– Hallod, nem nagy neked ez a cipő egy kicsit? – kérdezte a srác.

– Hát igen is, meg nem is – válaszoltam. – Elöl még van hely bőven, de széltében jó. De a fő ok, hogy nekem eléggé magas a… (és itt elharaptam a szót, mert tudtam, hogy nem fogja érteni, hogy rüszt, én meg nem akartam zavarba hozni) lábamnak ez a felső része, és…

– A rüsztöd – segített ki.

– A kurva anyádat – gondoltam, és bólintottam.

Bedugom a fülhallgatót, megnyomom a playt, és hallom a vaskos, zúgó sistergést a kazetta nyúlós nylon szalagjáról. Már várom az első reccsenő akkordot, hogy belehasítson ebbe a zsongó, zamatos tavaszba, amiről érzem, hogy tele tudom szívni vele a tüdőmet, hogy végre egyenesbe hoz.

De állj. Ez nem a walkman, nincs már kazetta, én pedig rég nem vagyok gimnazista. Oldalt a gázcső hosszanti repedésén szökik a sistergés. Már érzem az arcomon a csiklandó szellőjét, már az orromban van a szaga, mintha mindig is ott lett volna.

A reggeli nap csillogó fényében, a bejárati ajtó tejüvege mögött, mint egy látomás, feltűnik kedves volt osztálytársam senkijével össze nem keverhető kedves sziluettje. Semmit nem változott. Tudom, hogy ez egy jel, hogy egyszer csak eljött hozzám a húsz éve nem látott barát. A csengőért nyúl, én pedig behunyom a szemem, és széttárom a karomat, úgy várom.

Tegnap futottunk. Aztán úgy alakult, hogy verseny volt a padokig. Saját magamat is megleptem, olyan könnyen, olyan jól ment. És a célhoz közeledve azt vettem észre, hogy még tovább is tudom fokozni a tempót, és bírom levegővel és izommal is. Csak aztán meg kellett állnom, mert kiesett a zsebemből a vérnyomás-gyógyszerem.

Andrét már az ebédnél is nyomasztotta a baljós délutáni program. Le kellett menni az üzembe, és ehhez nagyon nem volt kedve. A dolog annál is inkább bosszantotta, mert ő maga találta ki, hogy az egyes részlegek ismerjék meg egymás munkáját, aztán egyszer csak ő is megkapta a körlevelet, és hamarosan kiderült, hogy ő sem mentesülhet saját ötlete alól, a vezérnek annyira tetszik, hogy nem létezhet semmiféle kivétel. 

André öt éve van a cégnél. Itt volt gyakornok közgazdász, és rögtön bevált. Dolgozott egy kicsit a pénzügyön, aztán a stratégiára került, ahol most is dolgozik. A karrierje ívét kövér fizetés, és egy nem túl rossz autó is húzza, sötét öltönyben járhat, és többnek érezheti magát a többségnél. Lelassult ötveneseknél, tanulatlan melósoknál. 

Elsősorban azt szereti magában, hogy fiatal kora ellenére teljesen átlát mindent a cégen belül – és úgy általában is a világban. A legjobban az bosszantja, ha az emberek nem akarják megérteni, hogy itt nem csak róluk van szó, ez egy nagy egész, az egész pályát kell látni, magyarul a big picture-t, nem pedig szemellenzősen, rosszhiszemű, szabotázs-gyanús erőszakossággal csak a maguk szempontjait szajkózni. 

Márpedig a melósokkal pont ez a baj. Nem értik meg, hogy mit jelent egy vállalatot, vagy legalább egy valamire való folyamatot irányítani. Nem tanulták, nem tudhatják. Ha csak ennyiről lenne szó, nem haragudna rájuk, de a melósok sajnos egyfajta ellenségességgel viseltetnek a nyakkendősökkel szemben. Ezt nem lehet nem észrevenni. 

Ezeket a gondolatokat forgatta magában, ahogy zsebre tett kézzel, kelletlenül ballagott a tizennégy-harmincas csoport mögött kicsit lemaradva. A csarnokban hideg volt. Összébb húzta a zakóját, és arcára valamiféle fájdalmasnak látszó grimasz ült ki, ahogy próbálta fején kívül tartani a gépek zaját. Oda se figyelt a művezetőre, csak a munkásokat nézte fél szemével. 

Ahogy számított is rá, azok ellenséges tekintettel követték. Követték, ez a jó szó, mert egyenesen nem néztek a szemébe, hanem amikor már kicsit elhagyta őket, akkor súgtak össze a háta mögött, akkor lehetett érezni, hogy őt figyelik, hogy szinte hátba verik, elgáncsolják a tekintetükkel. 

A dolog kezdett kellemetlenné válni, az ellenségesség szinte tapintható volt. André hátra-hátrasandított, a munkások kis csoportja összezárult a háta mögött, és ahogy megint hátranézett, már leplezetlenül bámultak a szemébe, némelyik gúnyosan mosolygott, mások kihívóan méregették. 

Egyszer csak egy csúsztatott műanyag láda zaja riasztotta meg maga előtt. Gyorsan odakapta a tekintetét, és épp hogy át tudta ugrani vagy lépni, maga se tudta hogyan, mindenesetre bőrtalpú cipőjével nagyot csattant a fényesre járt kövön, a zakótól megbéklyózott karjával nagyot körzött előre, és az elesés határán egyensúlyozva lépett három-négy óriásit, mire egy munkás lépett elé hirtelen két gép közül, mint ha direkt őt várta volna, megragadta a vállánál, és talpra állította. De aztán a következő pillanatban elé állt, André pedig kissé oldalt, mellette kinézve látta, hogy a többiek már jócskán előrébb járnak. 

Megpróbált utánuk igyekezni, de ez a munkás elállta az útját, és egyszerre a többiek is összegyűltek mögötte: se előre, se hátra nem tudott kitörni. Meg akart szólalni, hogy engedjék tovább, de ekkor hátulról a szájára tapadt egy nagy, kérges tenyér, és valaki belökte jobbra a gépek közé. Egy pillanat alatt a földre került, a melósok pedig minden sietség nélkül, de nagyon határozottan, egytől-egyig a szemébe nézve közelítettek felé, a gépek meg csak zakatoltak, surrogtak a ládák a szalagon, a munkások eltakartak minden fényt, vagy levegő nem volt már, nem tudta, és ahogy megpróbált felállni, csak az egyik kék overallos kövér hasának ütközött, kiment a vér a fejéből, és csend lett. 

Nem tudja, mennyi idő telt el, mire újra kinyitotta a szemét. A zaj kicsit távolabbinak tűnt, és a munkások egy lépéssel hátrébb voltak, kivéve egyet, aki egy pohár vizet tartott felé. A földön ülve, a melós lába között látta a csoportját, ahogy öt-hat méterről aggódva figyelik az eseményeket. – Biztos nem ebédelt, vagy túl sokat nézte a monitort, fiatalember – szólt a munkás – igya ezt meg, aztán lélegezzen mélyeket. Itt frissebb az idő, mint odafenn, az irodákban. Szerintem pihenjen egy kicsit, majd csatlakozik egy másik csoporthoz. – Sanyi, akkor kezdjétek el a bejárást, itt nem lesz gond, úgy látom. 

André egy pillanatra nem értette, hogy hogy került megint a csarnok bejáratához, és mi az, hogy a többiek elkezdhetik a bejárást, de aztán rádöbbent, hogy csak pár métert tett meg, és egyáltalán el se jutott a gépsorig, csak a munkások vizslató tekintete volt igaz, a többit már nem is tudja. Összeráncolt homlokkal bámult maga elé, és próbálta kirostálni a káprázatot a valóságból. Miközben a csoportja lassan távolodott, egyszer csak egy határozott lökést érzett hátulról, kezében nyugtatott feje, attól félt, leesik hirtelen, és riadtan feszítette meg nyakizmát. – Mi van, te alszol? – kérdezte egy kollégája a klaviatúra mellé támaszkodva, kaján vigyorral az arcán. – Dehogyis. Csak elgondolkoztam – felelte André. – Ja, értem – kacsintott a másik – Na, elmondod akkor, hogy mi az az ötlet, amit pedzegettél ebéd előtt? – Á, még agyalok rajta. Most eléggé el vagyok havazva. Majd ha összeáll teljesen, akkor elmondom – mondta, és megmozgatta az egeret. A képernyőn egy grafikon ívelt monotonon felfelé.

Ahogy ma hazaértem a munkából, és leszaggattam magamról a nyakkendőt, az inget és a pantallót, eszembe jutott az apám, akit részvéttel figyeltem gyerekként, amikor hasonlóan cselekedett. Már akkor is megértettem, de most már át is érzem a helyzetét teljes terhével együtt. 

De azért van egy nagy különbség köztünk. Ő ilyenkor egy sárga, műszálas inget vett fel, ami már akkor is évtizedes – bár egész jól egyben lévő – darab volt, amikor én először láttam.  Szóval mintha direkt ellensúlyozni akarta volna a napközben rákényszerített öltönyt, mintha direkt, erővel át akart volna esni a ló túlsó oldalára. 

Én nem vagyok ilyen szélsőséges. Nem mondom, az én öltönyöm is elegáns, de otthon egy szintén elég jó melegítőt öltök magamra. Igazi minőségi darab. Még csak a gumiját kellett kicserélni, illetve a márkajelzés kopott le, ahogy az eredeti kékből egy afféle patinásabb ezüstös-grafitos színt nyert az anyaga. Ami annál is nagyobb szó, mert most karácsonykor volt húsz éve, hogy kaptam.

Kálmán bácsinak már a rettegett sarok előtt erősebben dobogott a szíve. Óvatosan lépett egyet, és befordult. Merev derekát kissé előrehajtotta, bal kezét védekezőn maga elé tartotta, és lassan felemelte a tekintetét, fel, a folyosó homályba vesző végére. Nem volt ott senki. De valami nem stimmelt. Az órájára nézett. Nyolc – látta kővé dermedve, és abban a pillanatban gyerekek sivítása nyargalt végig a folyosón, majd maguk, a valóságos, hús-vér, irtózatosan fürge gyerekek csapata is megjelent, és felfoghatatlan gyorsasággal közeledett felé. Kálmán bácsi a pánik határán és kezében a tűzforró teát egyensúlyozva kezdett a megfordulás idegtépő műveletéhez, a tea hőzöngőn felkorbácsolódott, Kálmán bácsi pedig – már megfordulva – nagyot lépett előre, el e gyerekek elől, a sarkon túl vágyott biztonság felé, de páni félelmében egyenesen neki a saroknak. A mézes-tüzes reggeli ital a kezére loccsant, és – patakzó könnyeket kikövetelve – mélyen égetett az irhán is túl, és aztán annál is mélyebben, és még mélyebben, mint tegnapelőtt vagy akár tegnap.

Kleinnek megint rossz napja volt. Bal lábbal kelt fel, elkésett a munkából, ahol aztán először mások hibáit kellett helyrehoznia, hogy a maga dolgához egyáltalán hozzáláthasson, ráadásul egyik kollégáját, talán a legostobábbat mind közül, éppen aznap léptették elő. Délben nem volt ideje elmenni ebédelni, a többiek pedig nem hoztak neki egy szendvicset se, így mire délután összeomlott a számítógépe, és magával rántotta egész aznapi munkáját, láthatatlan, de nagyon is érezhető vasabroncs szorult a fejére, szívét hideg jégburok zárta körül, kezei ökölbe szorultak, és ha nem lett volna vége a munkanapnak, talán meg is üt valakit, de hát ő volt az utolsó, nem maradt senki, akin kitölthette volna a dühét.

Magában ereszkedett le a lépcsőn, a liftben már évek óta fulladt, azt érezte, hogy a gép részévé válik, mire leér a hetedikről a földszintre, aztán nem lesz, aki kiszálljon, és ilyen nyomorultul fog elenyészni szánalmas élete. Az épületből egyenesen a kocsmába ment. Ott már várták. A pultos fel se nézett, szinte megérezte Klein jövetelét, és töltött. Klein felhajtotta a felest, letette a rá szánt bankót, és egy szó nélkül kiment az autójához.

Gyűlölködve kerülgette a többi autóst, rájuk mászott, az öklét rázta, taposta a gázt, szorította a kormányt, és ahogy közeledett a háza felé, csak egyre dühösebb lett. Az aznapi és évekkel korábbi sérelmek és megaláztatások váltották egymást lelki szemei előtt, fogait összeszorította és fújtatott, kollégái halálra kínzásáról vagy éppen egyetlen ütéssel való kivégzéséről álmodozott.

Ebben a hangulatban fordult be a kapufeljárón. A kerítés mögött zölden villanó szempár tűnt fel, majd el a sötétben egy pillanat alatt. Klein kivágta a kocsi ajtaját, kiszállt, lábával belökte az ajtót, aztán élesítette a riasztót. – Dinci! – kiáltott hörögve, és jobb kezébe vette a kapu mellé készített husángot.

A kiáltásra egy vékonydongájú vizsla jött elő lassan, bizonytalanul. – Dinci! – mordult még egyszer Klein, és meglengette a durungot, majd a kutya mellé csapott vele, aki félreugott, de Klein újra lesújtott, mire a kutya egyetlen mozdulattal elkapta a botot, és morogva rángatni kezdte. Klein is morogni kezdett, és szorította a fát elfehéredő ujjakkal, Dinci is morgott, és rángatta a botot, aztán Kleinnek sikerült kiszabadítani a szájából, és nagyot lendített, a kutya pedig rohant a suhogva repülő husáng után, aztán rohant vele vissza, és újra huzakodni és hörögni kezdtek, és ment ez addig, míg Klein szinte ájulásig fáradt, Dinci pedig nagyjából kiszórakozta magát.