A férfi hol a képernyőt nézte, hol a szelvényét. Egyesével, komótosan haladt végig az öt számon: hangosan felolvasta a képernyőről, újra kimondta, ahogy rábökött tömpe ujjával a papíron, és egy bólintás kíséretében, ceruzájával peckes kis pipát kanyarított mellé. Mikor mind az öt pipával megvolt, fáradtan levette csontkeretes olvasószemüvegét, és kis sértettséggel a hangjában csak annyit mondott: – Na végre… – majd rövid csuklómozdulattal az asztalra ejtette a szelvényt, és kiment a konyhába, hogy teának való vizet tegyen fel.

Az apa dühösen vágtatott a folyosón. Jobb lábának térde – egy régi sportsérülés miatt – nem mozgott, így bal karjának széles csapásaival egyensúlyozta ki ütemtelen, csattanó lépteit. Kilencéves forma fia igyekezett utána lihegve, a kimerültség lobjával arcán, csapzott hajjal, a szemébe folyó izzadságtól hunyorogva. Léptei akadoztak, válláról alattomosan le-lecsúszó hátizsákja visszahúzta. Időnként futólépésre váltott, hogy valamelyest csökkentse a távolságot maga és az apja között. Ilyenkor szárazon nyelt, és teli szájjal kapott levegő után. Az apa a kapunál megállt, szembe fordult a fiúval, és ordítani vágyó fojtott hangon sziszegte: – A mai napot pedig otthon a szemem láttára fogod kihúzni az edzésnaplóból! Döntsd el, hogy odateszed-e magad rendesen, vagy hagyod a francba az egészet! Szar se lesz belőled, nem bajnok!

Körtési álmos nyugalommal kaptatott fel az emelkedőn, fütyörészett, és ráérősen dobolt ujjaival Fiat Pandája kormányán. Még a domb felénél sem járt, amikor hátulról szinte rárepült egy lapos, kétajtós BMW. Egy fiatal nő vezette; nyújtott bal karjával egy óránál fogta a kormányt, kissé jobbra dőlve támaszkodott a könyöklőre, és bosszúsan pillantott fel a már majdnem elkészült sms-ből.

Körtési felfigyelt a mögé toppanó árnyékra, de nem sokat törődött vele. A nő azonban visszakapcsolt két fokozatot, a V6-os hörögve vett nagy levegőt, hogy elhúzhasson a Panda mellett. A hullámos hajú szépség ki is kapta a kormányt balra, de épp jöttek szembe, úgyhogy le kellett mondania előzési szándékáról. Bosszúsan, nagyot lengetve ingatta meg a fejét, és mondott valamit. Újra egészen Körtési fenekébe férkőzött – napszemüvege közepében ott terpeszkedett a Panda – és várta a lehetőséget, hogy kilőhessen végre, de ekkor egy busz vánszorgott ki a kanyarból a domb tetején, és lomhán, súlyosan ereszkedni kezdett. Az amazon minden reménye elszállt. Telefonját a jobb első ülésre dobta, hogy felszabadult jobb kezével rengőt üthessen a kormányra. Megint mondott valamit, amit a közben már a visszapillantóból figyelő Körtési nagyjából le tudott olvasni a szájáról: A kurva anyádat pöcsölsz, tata!

Körtési elnézően, de megcsóválta a fejét, máskülönben nyugodt maradt. Ahogy a busz harsogón levánszorgott mellettük, a BMW-s hölgyemény végre ki tudott ugrani, de ahol már épp kétsávossá vált az út, piros lámpát kaptak. A szőkeség kicsit ráhúzta a kormányt az idősödő úrra, és egyenletes búgással leengedte az ablakot. Nagy levegőt vett, hogy a korábban mondottakat bővebben kifejtse, de Körtési megelőzte. – Jól sejtem, kisasszony, hogy az édesapja fiút szeretett volna? – kérdezte, és olyan őszinte érdeklődéssel várta a választ, mintha egy régóta folyó kutatásához gyűjtene adatokat.

De válasz nem érkezett, csak egy tátva maradt száj sötétlett Körtési felé, aki így kénytelen volt beérni azzal, hogy sejtését ne tényként, csak hipotézisként kezelje.

Szóval itt igazán jól, igazán otthon érezheted magad. Úgy vagyunk itt, mint egy család. Mondjuk bejössz bringával, aztán itt le tudsz zuhanyozni, oda tudod tenni a törölközőt. Itt tudsz dolgozni az egész placcon, meg kint a kertben, vagy akár a parkban, a hálózat elér oda is. Innen vehetsz kávét, üdítőt, szendvicseket, sütit, gyümölcsöt, amennyit akarsz. Nézd csak azt a félhomályos szobát a kanapékkal meg a puffokkal, ott lehet lazítani, vannak fülhallgatók, temérdek zene minden műfajból. Nyugodtan menj be, lazíts egy kicsit, ha túlpörögtél, szedd össze a gondolataidat, aztán folytathatod, ha kipihented magad. Szóval így vagyunk mi itt. Érezd otthon magad. Tényleg mintha csak otthon lennél. Igazából itt minden megvan, haza se kell menned. Ma például nem kell hazamenned, ugye?

Reggel, ahogy kiléptem a gangra, függöny libbent az átellenes sarokban, és egy öregasszony lökte ki a bejárati ajtaját. Bal kezével foszlott, valaha barackvirág színű fürdőköpenyt markolt össze maga előtt görcsösen, és a mozgással járó fájdalomról árulkodó arckifejezéssel, jobb kezével riadtan integetve billegett felém. Nem tehettem úgy, mintha nem látnám.

Elfúló lélegzettel köszönte meg, hogy megvártam, aztán még sípolva fújtatott egy kicsit. Jobb kezének hátát kissé féloldalasan a szája elé tartotta, és úgy hebegte lesütött szemmel, hogy hétfőn lakógyűlés lesz. Arcán a könyörgés, a kétségbeesés és a rémület zavarba ejtő elegye hullámzott. Hangja szinte sírós volt, kezével pedig olyan szégyenkezve takarta a száját, mintha mindegyik pillanat azzal fenyegetne, hogy még az anyaméhben felemésztett, de szívós akarással életre kelt húga bújhatna elő onnan, hogy letűnt idők sötét titkait, halálos vádjait kiabálja ki a világba a máskülönben tisztességesnek látszó polgári családról.

Az öregasszony azt suttogta, hogy nagyon fontos témák lesznek napirenden, és jóformán könyörgött, hogy menjek el, az isten szerelmére próbáljam meg szabaddá tenni magam, miközben arca eltorzult a fájdalomtól, és úgy láttam, kínja egyre csak növekszik minden pillanattal, amíg meg nem ígérem, hogy ott leszek. De én haboztam válaszolni, így az öregasszony fájdalmai fokozódtak, már lélegzetet sem vett, és heves könyörgéssel a kezem után kapott, de én elrántottam, és abban a pillanatban akaratom ellenére, hogy megszabaduljak, kimondtam, hogy ott leszek.

A következő pár pillanat csendjét az öregasszony felszabadult, dohos belégzése törte meg. Zavartan mosolygott, mint aki nagy feladatán túljutva megkönnyebbült, hogy az mégsem volt kivihetetlen. Engem viszont annyira megrázott a dolog, hogy gyorsan elköszöntem, és már csak a lépcsőn lefelé robogva hallottam az öregasszony könnyes hálálkodásának elmosódott hangjait, de én erre csak meggyorsítottam a lépteimet, csak futottam ki a kapun, végig az utcán, amíg csak bírtam. Csak a lakógyűlés másnapján, kedden jöttem haza.

A hivatalos program véget ért. Elhangzott a végszó, megkérdezték, hogy van-e még kérdés (és nem volt), mindenki elmondta, hogy milyen sokat jelentett neki ez az egész, hogy milyen hasznos volt a szakmai tapasztalatcsere. 

Elfogyott a mondanivaló, a cél beteljesült. Én gyanakvón nézek körbe. Mindenkin az elvégzett munka, az eltöltött idő megnyugvása látszik. Némán készülődnek. Hátrább tolják a széküket, becsukják a füzeteket, lehajtják a laptopok képernyőjét, felhangosítják a telefonjaikat, némelyikük még fel is áll, még a kabát felé is indul, de igazából nem történik semmi. 

Én erőszakot ejtek magamon, olyan lassú vagyok. Iszom még egy kis vizet, lassan csukom be a füzetemet, a dolgaimat odaviszem a kabátomhoz, de egyvalamit az asztalnál hagyok, és visszamegyek érte külön. Felveszem a pulóvert, gondosan eligazítom a vállánál meg a derekánál, ácsorgok egy kicsit, de aztán nem tudok már mihez kezdeni, felveszem a kabátomat. 

A többiek csendben tevékenykednek, pakolásznak. Akárhogy figyelek, végül is képtelen vagyok megállapítani, hogy mit is csinálnak pontosan, vagy hogy az előbb nem pont ugyanazt csinálták-e. Némelyikük már a fogasnál van, a táskáját fogja, de valami ingoványos időablakban állnak, nem jutnak közelebb a kijárathoz. 

Én lassan az ajtó felé indulok. Amikor odaérek, megállok, visszanézek a sok készülődőre, akik közül még sincs kész egy se. Elköszönök. Ők szinte felriadnak, úgy köszönnek vissza, mint akik bokros teendők közül emelik ki egy pillanatra a fejüket, mint akik felett ésszel felfoghatatlan varázslat bűbája alatt szállt el az idő. 

A lépcsőn lefelé tartva, és a portán, ahogy leadom a vendégkártyát, már előre tudom, mit fogok látni, amikor visszanézek. Mindig ugyanazt látom. Ahogy kicsit eltávolodok az épülettől, és visszapillantok a terem ablakára, ott a sok tevő-vevő, éppen úgy, ahogy hagytam őket. Csak most már élénken, mint akik évtizedes tiltás alól szabadultak, beszélgetnek.

A nő lassan a férfi felé fordította tekintetét. Tekintete meglágyult, pupillái kitágultak, ajkai elnyíltak. Beletúrt a férfi hajába, de aztán hagyta, hadd foglalkozzon a munkával, amibe belemélyedt. Inkább elővette a színes csíkos kis füzetét, és lendületes, játékos betűivel beleírta: korpásodás elleni sampon!

Timotheus Flock negyvenegy éves korára – annak ellenére, hogy éppen langyos tavaszi szellő ölelte körül – egyszer csak, úgy ahogy volt, mentében az utcán, kifogyott az ötletekből. A céltalanok tétovaságával hazabotorkált, leült a kanapéra, és opálos tompasággal bámult maga elé. 

Hosszú órákig ült mozdulatlanul. Közben szinte akarata ellenére tűntek fel sorban előtte élete beteljesített céljai, amikkel már semmilyen további teendője nem volt. Fiatalon sikeres, az országos bajnoki címet is elnyerő vívó lett, majd kitűnő minősítésű diplomát szerzett. A kereskedelemben helyezkedett el, ahol csakhamar vezetővé, majd felsővezetővé vált. 

Ezután saját üzletet nyitott, amit pár év alatt országos hálózattá duzzasztott, a vezetését pedig a menedzsmentre bízta. Innentől kezdve egykedvűen szemlélte, ahogy a költségek és lopások után még mindig csokrokban megmaradó milliók önálló akaratra erősödve, feltartóztathatatlanul fészkelik be magukat a bakszámlájára. 

Timotheus Flocknak volt már harcias és szelíd, telt és karcsú, fekete és szőke felesége. Járt már a világ minden olyan pontján, ahol járni érdemes. Volt már hatszázas Fiatja és Porschéje. Evett már pacalt és szarvasgombát. Kiválasztotta minden irodalmi, zenei, és egyáltalán minden művészeti ág tanulmányozásra és élvezetre érdemes alkotóját, megismerte, és az utolsó cseppig kiélvezte a műveiket. 

De most úgy elfogyott a lendülete, hogy felállni is alig volt kedve. Azért megerőltette magát, és a hálószoba felé indult. Közben megállt a hűtőszekrény előtt, de nem volt étvágya kinyitni. Csak olyasmik voltak benne, amiket már úgyis unt. Sóhajtott egyet, és olyan keservesen, mintha szívósan ellenálló hegyre kellene felkaptatnia, görnyedten, kezeit lomhán maga mellett lógatva elindult felfelé a lépcsőn, a hálószoba felé. 

Gépies mozdulatokkal levetkőzött, de a ruháit már nem tette vállfára, nem akasztotta be a szekrénybe, hanem egyszerűen hagyta kihullani a kezéből, le félig a mahagóni padlóra, félig a perzsaszőnyegre. 

Végigdőlt az ágyán. De valahogy nem esett jól a fekvés. Hanyatt feküdt, karjait maga mellett ernyesztette, a mennyezetet bámulta. Érezte, ahogy minden élménye, minden gondolata kiáramlik belőle, és semmivé foszlik, mielőtt a falat elérné. Az oldalára fordult, de úgy sem volt jó. Felhúzta a lábait, de a kiáramlás csak folytatódott. Hasra feküdt, oldalra fordított fejét a párnába mélyesztette, de a lüktető kiürülés csak gyorsult. Átfordult a másik oldalára, de rögtön tovább is, ki az ágy széléig, karját kicsapta oldalra, felült, majd ismét lehanyatlott, behunyta a szemét, és megint ki kellett nyitnia, mert bármit is csinált, nem volt jó, csak a már-már sajgó vákuumot terjesztő, erőszakos feketeség töltötte ki bensőjét egyre élesebben minden kilégzésnél, minden mozdulatnál, minden elröppent és soha többet vissza nem térő gondolattal. 

Órákig hánykolódott így, míg végül csatakos, furkóként maga alá gyűrt selyemlepedője hegygerincén dermedt magzatpózba görbülve, hajnali négy óra előtt kilenc perccel halálra unta magát.

– Most miért vagy megint úgy meglepve? Értelmes ember létedre rendszeresen túlbecsülöd az értelem jelentőségét.

Takács bácsi autója huszonhárom éves. Új volt, amikor vette, telt vöröse vérbőn, mélyen ragyogott. Takács bácsi valósággal szerelmes volt belé. Minden hétvégén lemosta, és közte minden hétköznap és minden szombaton egy finom ronggyal törölte le róla az utca csikorgó, gonosz porát. 

Az évek során alaposan megfakult a fényezés, matt felületén ma már fáradtan halnak el a napsugarak. De Takács bácsi még mindig szerelmes az autójába. Még mindig áttörli minden nap, még ha a sokadik rongy is foszlik semmivé a kezében.

Tudom, hogy Takács bácsi még akkor is ugyanilyen szerelmes lesz a hűséges autóba, amikor a mindent elsöprő, elevenen égető szerelemének alávetett fényezés alól előbukkan a csupasz fém.