Szóval itt igazán jól, igazán otthon érezheted magad. Úgy vagyunk itt, mint egy család. Mondjuk bejössz bringával, aztán itt le tudsz zuhanyozni, oda tudod tenni a törölközőt. Itt tudsz dolgozni az egész placcon, meg kint a kertben, vagy akár a parkban, a hálózat elér oda is. Innen vehetsz kávét, üdítőt, szendvicseket, sütit, gyümölcsöt, amennyit akarsz. Nézd csak azt a félhomályos szobát a kanapékkal meg a puffokkal, ott lehet lazítani, vannak fülhallgatók, temérdek zene minden műfajból. Nyugodtan menj be, lazíts egy kicsit, ha túlpörögtél, szedd össze a gondolataidat, aztán folytathatod, ha kipihented magad. Szóval így vagyunk mi itt. Érezd otthon magad. Tényleg mintha csak otthon lennél. Igazából itt minden megvan, haza se kell menned. Ma például nem kell hazamenned, ugye?

Reggel, ahogy kiléptem a gangra, függöny libbent az átellenes sarokban, és egy öregasszony lökte ki a bejárati ajtaját. Bal kezével foszlott, valaha barackvirág színű fürdőköpenyt markolt össze maga előtt görcsösen, és a mozgással járó fájdalomról árulkodó arckifejezéssel, jobb kezével riadtan integetve billegett felém. Nem tehettem úgy, mintha nem látnám.

Elfúló lélegzettel köszönte meg, hogy megvártam, aztán még sípolva fújtatott egy kicsit. Jobb kezének hátát kissé féloldalasan a szája elé tartotta, és úgy hebegte lesütött szemmel, hogy hétfőn lakógyűlés lesz. Arcán a könyörgés, a kétségbeesés és a rémület zavarba ejtő elegye hullámzott. Hangja szinte sírós volt, kezével pedig olyan szégyenkezve takarta a száját, mintha mindegyik pillanat azzal fenyegetne, hogy még az anyaméhben felemésztett, de szívós akarással életre kelt húga bújhatna elő onnan, hogy letűnt idők sötét titkait, halálos vádjait kiabálja ki a világba a máskülönben tisztességesnek látszó polgári családról.

Az öregasszony azt suttogta, hogy nagyon fontos témák lesznek napirenden, és jóformán könyörgött, hogy menjek el, az isten szerelmére próbáljam meg szabaddá tenni magam, miközben arca eltorzult a fájdalomtól, és úgy láttam, kínja egyre csak növekszik minden pillanattal, amíg meg nem ígérem, hogy ott leszek. De én haboztam válaszolni, így az öregasszony fájdalmai fokozódtak, már lélegzetet sem vett, és heves könyörgéssel a kezem után kapott, de én elrántottam, és abban a pillanatban akaratom ellenére, hogy megszabaduljak, kimondtam, hogy ott leszek.

A következő pár pillanat csendjét az öregasszony felszabadult, dohos belégzése törte meg. Zavartan mosolygott, mint aki nagy feladatán túljutva megkönnyebbült, hogy az mégsem volt kivihetetlen. Engem viszont annyira megrázott a dolog, hogy gyorsan elköszöntem, és már csak a lépcsőn lefelé robogva hallottam az öregasszony könnyes hálálkodásának elmosódott hangjait, de én erre csak meggyorsítottam a lépteimet, csak futottam ki a kapun, végig az utcán, amíg csak bírtam. Csak a lakógyűlés másnapján, kedden jöttem haza.

A hivatalos program véget ért. Elhangzott a végszó, megkérdezték, hogy van-e még kérdés (és nem volt), mindenki elmondta, hogy milyen sokat jelentett neki ez az egész, hogy milyen hasznos volt a szakmai tapasztalatcsere. 

Elfogyott a mondanivaló, a cél beteljesült. Én gyanakvón nézek körbe. Mindenkin az elvégzett munka, az eltöltött idő megnyugvása látszik. Némán készülődnek. Hátrább tolják a széküket, becsukják a füzeteket, lehajtják a laptopok képernyőjét, felhangosítják a telefonjaikat, némelyikük még fel is áll, még a kabát felé is indul, de igazából nem történik semmi. 

Én erőszakot ejtek magamon, olyan lassú vagyok. Iszom még egy kis vizet, lassan csukom be a füzetemet, a dolgaimat odaviszem a kabátomhoz, de egyvalamit az asztalnál hagyok, és visszamegyek érte külön. Felveszem a pulóvert, gondosan eligazítom a vállánál meg a derekánál, ácsorgok egy kicsit, de aztán nem tudok már mihez kezdeni, felveszem a kabátomat. 

A többiek csendben tevékenykednek, pakolásznak. Akárhogy figyelek, végül is képtelen vagyok megállapítani, hogy mit is csinálnak pontosan, vagy hogy az előbb nem pont ugyanazt csinálták-e. Némelyikük már a fogasnál van, a táskáját fogja, de valami ingoványos időablakban állnak, nem jutnak közelebb a kijárathoz. 

Én lassan az ajtó felé indulok. Amikor odaérek, megállok, visszanézek a sok készülődőre, akik közül még sincs kész egy se. Elköszönök. Ők szinte felriadnak, úgy köszönnek vissza, mint akik bokros teendők közül emelik ki egy pillanatra a fejüket, mint akik felett ésszel felfoghatatlan varázslat bűbája alatt szállt el az idő. 

A lépcsőn lefelé tartva, és a portán, ahogy leadom a vendégkártyát, már előre tudom, mit fogok látni, amikor visszanézek. Mindig ugyanazt látom. Ahogy kicsit eltávolodok az épülettől, és visszapillantok a terem ablakára, ott a sok tevő-vevő, éppen úgy, ahogy hagytam őket. Csak most már élénken, mint akik évtizedes tiltás alól szabadultak, beszélgetnek.

A nő lassan a férfi felé fordította tekintetét. Tekintete meglágyult, pupillái kitágultak, ajkai elnyíltak. Beletúrt a férfi hajába, de aztán hagyta, hadd foglalkozzon a munkával, amibe belemélyedt. Inkább elővette a színes csíkos kis füzetét, és lendületes, játékos betűivel beleírta: korpásodás elleni sampon!

Timotheus Flock negyvenegy éves korára – annak ellenére, hogy éppen langyos tavaszi szellő ölelte körül – egyszer csak, úgy ahogy volt, mentében az utcán, kifogyott az ötletekből. A céltalanok tétovaságával hazabotorkált, leült a kanapéra, és opálos tompasággal bámult maga elé. 

Hosszú órákig ült mozdulatlanul. Közben szinte akarata ellenére tűntek fel sorban előtte élete beteljesített céljai, amikkel már semmilyen további teendője nem volt. Fiatalon sikeres, az országos bajnoki címet is elnyerő vívó lett, majd kitűnő minősítésű diplomát szerzett. A kereskedelemben helyezkedett el, ahol csakhamar vezetővé, majd felsővezetővé vált. 

Ezután saját üzletet nyitott, amit pár év alatt országos hálózattá duzzasztott, a vezetését pedig a menedzsmentre bízta. Innentől kezdve egykedvűen szemlélte, ahogy a költségek és lopások után még mindig csokrokban megmaradó milliók önálló akaratra erősödve, feltartóztathatatlanul fészkelik be magukat a bakszámlájára. 

Timotheus Flocknak volt már harcias és szelíd, telt és karcsú, fekete és szőke felesége. Járt már a világ minden olyan pontján, ahol járni érdemes. Volt már hatszázas Fiatja és Porschéje. Evett már pacalt és szarvasgombát. Kiválasztotta minden irodalmi, zenei, és egyáltalán minden művészeti ág tanulmányozásra és élvezetre érdemes alkotóját, megismerte, és az utolsó cseppig kiélvezte a műveiket. 

De most úgy elfogyott a lendülete, hogy felállni is alig volt kedve. Azért megerőltette magát, és a hálószoba felé indult. Közben megállt a hűtőszekrény előtt, de nem volt étvágya kinyitni. Csak olyasmik voltak benne, amiket már úgyis unt. Sóhajtott egyet, és olyan keservesen, mintha szívósan ellenálló hegyre kellene felkaptatnia, görnyedten, kezeit lomhán maga mellett lógatva elindult felfelé a lépcsőn, a hálószoba felé. 

Gépies mozdulatokkal levetkőzött, de a ruháit már nem tette vállfára, nem akasztotta be a szekrénybe, hanem egyszerűen hagyta kihullani a kezéből, le félig a mahagóni padlóra, félig a perzsaszőnyegre. 

Végigdőlt az ágyán. De valahogy nem esett jól a fekvés. Hanyatt feküdt, karjait maga mellett ernyesztette, a mennyezetet bámulta. Érezte, ahogy minden élménye, minden gondolata kiáramlik belőle, és semmivé foszlik, mielőtt a falat elérné. Az oldalára fordult, de úgy sem volt jó. Felhúzta a lábait, de a kiáramlás csak folytatódott. Hasra feküdt, oldalra fordított fejét a párnába mélyesztette, de a lüktető kiürülés csak gyorsult. Átfordult a másik oldalára, de rögtön tovább is, ki az ágy széléig, karját kicsapta oldalra, felült, majd ismét lehanyatlott, behunyta a szemét, és megint ki kellett nyitnia, mert bármit is csinált, nem volt jó, csak a már-már sajgó vákuumot terjesztő, erőszakos feketeség töltötte ki bensőjét egyre élesebben minden kilégzésnél, minden mozdulatnál, minden elröppent és soha többet vissza nem térő gondolattal. 

Órákig hánykolódott így, míg végül csatakos, furkóként maga alá gyűrt selyemlepedője hegygerincén dermedt magzatpózba görbülve, hajnali négy óra előtt kilenc perccel halálra unta magát.

– Most miért vagy megint úgy meglepve? Értelmes ember létedre rendszeresen túlbecsülöd az értelem jelentőségét.

Takács bácsi autója huszonhárom éves. Új volt, amikor vette, telt vöröse vérbőn, mélyen ragyogott. Takács bácsi valósággal szerelmes volt belé. Minden hétvégén lemosta, és közte minden hétköznap és minden szombaton egy finom ronggyal törölte le róla az utca csikorgó, gonosz porát. 

Az évek során alaposan megfakult a fényezés, matt felületén ma már fáradtan halnak el a napsugarak. De Takács bácsi még mindig szerelmes az autójába. Még mindig áttörli minden nap, még ha a sokadik rongy is foszlik semmivé a kezében.

Tudom, hogy Takács bácsi még akkor is ugyanilyen szerelmes lesz a hűséges autóba, amikor a mindent elsöprő, elevenen égető szerelemének alávetett fényezés alól előbukkan a csupasz fém.

Egyszer úgy elkóborolt egy szempillám a szolgálati helyéről, hogy még épp ki lehetett zökkenteni a szemhéjam belső oldalán megkezdett betokozódásából – tű vagy szike használata nélkül. Azóta gondosan leszedegetem a megrendült lojalitású példányokat, mielőtt maguktól hullanának ki. Ma például tízet gyűjtöttem össze. Nyolcnál még biztos lehet benne az ember, hogy helyettük újak és újak nőnek, de tíznél már hinni kell benne. 

Különben messze nem minden nap jön ki ennyi. Van, hogy egy se. Vagy csak négy. Ha meg végül mégis kihullana mind, akkor csak nyíltabbá válna a tekintetem, és az emberek azt hinnék, sose hazudok, de nem jönnének rá, hogy csak szempillám nincs.

Még a múlt héten rendeltem egy komódot. Húsz ezer előleget kellett volna letennem, de nálam csak egy ötezres volt. Az eladó nagyon csalódott volt. Általam ismeretlen célú és mélységű számításokat végzett a számológépén, rendre szemmel láthatóan kiábrándító eredménnyel. – Húsz ezret szoktunk kérni – mondta. – Értem, de nálam csak ennyi van. Azt gondolom, ez is kifejezi a szándékom komolyságát.

Ekkor furcsa mosoly jelent meg az eladó arcán. Inkább csak a szeme mosolygott, a szája mintha titkolta volna az egészet, ha csak rajta múlik, de azért a szeglete majdnem megiramodott felfelé. – Nézze uram – kezdte egy sóhajtással –, én elfogadom, hogy a maga szándékai komolyak, de egy dolgot mondok magának. – A magánakot megnyomta, élesen, hangosan préselte ki tüdejéből. Egy másik eladó jött elő a raktárból, de épp csak az ajtófélfáig, ott támasztotta meg magát, és figyelt.

Az eladó a szeme sarkából nyugtázta a jelenlétét, és folytatta. – Egy dolgot mondok magának. Én felírom erre a cédulára, hogy maga már fizetett ötezret (az ötezret úgy mondta, mint aki egy régi, kellemetlen emléket idéz fel), de ha ezt nem tudja bemutatni pénteken, amikor jön a komódért, akkor… – És itt meg kellett állnia, mert nem csak a szája szeglete indult meg felfelé, hanem a szavak helyére is gurgulázó nevetés akart tolulni, úgyhogy meg kellett keményítenie magát, pár mélyet kellett lélegeznie, aztán egy valójában rövid, de számomra perceknek tűnő időt mintha álmodozással töltött volna, de végül folytatni tudta. – Szóval ha nem tudja bemutatni, akkor azt úgy vesszük, mintha maga egy árva garast se fizetett volna. És szépen kifizeti a teljes összeget. – Széttárta a karját, hogy ő végzett a mondandójával, most már mindent tudok, nekem kell döntenem egyedül. Az ajtófélfánál álló ember kérdőn nézett rám, mintha azt tudakolná, hogy megértettem-e, amit kollégája az imént mondott, és felfogtam-e a jelentőségét.

Ötezer forint a komód teljes árához képest nem jelentős összeg, mégis úgy éreztem, hogy rettenetes súlya van annak, amit most mérlegelnem kell. De aztán eszembe jutott, hogy ez az egész helyzet végül is teljesen szokványos és természetes. Akkor meg mi van velem? – Rendben, mondtam, és letettem az ötezrest a pultra. Az eladó megírta a kis cédulát. A kicsit szó szerint értem. A keskenyebbik fajta pénztárgép papír volt, és az egyetlen rajta szereplő tétel miatt rövid is. Alig fért oda az eladó kézírása, hogy „ötezer” és „komód elől.”. Rátette a kezét az ötezresre, maga felé húzta, majd a fény felé tartotta, hosszasan vizsgálgatta, és csak úgy tette be a pénztárba. Amikor mindezzel megvolt, csak akkor adta oda a cédulát.

Én zsebre tettem, és elköszöntem. Az eladó még utánam szólt. – Aztán vigyázzon arra a cédulára! – Persze, mondtam, és megint azt a furcsa súlyt érezve a vállamon a pincehelyiségből kivezető lépcső felé indultam. – Várjon! – szólt utánam az eladó – pont most mondtam magának, hogy vigyázzon. – És a kezembe nyomta a cédulát, amit épp az előbb magam tettem zsebre. Meg se köszöntem, csak kiléptem az ajtón a friss levegőre, és gyorsan becsuktam magam mögött. Az ujjaim között szorítottam a cédulát, és a szememmel már egy biztonságos helyet kerestem, ahol rendesen el tudom tenni, ahol biztonságba tudom helyezni. Az ajtó üvegén keresztül még láttam, ahogy a másik férfi előjön az ajtófélfa mellől, váltanak pár szót azzal a gyanús mosolyukkal, és nagy bólogatva, mint akik valami sikert értek el, kezet fognak.

Úgy döntöttem, hogy egyelőre nem teszem el a cédulát, hanem a kezemben tartom, összepréselem az ujjaim között, ahol bárhányszor rá tudok nézni, meg tudok győződni róla, hogy még megvan.

A következő napjaim azzal teltek, hogy a cédulát őriztem, hogy próbáltam jobb helyet találni neki. Járt az ingem, és a kabátom zsebében, a pénztárcámban, a fiókomban, és még ezer helyen, de akárhol kicsit jobban megnéztem, végiggondoltam, hogy mi minden történhet vele, be kellett, hogy lássam, nem elég biztonságos. A környezetemben lévőknek hiába mondanám, hogy legyenek szívesek ők is figyelni egy kicsit, mert vagy meg se értenék, vagy éppen ezért kezdenék el olyan fajta tréfákon törni a fejüket, amit én most, ebben a helyzetben, ilyen tét mellett nem engedhetek meg. Szerdától újra az ujjaim között volt a cédula, és nem eresztettem többé.

Pénteken, amikor dobogó szívvel újra lementem azon a pár lépcsőfokon, szerencsére nem állt előttem senki. Úgy tettem az asztalra a cédulát, mint aki évszázados kötelességének súlyát adja át. Csak ezután köszöntem. Az eladó visszaköszönt, és ahogy rám nézett, tudtam, hogy nem emlékszik rám. A másik ezúttal mellette állt. – Jöttem a komódért – mondtam –, amit hétfőn rendeltem meg. Itt a cédula a foglalóról. Megőriztem. – tettem hozzá, de rögtön kínosan is éreztem magam tőle, mert a magam számára is meglepő, gyermeki örömmel mondtam ezt, mint aki azt akarja, hogy a tanárnője megdicsérje korát meghazudtoló teljesítményéért.

Az eladó felvonta a bal szemöldökét, és a kezébe vette a kis papírost. Aztán felvonta a jobb szemöldökét is, majd résnyire húzta mindkét szemét, úgy vizsgálta a papírt, de mintha nem értette volna, mit lát. Rám nézett kérdőn. – Mennyit fizetett? Mert ezen a papíron őszintén szólva… – mondta elhalkulva, és elém tolta a kis cédulát. Heves mozdulattal kaptam a kezembe, hogy ötezer, de ekkor, ahogy magam előtt tartottam az öt napig az ujjaim közt szorongatott kis papírt, megláttam, hogy az egész egy koszos, kékes-szürkés sajtcédula betűk és számok elkent roncsaival. – Ötezret fizettem, és maguk azt mondták, hogy… – kiáltottam, de az eladó közbevágott. – Hogy őrizze meg a papírt, ami ezt bizonyítja. Erre maga idehoz egy valamilyen papírt.

Sértődötten, mint aki megmondta, hogy megint ez lesz, a társa elé tolta a számlát, és el is fordította a fejét, mint akinek elege van, nem akar ebben dönteni. Aztán mégiscsak rá nézett, és a szeméből ekkorra már nem sértett közönyt, hanem intenzív kíváncsiságot, sőt, feszült várakozást olvastam ki. A másik vizsgálgatta egy kicsit a papírt, ő is résnyire zárta szemhéjait, hogy élesebben lásson, majd hirtelen eltolta magától a papírt, társa szemébe nézett, és nemet intett a fejével.

Éreztem, ahogy kifut a vér a fejemből, és a hideg leereszkedik egészen a lábujjaimig. Egy pillanatig meg sem tudtam szólalni. Közben – legnagyobb meglepetésemre – azt láttam, hogy az eladó szinte dühös lett a csalódottságtól, elfordult nemet intő társától, mint egy duzzogó gyerek. A másik, a fiókba tette a cédulát, és felém fordult.   – Akkor még ötvenötezret kérek. – Boldogan vettem elő a pénzt és szinte fellöktem a pult mögött álló férfit, olyan rohamszerűen tukmáltam rá a bankókat. Amaz eltette a pénzt, adott egy új számlát az ötvenötezerről, aztán hátra hívott, és együtt kihoztuk, és felvittük a komódot a lépcsőn, még a kocsiba is segített berakni.

Eltúlzott hálálkodással köszöntem meg neki a sok segítséget, ő pedig kedvesen hárított el azzal, hogy semmiség az egész, használjam boldogan az új bútordarabomat. Azzal visszament a boltba, én pedig állva maradtam, és azon gondolkodtam, egyáltalán mi történt itt velem. Miért voltak az eladók ilyen furcsák? Pláne miért viselkedtem én ilyen furcsán? Hiszen csak egy komódot vettem.

Ahogy így álltam egy helyben, szememmel bambán követtem a férfit, aki először az ajtófélfánál állt, aztán nemet intett a fejével, végül mégis ő segített. A férfi lement a lépcsőkön, és megállt a kollégája előtt. Amennyire kintről láthattam, nem szólt egy szót sem, csak a tenyerét tartotta felé. A másik gyűlöletes pillantást vetett rá, sebbel-lobbal elővett egy ötezrest a zsebéből, belecsapta a másik kezébe, aztán dacosan karba fonta a kezeit maga előtt, és kifelé fordult az utca felé. El is kaptam a pillantását, láttam, hogy a haragja nekem is szól. Beültem gyorsan a kocsiba és elhajtottam.