen pillantásokkal mit sem törődve kisétált.

A hálóterembe, ott egyenesen az ágyához ment, és elhatározottságot sugárzó mozdulatokkal lerántotta a pokrócot a matracról, leemelte a matracot az ágyról, és rátette a saját betéte vékonyságán sokat kesergő József testvér ágyára. Ezek után ivott egy korsó csapvizet, elment vizelni, és lefeküdt hanyatt a csupasz deszkákra. A pokrócot fejét is elfedőn, halotti lepelhez hasonlatosan vonta magára, és újra gondolataiba mélyedt.

Hogy gondolat volt-e még, vagy már álom, nem tudta, mindenesetre szentek egész sora jelent meg előtte szakadt ruhában és szomorú, kérlelő tekintettel felé fordulva. A háttérben Jézust látta egy kereszt vízszintes tagjával a vállán magányosan távolodni egy dombtető felé, ahol a faalkalmatosság másik fele meredezett. – Várj! – kiáltotta Ferenc testvér, de kétségbeesve tapasztalta, hogy hang nem jön ki a torkán. A szentek feje fölött Jézus felé kapott, és megpróbált utána eredni, de lábai nem engedelmeskedtek. Újra összeszedte minden erejét, és végre felébredt.

Már hajnalodott. Ferenc testvér tudta, hogy új élete első napja készül virradni, ezért a látomásából erőt merítve lerázta magáról a reggeli felkelés máskülönben szurkos, fullasztó terhét, és valósággal kipattant az ágyból. Elvégezte a dolgát, és rögtön a patakhoz sietett, ahol egész testét megmosta a jéghideg vízben. Ezután a tehenekhez ment, és megfejte mindet. A többiek csak ekkor ébredtek.

Társai a reggeli misére érkezve már a templomban találták, a mise végeztével pedig egy kicsit tovább maradt, mint a többiek. Egy jelre várt, olyasmire, mint az éjjeli, de korgó gyomrán kívül mást nem észlelt. Alázattal a szívében azt gondolta, hogy további jel hiányában egyszerűen folytatja a megkezdett utat, de hirtelen öröm járta át a lelkét: hiszen a korgó gyomor maga az újabb iránymutatás!

Boldogan rohant le a domboldalon, a tizenkét stáció mellett valósággal elsuhant. Ziháló mellkassal állt meg, Isten ege felé tárta a karjait, szandálját messze rúgta, és mezítláb tért vissza a kolostorba. Míg a többiek reggeliztek, ő foglalatosságot talált magának a gazdaság körül: kitakarított az állatok körül, enni adott nekik, megforgatta a polcokon érő sajtokat.

A délelőtti csendes imádság idejére újra csatlakozott a többi szerzeteshez, csak ő sokkal nagyobb erővel, sokkal nagyobb hittel fohászkodott. A szemináriumon is nyitott szívvel vett részt, mindenben csatlakozott társaihoz – csak az étkezéseket hagyta el.

A következő napja hasonlóképpen telt azzal a különbséggel, hogy gyomra ugyan nem korgott, de éhsége nem adta magát olyan könnyen, mint az előző napon, amikor időről-időre megfutamodott. Most konokul tartotta magát. Ferenc testvérnek minden erejére szüksége volt, hogy gondolatait a célja felé terelje, és eltérítse az alantas ösztöntől. Álló nap csak vizet vett magához, úgy dolgozott, úgy imádkozott. Elgyötörten tért nyugovóra.

Éjjel Jézus testével és vérével álmodott. Reggel pokoli nehézségek árán, tántorogva kelt fel. Szédelegve ment a patakig, ahol a jeges víztől szinte elájult, de mégiscsak összeszedte magát valamelyest. Dideregve fejte meg a teheneket, a reggeli misén, ahogy behunyta a szemét, úgy látta, hogy szerzetestestvéreinek pufók teste mind egy-egy kövér cipó, a szertartás végén alig tudott lábra állni, a többiek mögött kullogott, és szégyellte magát, hogy csak az ételre tud gondolni.

Ám ekkor, azon a ponton, ahol egy nappal korábban a szandálját rúgta le lábáról, hirtelen rádöbbent, hogy az álom Jézus testével, a látomás a cipó-szerzetesekkel maga is jel volt! Ennie kell ahhoz, hogy a rá kiszabott feladatot maradéktalanul és becsülettel végig tudja vinni. A hála egy könnycseppje gördült le az arcán, és heves szeretetet érzett a Mindenható felé, amiért ilyen erős és bölcs kézzel mutat utat neki. A többiekkel tartott reggelizni, de csak kenyeret és vizet vett magához.

A táplálék váratlanul érte a szervezetét, és csaknem ledöntötte a lábáról. Tagjai elnehezültek, szemhéja ólmosan csúszott lejjebb és lejjebb. A délelőtti imádságot szégyenszemre mély, álomtalan alvásban töltötte. Felébredve lelkiismeret-furdalás fogta el, és mohón kereste, kutatta, hogy merre kell, hogy az útja tovább vezessen. Új életében eddig mindig kapott valamilyen útbaigazítást, de most üres sötétségbe zuhant, nem álmodott, nem látott látomást. De hiszen épp ez a jel! Az ételt nem a magunk örömére kell fordítanunk, hiszen azzal épp, hogy eltávolodunk a helyes úttól, hanem csakis nemes cselekedetekhez szabad erőt meríteni belőle. A nap további részét – amellett, hogy a szokásos dolgokban maradéktalanul részt vett – azzal töltötte, hogy kitalálja, vajon mik lehetnének ezek a nemes cselekedetek.

Éjjel megint Jézust látta a kereszt vízszintes részével a vállán. Még hajnalhasadta előtt valósággal kipattantak a szemei, könnyed ruganyossággal kelt fel, és arra lett figyelmes, hogy kullancs módjára ragaszkodó társa, a derékfájás, nyomtalanul eltűnt. Jézusra gondolt, meg a megjavult derekára, és tudta, mit kell tennie.

A gazdaság felújításából megmaradt, korhadásnak indult gerendák közül kiválasztott egy jó kétméteresre tört darabot, és a vállára vette. Lépett vele párat, érezte, ahogy nyomni kezdi a bőrét, az izmát, a csontját. Elégedetten tette le, és hozzálátott az immár szokásos reggeli teendőihez. Egyúttal eszébe jutott, hogy senki nem furcsállta, hogy minden el van végezve, mire egyáltalán felébrednek. Senki nem kutatta, hogy ki végezte el, így senki meg sem dicsérte érte, senki meg sem köszönte neki. Ez pedig nem lehet más, mint jel. Jel, hogy a földi életben dicsőségre vágyni hiábavaló, sőt, Istennek nem tetsző gyarlóság, mely csak elvonja a figyelmet az alázatos szolgálattól.

Az újabb iránymutatástól megerősödve vette a vállára a gerendát, és úgy indult a templom felé, fel a kálváriadombon. A nap tűzte tarkóját, tenyere verejtékben úszott, hogy alig tudta tartani a hatalmas fát, meztelen talpát kövek nyomorították, de ő csak lépegetett előre, felfelé. Az út egy hatodánál meghallotta a mögötte közeledő társai fojtott morajlását, döbbent és aggódó hangfoszlányaikat.

Előre szegezte hát a tekintetét, és kettőzött erővel tört előre a domb tetején pompázó templom felé, de ereje – megdöbbentő módon – rohamosan fogyatkozni kezdett. A gerenda egyre nehezebbnek bizonyult, a hátralévő kilenc stáció közötti űr pedig – ahogy előre futtatta csípős verejtéktől homályos tekintetét – egyre és egyre nagyobbnak. Ferenc testvér, a feladat ily módon világossá vált nagyságától megzavarva megbotlott, és vállán a súlyos gerendával a porba zuhant. Izzadságban úszó arcát kosz fedte, homloka egy széltében több sebből álló szakaszon vérezni kezdett. Ferenc testvér összeszorította a fogát, és megpróbált felállni, de nem bírt a gerenda iszonyatos súlyával.

Ekkor érte őt utol a többi szerzetes, de hirtelen tanácstalannak érezték magukat, nem tudták, pontosan mi is a teendő. Pár pillanatig kínos csendben figyelték a gerendával küzdő testvért, majd megsajnálták, és – anélkül, hogy keresztjétől megszabadították volna, felsegítették. Ő pedig szerzetestársaitól kísérve ment tovább elcsigázott izmokkal, de égő hittel. Még egyszer elesett, és még egyszer felsegítették, aztán már figyeltek rá, és már azelőtt segítő kezet nyújtottak neki, hogy újra a földre rogyott volna.

A mise a szokásos mederben zajlott, de – ahogy aztán a nap további részében is – Ferenc testvér úgy érezte, hogy társai még nagyobb távolságot tartanak tőle, mint rendesen. Ez a távolság csak növekedett, amikor másnap reggel megint a gerendával a vállán látták meg. Az előző napi tapasztalatokból okulva körülvették, hogy szükség esetén támogathassák, amire szükség is volt, de csak kétszer.

Ferenc testvér bátorításnak vette, hogy az első napi kudarca nem ismétlődött meg, és látta, hogy jó úton jár. Innentől fogva a patakhoz is gerendával a vállán ment, nem csak a misére. Továbbra is csak kenyeret evett, és vizet ivott, de szép lassan mindkettőt növekvő mennyiségben vette magához, hogy legyen ereje a gerendát hordozni. Egy hét múlva már úgy ment vele felfelé a dombon, hogy kövérkés társai alig tudták tartani vele a lépést.

Kisvártatva azonban – mint hogy felfelé mindig egy-egy gerendával a vállán ment, de lefelé anélkül – elfogytak a felhasználható fák. Ferenc testvér ezen a szomorú reggelen zavart ürességgel a szívében lépegetett a templom felé. Ahogy odaért, mégis felragyogott az arca, mert rájött, hogy a keserves (igaz, a vége felé már nem is olyan nehéz) kálváriák nem voltak hiábavalók.

A templom mellett felhalmozott farakásra nézett, és látta, hogy ebből éppen fel lehet építeni egy parányi kápolnát, ami egyszerűségével és kis méretével áll szemben a hatalmas és gazdagon díszített kőpalotával, és egyúttal Isten színe előtt, hogy ítélje meg ő, melyik az igazabb.

A mise után neki is látott alázatos, buzgó művének, és ahogy az – főleg az idejekorán elhelyezett kereszt miatt – elkezdett kápolnának látszani, az addig alapvetően tanácstalan rendfőnök bizonyosságra lelt a szívében, és azt mondta, hogy ennyi elég volt. Ferenc testvérnek még aznap el kellett hagynia a kolostort.

Özvegy Mikó Istvánné az ablaknál olvasott, de bármennyire is a családregény volt a kedvenc műfaja, nem tudta átadni magát az élvezetnek. Feszültnek érezte magát. Gondolatai újra és újra kizökkentek a könyv sodrából, hogy aztán a fejét béklyózó feszültség okát kutatva a semmibe vesszenek.

Vagy tízszer olvasott vissza, hogy felvegye az elejtett fonalat, de a legtöbbször az derült ki, hogy alighanem már oldalakkal korábban lemaradt valamiről. A regény szertefoszlott a számára, a fantázia világának kapui bezáródtak előtte.

Nagyot sóhajtott, letette a könyvet maga mellé a csipketerítőre, levette olvasószemüvegét, és szemeit behunyva erősen megdörzsölte orrnyergét. Egy darabig csak ült a fotelben, és várt. Várta, hogy eszébe jusson, hogy kiderüljön, mi nem hagyja olvasni. De hosszú perceken át nem jutott semmire.

Felállt, és járkálni kezdett. Tagjai ropogva, lassan engedelmeskedtek. Elsétált a lakás egyik végéből a másikba, közben kibámult az ablakon. Ahogy léptei alatt recsegett az évszázados parketta, hirtelen rájött, hogy mi nem stimmel. A csend. Nem szokott csend lenni. Meggyorsította lépteit, és a Lenhossékék felőli falhoz sietett.

Odatapasztotta a fülét, de nem hallott semmit. Tölcsért formált két tenyeréből, és megismételte a műveletet. Ezúttal meghallotta, ahogy a kisebbik gyerek azt a pokoli zenét hallgatja megint. Özvegy Mikó Isvánné minden figyelmét a bántó zajnak szentelte, és vagy egy percig hallgatta mozdulatlanul, kéztölcsérével a falhoz lapulva.

Aztán elvette a kezeit, és csak a fülét szorította a falhoz. Még mindig hallotta. Egy lépéssel eltávolodott a faltól, majd lassan, szinte lopakodva egyre messzebb és messzebb, de az énekes szinte artikulálatlan hörgése, a gitárok halálsikolya, a csontjain koppanó dobok mégis vele maradtak.

Özvegy Mikó Istvánné megállt a szekrénynél, ahol pongyoláját tartja, amiben a szemetet szokta levinni, illetve amiben a szomszédba szokott átmenni, hogy csavarják lejjebb azt a sátáni zenét, de a sok koncentrálástól túl fáradtnak érezte magát, úgyhogy mély sajnálattal maga iránt leroskadt a fotelbe, és a most már jól hallható zajzenétől körüloldalogva kezébe vette a könyvet, és elmélyülten olvasott sötétedésig.

Ahogy úszott a többiekkel, pontosabban tartotta magát az erős sodrás ellenében, eszébe jutott, hogy nem is emlékszik már, hogy került ide, hogy kezdődött az egész. Ahová csak nézett, mindenütt pisztrángokat látott, ezüstös ragyogásuk minden mást eltakart előle. 

A sikamlós testek között leereszkedett a fenékre. Csak köveket talált. Utána előre ment, ahol a víz áromlott be elemi erővel, majd oldalra, ezt követően pedig felúszott a felszínig. Úgy találta, hogy nagyon kis helyen élnek, és amennyit a vékony hálón keresztül a felszínből látott (az eget, a napot, fákat, embereket), abból arra következtetett, hogy a világ nagyobbik része a medencén kívülre esik. 

Hirtelen rossz érzés kerítette hatalmába. Érezte, hogy valami fontos dologra bukkant, valami hatalmasra, valami súlyosra, aminek a megértése talán meg is haladja az erejét, vagy ha megérti, félő, hogy beleroppan. 

Elernyesztette izmait, és hagyta, hogy a sodrás a medence végébe úsztassa. Ott oldalával a falnak dőlt, és engedte, hogy az áramlás odaszorítsa. Csak a kopoltyúit mozgatta, és próbálta felérni ésszel, hogy milyen távlatok befogadására kell felkészülnie, ha az egész világot akarja megérteni, és ha tudni szeretné, hol és mi végre van benne ő. 

Épp azzal szembesült, hogy sorsa alakulásának a mindenség történéseihez viszonyított jelentősége kifejezhetetlenül parányi, amikor egy ember észrevette, hogy valami gond van vele. Gyorsan kiemelte, és a szemétbe dobta, nehogy esetleg megfertőzze a többieket.

– Nem vesztettem el. Eleve nálam sem volt! – válaszolta a fiú bosszúsan, és az irányában tapasztalt bizalmatlanságtól megrendülve. – Én azért mégis csak azt szeretném, ha megnéznéd még egyszer a zuhanyzóban. Rohadt drága volt ez az úszószemüveg, és nem az első. A család nem csak vérségi és érzelmi, hanem gazdasági közösség is. Sokkal összeszedettebbnek kell lenned, sokkal jobban oda kell figyelned a dolgaidra. Szerintem ez nem túl nagy kérés. Nyomás a zuhanyzóba!

A fiú mély sértettséggel a szívében, dúlva-fúlva ment át a szomszédos helyiségbe. Senkit nem talált ott, így teátrálisan, széles, túlzó mozdulatokkal játszotta el, hogy körülnéz, de – akarata ellenére – az egyik zuhanyzó csapján észrevette a hanyagul odalógatott úszószemüveget. Halk káromkodást mormolt az orra alá, száját penge vékonyra zárta, várt pár pillanatot, és sarkon fordult.

Az öltözőbe visszaérve megállt apja előtt, flegmán, na ugye kifejezéssel az arcán széttárta a karját, és így szólt: – Nincs ott, ahogy azt előre meg is mondtam. – Na jó, akkor mehetsz, mindjárt megyek én is – mondta az apa. A fiú kelletlenül kisétált, az apa pedig betömte a táskájába a saját úszószemüvegét, az úszónadrágját és a papucsát. Még egyszer körülnézett, hogy minden megvan-e, és tétován, homályos, alattomosan nyomasztó hiányérzettel lépett ki az öltöző ajtaján. Törölközője hátrahagyva feküdt a pad szélén.

Előtöl fultálkodtok, hod mi ad itten, hod van ed ílva. Attán elkedditek handotan kietteni a tavakat, amiket ideittam. Onnantól kedve mál tak lööktök lajta. A lénegle oda te tudtok fidelni, annila vittet! Nem it éldelekel titeket, hod mit teletnék még mondani. Íd attán le te ílom. Battátok meg, löökjetek tak…

A halálhír teljesen készületlenül érte. Az eszével nem tudta még felfogni, de azonnal érezni kezdte. Érezni kezdte a fájdalmas űrt magában, és az űr közepén parányi magát, egyedül hagyva a gyász magányában, messze minden vigasztól. Nem volt ideje, nem volt ereje önuralmat parancsolni magára.

A gyomrához kapott, ahol az űrt érezte, és előredőlt. Egészen a combjaira hajolt. A fájdalom a torkáig szaladt, és ahogy a kanapé elé, a földre rogyott, torz kiáltással szakadt fel belőle a zokogás. Könnyei patakzani kezdtek, ő pedig az oldalára dőlt, és felhúzott lábakkal, rázkódva sírt.

Sírt, mert sajnálta magát, a cserbenhagyottat. Sírt, mert érezte, a veszteség igazi mélysége még csak most fog feltárulni előtte: nem adózott elég figyelemmel, és elég törődéssel ennek az embernek. És erre csak most jött rá, most, hogy elment.

Heves bűntudat támadt rá, a világ, amilyennek eddig ismerte, foszladozni kezdett, az imént még fontosnak hitt dolgok a semmibe hullottak, és a helyükre tolakodtak azok, amiket egész életében nagyképűen, dölyfösen elhanyagolt.

A fájdalom, a sajgó üresség csak fokozódott, ő pedig zokogott, teljesen átadva magát a kétségbeesésnek, a vigasztalhatatlanságnak. Felhúzott térdeit kezeivel szorította magához, és csak tompán, ömlő könnyei fátylán át bámult maga elé, amikor a kanapé alatt észrevette a hetek óta eltűntnek hitt távirányítót.

Ez a váratlan fejlemény – éppen oda nem illő voltával – kizökkentette kétségbeeséséből, pár mély lélegzethez jutott. Kihalászta a távirányítót, felkönyökölt, levett egy zsebkendőt a dohányzóasztalról, megtörölte a szemét, és kifújta az orrát. Kissé megkönnyebbülve, de még mindig mély, intenzív szomorúsággal a szívében ült fel a kanapéra.

A TV-ben már a reklámblokk ment, ő pedig – a távirányítót babrálva – arra gondolt, hogy az életnek mennie kell tovább, és most még nem tudja elképzelni, hogy képes lesz rá, de ha arra kerül a sor, mégis lesz elég ereje, hogy megnézze a sorozat következő epizódját is. Immár a kiírt karakter nélkül.

– Szóval ez pénzzel most nem jár, de hogy azért legyen valami kézzel fogható nyoma is, hogy meg vagyunk elégedve veled, a besorolásodat megemelnénk eggyel, és akkor persze ez menne a névjegykártyádra is, meg minden. OK így?

– Csak ha kapok egy marék üveggolyót is.

Kis Ferenc egyre érzékenyebb lett a szarszagra. Ott is megérezte, ahol mások nem, illetve a legkülönbözőbb, a legmeglepőbb helyeken csapta meg az orrát a kellemetlen bűz. Egy bő hónap múlva rádöbbent, hogy pár napja, vagy talán már egy hete is(?), nem csak itt-ott és olykor-olykor, hanem egyfolytában érzi a szarszagot. Ráadásul képtelen hozzászokni, minden pillanat olyan gyötrelmes, mint az első, amikor először tolakodott az orrába az öklendeznivaló szag. 

Amikor már otthon is érezni kezdte, kimosta minden ruháját, kitisztította az összes szőnyegét, kipakolta a szekrényei tartalmát, majd magukat a szekrényeket is az udvarra, egészen odáig, hogy csak a csupasz falak maradtak egykori otthonából. De a szarszag csak nem akart elmúlni. 

Már a szörnyű sejtéssel a gondolatai mélyén, de még reménykedve kórházba vonult, és teljes kivizsgálást kért. Nem volt szerencséje: a vizsgálat nem derített ki semmit. A megfigyelés hatodik napjának reggelén a steril kórházi szobában ült az ágyon meztelenül, tompán bámult maga elé, belélegezte a dögletes szarszagot, sóhajtott egyet, és próbálta elfogadni, hogy a világ, a maga sajátos módján, éppen neki címezte talán utolsó segélykiáltását.