Özvegy Mikó Istvánné az ablaknál olvasott, de bármennyire is a családregény volt a kedvenc műfaja, nem tudta átadni magát az élvezetnek. Feszültnek érezte magát. Gondolatai újra és újra kizökkentek a könyv sodrából, hogy aztán a fejét béklyózó feszültség okát kutatva a semmibe vesszenek.

Vagy tízszer olvasott vissza, hogy felvegye az elejtett fonalat, de a legtöbbször az derült ki, hogy alighanem már oldalakkal korábban lemaradt valamiről. A regény szertefoszlott a számára, a fantázia világának kapui bezáródtak előtte.

Nagyot sóhajtott, letette a könyvet maga mellé a csipketerítőre, levette olvasószemüvegét, és szemeit behunyva erősen megdörzsölte orrnyergét. Egy darabig csak ült a fotelben, és várt. Várta, hogy eszébe jusson, hogy kiderüljön, mi nem hagyja olvasni. De hosszú perceken át nem jutott semmire.

Felállt, és járkálni kezdett. Tagjai ropogva, lassan engedelmeskedtek. Elsétált a lakás egyik végéből a másikba, közben kibámult az ablakon. Ahogy léptei alatt recsegett az évszázados parketta, hirtelen rájött, hogy mi nem stimmel. A csend. Nem szokott csend lenni. Meggyorsította lépteit, és a Lenhossékék felőli falhoz sietett.

Odatapasztotta a fülét, de nem hallott semmit. Tölcsért formált két tenyeréből, és megismételte a műveletet. Ezúttal meghallotta, ahogy a kisebbik gyerek azt a pokoli zenét hallgatja megint. Özvegy Mikó Isvánné minden figyelmét a bántó zajnak szentelte, és vagy egy percig hallgatta mozdulatlanul, kéztölcsérével a falhoz lapulva.

Aztán elvette a kezeit, és csak a fülét szorította a falhoz. Még mindig hallotta. Egy lépéssel eltávolodott a faltól, majd lassan, szinte lopakodva egyre messzebb és messzebb, de az énekes szinte artikulálatlan hörgése, a gitárok halálsikolya, a csontjain koppanó dobok mégis vele maradtak.

Özvegy Mikó Istvánné megállt a szekrénynél, ahol pongyoláját tartja, amiben a szemetet szokta levinni, illetve amiben a szomszédba szokott átmenni, hogy csavarják lejjebb azt a sátáni zenét, de a sok koncentrálástól túl fáradtnak érezte magát, úgyhogy mély sajnálattal maga iránt leroskadt a fotelbe, és a most már jól hallható zajzenétől körüloldalogva kezébe vette a könyvet, és elmélyülten olvasott sötétedésig.

Ahogy úszott a többiekkel, pontosabban tartotta magát az erős sodrás ellenében, eszébe jutott, hogy nem is emlékszik már, hogy került ide, hogy kezdődött az egész. Ahová csak nézett, mindenütt pisztrángokat látott, ezüstös ragyogásuk minden mást eltakart előle. 

A sikamlós testek között leereszkedett a fenékre. Csak köveket talált. Utána előre ment, ahol a víz áromlott be elemi erővel, majd oldalra, ezt követően pedig felúszott a felszínig. Úgy találta, hogy nagyon kis helyen élnek, és amennyit a vékony hálón keresztül a felszínből látott (az eget, a napot, fákat, embereket), abból arra következtetett, hogy a világ nagyobbik része a medencén kívülre esik. 

Hirtelen rossz érzés kerítette hatalmába. Érezte, hogy valami fontos dologra bukkant, valami hatalmasra, valami súlyosra, aminek a megértése talán meg is haladja az erejét, vagy ha megérti, félő, hogy beleroppan. 

Elernyesztette izmait, és hagyta, hogy a sodrás a medence végébe úsztassa. Ott oldalával a falnak dőlt, és engedte, hogy az áramlás odaszorítsa. Csak a kopoltyúit mozgatta, és próbálta felérni ésszel, hogy milyen távlatok befogadására kell felkészülnie, ha az egész világot akarja megérteni, és ha tudni szeretné, hol és mi végre van benne ő. 

Épp azzal szembesült, hogy sorsa alakulásának a mindenség történéseihez viszonyított jelentősége kifejezhetetlenül parányi, amikor egy ember észrevette, hogy valami gond van vele. Gyorsan kiemelte, és a szemétbe dobta, nehogy esetleg megfertőzze a többieket.

– Nem vesztettem el. Eleve nálam sem volt! – válaszolta a fiú bosszúsan, és az irányában tapasztalt bizalmatlanságtól megrendülve. – Én azért mégis csak azt szeretném, ha megnéznéd még egyszer a zuhanyzóban. Rohadt drága volt ez az úszószemüveg, és nem az első. A család nem csak vérségi és érzelmi, hanem gazdasági közösség is. Sokkal összeszedettebbnek kell lenned, sokkal jobban oda kell figyelned a dolgaidra. Szerintem ez nem túl nagy kérés. Nyomás a zuhanyzóba!

A fiú mély sértettséggel a szívében, dúlva-fúlva ment át a szomszédos helyiségbe. Senkit nem talált ott, így teátrálisan, széles, túlzó mozdulatokkal játszotta el, hogy körülnéz, de – akarata ellenére – az egyik zuhanyzó csapján észrevette a hanyagul odalógatott úszószemüveget. Halk káromkodást mormolt az orra alá, száját penge vékonyra zárta, várt pár pillanatot, és sarkon fordult.

Az öltözőbe visszaérve megállt apja előtt, flegmán, na ugye kifejezéssel az arcán széttárta a karját, és így szólt: – Nincs ott, ahogy azt előre meg is mondtam. – Na jó, akkor mehetsz, mindjárt megyek én is – mondta az apa. A fiú kelletlenül kisétált, az apa pedig betömte a táskájába a saját úszószemüvegét, az úszónadrágját és a papucsát. Még egyszer körülnézett, hogy minden megvan-e, és tétován, homályos, alattomosan nyomasztó hiányérzettel lépett ki az öltöző ajtaján. Törölközője hátrahagyva feküdt a pad szélén.

Előtöl fultálkodtok, hod mi ad itten, hod van ed ílva. Attán elkedditek handotan kietteni a tavakat, amiket ideittam. Onnantól kedve mál tak lööktök lajta. A lénegle oda te tudtok fidelni, annila vittet! Nem it éldelekel titeket, hod mit teletnék még mondani. Íd attán le te ílom. Battátok meg, löökjetek tak…

A halálhír teljesen készületlenül érte. Az eszével nem tudta még felfogni, de azonnal érezni kezdte. Érezni kezdte a fájdalmas űrt magában, és az űr közepén parányi magát, egyedül hagyva a gyász magányában, messze minden vigasztól. Nem volt ideje, nem volt ereje önuralmat parancsolni magára.

A gyomrához kapott, ahol az űrt érezte, és előredőlt. Egészen a combjaira hajolt. A fájdalom a torkáig szaladt, és ahogy a kanapé elé, a földre rogyott, torz kiáltással szakadt fel belőle a zokogás. Könnyei patakzani kezdtek, ő pedig az oldalára dőlt, és felhúzott lábakkal, rázkódva sírt.

Sírt, mert sajnálta magát, a cserbenhagyottat. Sírt, mert érezte, a veszteség igazi mélysége még csak most fog feltárulni előtte: nem adózott elég figyelemmel, és elég törődéssel ennek az embernek. És erre csak most jött rá, most, hogy elment.

Heves bűntudat támadt rá, a világ, amilyennek eddig ismerte, foszladozni kezdett, az imént még fontosnak hitt dolgok a semmibe hullottak, és a helyükre tolakodtak azok, amiket egész életében nagyképűen, dölyfösen elhanyagolt.

A fájdalom, a sajgó üresség csak fokozódott, ő pedig zokogott, teljesen átadva magát a kétségbeesésnek, a vigasztalhatatlanságnak. Felhúzott térdeit kezeivel szorította magához, és csak tompán, ömlő könnyei fátylán át bámult maga elé, amikor a kanapé alatt észrevette a hetek óta eltűntnek hitt távirányítót.

Ez a váratlan fejlemény – éppen oda nem illő voltával – kizökkentette kétségbeeséséből, pár mély lélegzethez jutott. Kihalászta a távirányítót, felkönyökölt, levett egy zsebkendőt a dohányzóasztalról, megtörölte a szemét, és kifújta az orrát. Kissé megkönnyebbülve, de még mindig mély, intenzív szomorúsággal a szívében ült fel a kanapéra.

A TV-ben már a reklámblokk ment, ő pedig – a távirányítót babrálva – arra gondolt, hogy az életnek mennie kell tovább, és most még nem tudja elképzelni, hogy képes lesz rá, de ha arra kerül a sor, mégis lesz elég ereje, hogy megnézze a sorozat következő epizódját is. Immár a kiírt karakter nélkül.

– Szóval ez pénzzel most nem jár, de hogy azért legyen valami kézzel fogható nyoma is, hogy meg vagyunk elégedve veled, a besorolásodat megemelnénk eggyel, és akkor persze ez menne a névjegykártyádra is, meg minden. OK így?

– Csak ha kapok egy marék üveggolyót is.

Kis Ferenc egyre érzékenyebb lett a szarszagra. Ott is megérezte, ahol mások nem, illetve a legkülönbözőbb, a legmeglepőbb helyeken csapta meg az orrát a kellemetlen bűz. Egy bő hónap múlva rádöbbent, hogy pár napja, vagy talán már egy hete is(?), nem csak itt-ott és olykor-olykor, hanem egyfolytában érzi a szarszagot. Ráadásul képtelen hozzászokni, minden pillanat olyan gyötrelmes, mint az első, amikor először tolakodott az orrába az öklendeznivaló szag. 

Amikor már otthon is érezni kezdte, kimosta minden ruháját, kitisztította az összes szőnyegét, kipakolta a szekrényei tartalmát, majd magukat a szekrényeket is az udvarra, egészen odáig, hogy csak a csupasz falak maradtak egykori otthonából. De a szarszag csak nem akart elmúlni. 

Már a szörnyű sejtéssel a gondolatai mélyén, de még reménykedve kórházba vonult, és teljes kivizsgálást kért. Nem volt szerencséje: a vizsgálat nem derített ki semmit. A megfigyelés hatodik napjának reggelén a steril kórházi szobában ült az ágyon meztelenül, tompán bámult maga elé, belélegezte a dögletes szarszagot, sóhajtott egyet, és próbálta elfogadni, hogy a világ, a maga sajátos módján, éppen neki címezte talán utolsó segélykiáltását.

Zoli egyre rendezetlenebbül mozgott, meg-megbotlott saját lábában, fájdalmas arccal lihegett, majd egyszerűen megállt, kilépett a többiek közül, és míg azok rá se hederítve futottak tovább körbe és körbe, ő a hideg falnak vetette oldalát, és lehunyt szemmel markolva a fűtéscsövet, megkapaszkodott. – Vágvölgyi! – hallatszott a tanár éles, máris türelmetlen kiáltása – te mit képzelsz, mit csinálsz megint?! 

Zoli riadtan tárta fel vizeskék szemeit, és egy pillanatig habozott megadni a nyilvánvaló, magától értetődő választ. – Energiát veszek fel. Hőenergiát… aztán majd kicsit később mozgási energiává alakítom – mondta, és – biztosra véve, hogy ez elégséges magyarázat – újra lehunyta szemeit. – Vágvölgyi! Azonnal takarodj futni a többiek után! – visította a tanár. Zoli elképedt az igazságtalanság és ostobaság e pusztító elegyén, és a meg nem értett zsenik magányos szomorúságával vonszolta tovább magát.