Andrét már az ebédnél is nyomasztotta a baljós délutáni program. Le kellett menni az üzembe, és ehhez nagyon nem volt kedve. A dolog annál is inkább bosszantotta, mert ő maga találta ki, hogy az egyes részlegek ismerjék meg egymás munkáját, aztán egyszer csak ő is megkapta a körlevelet, és hamarosan kiderült, hogy ő sem mentesülhet saját ötlete alól, a vezérnek annyira tetszik, hogy nem létezhet semmiféle kivétel. 

André öt éve van a cégnél. Itt volt gyakornok közgazdász, és rögtön bevált. Dolgozott egy kicsit a pénzügyön, aztán a stratégiára került, ahol most is dolgozik. A karrierje ívét kövér fizetés, és egy nem túl rossz autó is húzza, sötét öltönyben járhat, és többnek érezheti magát a többségnél. Lelassult ötveneseknél, tanulatlan melósoknál. 

Elsősorban azt szereti magában, hogy fiatal kora ellenére teljesen átlát mindent a cégen belül – és úgy általában is a világban. A legjobban az bosszantja, ha az emberek nem akarják megérteni, hogy itt nem csak róluk van szó, ez egy nagy egész, az egész pályát kell látni, magyarul a big picture-t, nem pedig szemellenzősen, rosszhiszemű, szabotázs-gyanús erőszakossággal csak a maguk szempontjait szajkózni. 

Márpedig a melósokkal pont ez a baj. Nem értik meg, hogy mit jelent egy vállalatot, vagy legalább egy valamire való folyamatot irányítani. Nem tanulták, nem tudhatják. Ha csak ennyiről lenne szó, nem haragudna rájuk, de a melósok sajnos egyfajta ellenségességgel viseltetnek a nyakkendősökkel szemben. Ezt nem lehet nem észrevenni. 

Ezeket a gondolatokat forgatta magában, ahogy zsebre tett kézzel, kelletlenül ballagott a tizennégy-harmincas csoport mögött kicsit lemaradva. A csarnokban hideg volt. Összébb húzta a zakóját, és arcára valamiféle fájdalmasnak látszó grimasz ült ki, ahogy próbálta fején kívül tartani a gépek zaját. Oda se figyelt a művezetőre, csak a munkásokat nézte fél szemével. 

Ahogy számított is rá, azok ellenséges tekintettel követték. Követték, ez a jó szó, mert egyenesen nem néztek a szemébe, hanem amikor már kicsit elhagyta őket, akkor súgtak össze a háta mögött, akkor lehetett érezni, hogy őt figyelik, hogy szinte hátba verik, elgáncsolják a tekintetükkel. 

A dolog kezdett kellemetlenné válni, az ellenségesség szinte tapintható volt. André hátra-hátrasandított, a munkások kis csoportja összezárult a háta mögött, és ahogy megint hátranézett, már leplezetlenül bámultak a szemébe, némelyik gúnyosan mosolygott, mások kihívóan méregették. 

Egyszer csak egy csúsztatott műanyag láda zaja riasztotta meg maga előtt. Gyorsan odakapta a tekintetét, és épp hogy át tudta ugrani vagy lépni, maga se tudta hogyan, mindenesetre bőrtalpú cipőjével nagyot csattant a fényesre járt kövön, a zakótól megbéklyózott karjával nagyot körzött előre, és az elesés határán egyensúlyozva lépett három-négy óriásit, mire egy munkás lépett elé hirtelen két gép közül, mint ha direkt őt várta volna, megragadta a vállánál, és talpra állította. De aztán a következő pillanatban elé állt, André pedig kissé oldalt, mellette kinézve látta, hogy a többiek már jócskán előrébb járnak. 

Megpróbált utánuk igyekezni, de ez a munkás elállta az útját, és egyszerre a többiek is összegyűltek mögötte: se előre, se hátra nem tudott kitörni. Meg akart szólalni, hogy engedjék tovább, de ekkor hátulról a szájára tapadt egy nagy, kérges tenyér, és valaki belökte jobbra a gépek közé. Egy pillanat alatt a földre került, a melósok pedig minden sietség nélkül, de nagyon határozottan, egytől-egyig a szemébe nézve közelítettek felé, a gépek meg csak zakatoltak, surrogtak a ládák a szalagon, a munkások eltakartak minden fényt, vagy levegő nem volt már, nem tudta, és ahogy megpróbált felállni, csak az egyik kék overallos kövér hasának ütközött, kiment a vér a fejéből, és csend lett. 

Nem tudja, mennyi idő telt el, mire újra kinyitotta a szemét. A zaj kicsit távolabbinak tűnt, és a munkások egy lépéssel hátrébb voltak, kivéve egyet, aki egy pohár vizet tartott felé. A földön ülve, a melós lába között látta a csoportját, ahogy öt-hat méterről aggódva figyelik az eseményeket. – Biztos nem ebédelt, vagy túl sokat nézte a monitort, fiatalember – szólt a munkás – igya ezt meg, aztán lélegezzen mélyeket. Itt frissebb az idő, mint odafenn, az irodákban. Szerintem pihenjen egy kicsit, majd csatlakozik egy másik csoporthoz. – Sanyi, akkor kezdjétek el a bejárást, itt nem lesz gond, úgy látom. 

André egy pillanatra nem értette, hogy hogy került megint a csarnok bejáratához, és mi az, hogy a többiek elkezdhetik a bejárást, de aztán rádöbbent, hogy csak pár métert tett meg, és egyáltalán el se jutott a gépsorig, csak a munkások vizslató tekintete volt igaz, a többit már nem is tudja. Összeráncolt homlokkal bámult maga elé, és próbálta kirostálni a káprázatot a valóságból. Miközben a csoportja lassan távolodott, egyszer csak egy határozott lökést érzett hátulról, kezében nyugtatott feje, attól félt, leesik hirtelen, és riadtan feszítette meg nyakizmát. – Mi van, te alszol? – kérdezte egy kollégája a klaviatúra mellé támaszkodva, kaján vigyorral az arcán. – Dehogyis. Csak elgondolkoztam – felelte André. – Ja, értem – kacsintott a másik – Na, elmondod akkor, hogy mi az az ötlet, amit pedzegettél ebéd előtt? – Á, még agyalok rajta. Most eléggé el vagyok havazva. Majd ha összeáll teljesen, akkor elmondom – mondta, és megmozgatta az egeret. A képernyőn egy grafikon ívelt monotonon felfelé.

Ahogy ma hazaértem a munkából, és leszaggattam magamról a nyakkendőt, az inget és a pantallót, eszembe jutott az apám, akit részvéttel figyeltem gyerekként, amikor hasonlóan cselekedett. Már akkor is megértettem, de most már át is érzem a helyzetét teljes terhével együtt. 

De azért van egy nagy különbség köztünk. Ő ilyenkor egy sárga, műszálas inget vett fel, ami már akkor is évtizedes – bár egész jól egyben lévő – darab volt, amikor én először láttam.  Szóval mintha direkt ellensúlyozni akarta volna a napközben rákényszerített öltönyt, mintha direkt, erővel át akart volna esni a ló túlsó oldalára. 

Én nem vagyok ilyen szélsőséges. Nem mondom, az én öltönyöm is elegáns, de otthon egy szintén elég jó melegítőt öltök magamra. Igazi minőségi darab. Még csak a gumiját kellett kicserélni, illetve a márkajelzés kopott le, ahogy az eredeti kékből egy afféle patinásabb ezüstös-grafitos színt nyert az anyaga. Ami annál is nagyobb szó, mert most karácsonykor volt húsz éve, hogy kaptam.

Kálmán bácsinak már a rettegett sarok előtt erősebben dobogott a szíve. Óvatosan lépett egyet, és befordult. Merev derekát kissé előrehajtotta, bal kezét védekezőn maga elé tartotta, és lassan felemelte a tekintetét, fel, a folyosó homályba vesző végére. Nem volt ott senki. De valami nem stimmelt. Az órájára nézett. Nyolc – látta kővé dermedve, és abban a pillanatban gyerekek sivítása nyargalt végig a folyosón, majd maguk, a valóságos, hús-vér, irtózatosan fürge gyerekek csapata is megjelent, és felfoghatatlan gyorsasággal közeledett felé. Kálmán bácsi a pánik határán és kezében a tűzforró teát egyensúlyozva kezdett a megfordulás idegtépő műveletéhez, a tea hőzöngőn felkorbácsolódott, Kálmán bácsi pedig – már megfordulva – nagyot lépett előre, el e gyerekek elől, a sarkon túl vágyott biztonság felé, de páni félelmében egyenesen neki a saroknak. A mézes-tüzes reggeli ital a kezére loccsant, és – patakzó könnyeket kikövetelve – mélyen égetett az irhán is túl, és aztán annál is mélyebben, és még mélyebben, mint tegnapelőtt vagy akár tegnap.

Kleinnek megint rossz napja volt. Bal lábbal kelt fel, elkésett a munkából, ahol aztán először mások hibáit kellett helyrehoznia, hogy a maga dolgához egyáltalán hozzáláthasson, ráadásul egyik kollégáját, talán a legostobábbat mind közül, éppen aznap léptették elő. Délben nem volt ideje elmenni ebédelni, a többiek pedig nem hoztak neki egy szendvicset se, így mire délután összeomlott a számítógépe, és magával rántotta egész aznapi munkáját, láthatatlan, de nagyon is érezhető vasabroncs szorult a fejére, szívét hideg jégburok zárta körül, kezei ökölbe szorultak, és ha nem lett volna vége a munkanapnak, talán meg is üt valakit, de hát ő volt az utolsó, nem maradt senki, akin kitölthette volna a dühét.

Magában ereszkedett le a lépcsőn, a liftben már évek óta fulladt, azt érezte, hogy a gép részévé válik, mire leér a hetedikről a földszintre, aztán nem lesz, aki kiszálljon, és ilyen nyomorultul fog elenyészni szánalmas élete. Az épületből egyenesen a kocsmába ment. Ott már várták. A pultos fel se nézett, szinte megérezte Klein jövetelét, és töltött. Klein felhajtotta a felest, letette a rá szánt bankót, és egy szó nélkül kiment az autójához.

Gyűlölködve kerülgette a többi autóst, rájuk mászott, az öklét rázta, taposta a gázt, szorította a kormányt, és ahogy közeledett a háza felé, csak egyre dühösebb lett. Az aznapi és évekkel korábbi sérelmek és megaláztatások váltották egymást lelki szemei előtt, fogait összeszorította és fújtatott, kollégái halálra kínzásáról vagy éppen egyetlen ütéssel való kivégzéséről álmodozott.

Ebben a hangulatban fordult be a kapufeljárón. A kerítés mögött zölden villanó szempár tűnt fel, majd el a sötétben egy pillanat alatt. Klein kivágta a kocsi ajtaját, kiszállt, lábával belökte az ajtót, aztán élesítette a riasztót. – Dinci! – kiáltott hörögve, és jobb kezébe vette a kapu mellé készített husángot.

A kiáltásra egy vékonydongájú vizsla jött elő lassan, bizonytalanul. – Dinci! – mordult még egyszer Klein, és meglengette a durungot, majd a kutya mellé csapott vele, aki félreugott, de Klein újra lesújtott, mire a kutya egyetlen mozdulattal elkapta a botot, és morogva rángatni kezdte. Klein is morogni kezdett, és szorította a fát elfehéredő ujjakkal, Dinci is morgott, és rángatta a botot, aztán Kleinnek sikerült kiszabadítani a szájából, és nagyot lendített, a kutya pedig rohant a suhogva repülő husáng után, aztán rohant vele vissza, és újra huzakodni és hörögni kezdtek, és ment ez addig, míg Klein szinte ájulásig fáradt, Dinci pedig nagyjából kiszórakozta magát.

A tegnapi előadás jól indult, de aztán valahogy unalomba fulladt annak ellenére is, hogy az a szereplő, aki a jelenetek előtt mindig elmondta, hogy mit kell tudnunk a háttérben meghúzódó történelmi eseményekről, halott-ébresztő hangosan ordított, és úgy teleszívta a mellkasát és úgy kihúzta magát, hogy attól kellett tartanunk, elpattan, mint egy túlfeszített íj.

A második felvonás alatt egyre többen kezdtek fészkelődni, mások álomba szenderültek, én pedig gépiesen bámultam a bal oldalon mindvégig mozdulatlanul ülő brácsás színpadról lelógó jobb lábának a szárát.

Már erősen közelítettünk a darab végéhez, amikor zsibbadt bénultságomból szokatlanul heves székelési inger rántott ki egy csapásra. Összeugrottam, mint akinek citromot fecskendeztek az ereibe, de azért megpróbáltam tartani magam: csak pár perc volt hátra.

De ahogy lenni szokott, az utolsó percek egyre lassabban teltek. Egészen odáig, hogy az idő végül szinte megállt, és egyetlen, a végtelen felé hullámzó óramutatóvá merevedett. Beleim elemi erővel próbáltak szabadulni terhüktől, engem hideg veríték borított el, és kétségbeesett légzőgyakorlatokkal próbáltam visszanyerni az irányítást testi funkcióim felett, miközben a színészek egymásra licitáltak lassított mozdulataikkal, hosszan megfontolt szavaikkal.

Minden szó beillett volna végszónak, de mindre jött válasz, majd viszontkérdés, és így tovább, mire engem már a pánik kerülgetett, záróizmaimat remegés fogta el, éreztem, hogy kapitulálni készülnek, és én már nem parancsolhatok rájuk engedelmességet. Belezuhantam saját kétségbeesésembe, megszűnt körülöttem a világ, az univerzum egyetlen végbélnyílássá zsugorodott.

Szűkölő állat módjára kuporogtam a székemen, amikor egyszer csak megéreztem, hogy valami megváltozott. Talán az elégedett morajlás jutott el hozzám, de akárhogy is, elhangzott az igazi végszó. A függönyt ezúttal nem engedték össze, de a színészek elkezdtek meghajolni. Végre eljött az én időm! A gyér tapsba beleadtam a magam egy-két kötelező, enervált tenyér összeütését, aztán óvatosan felálltam.

Kissé görnyedten fordultam oldalra, és úgy néztem a szomszédomra, hogy engedjen ki, mintha csak a darabról nyilvánítanék véleményt sietős távozásommal, és nem a természet szólítana, követelné, hogy rohanjak hívó szavára. Félmosolya meggyőzött, hogy hasonlóan gondolkodunk az előadásról. Felállt, hogy kiengedjen, közben össze-összeütötte kezeit, majd a mellette lévőnek is ki kellett egyenesednie, és így tovább. Végül az egész sor állt már, mindenki tessék-lássék tapsolt, de hátulról ez nem így látszott, hanem csak tapsolásnak és állásnak, és mire az elöl ülők hátranéztek, már csak azt látták, hogy hátul mindenki áll, és mindenki tapsol, így hát mire kijutottam a két térfél közé középre, ők is felemelkedtek, és tapsoltak. Rohanni nem tudtam, de remegve igyekeztem a kijárat felé, és ahogy az ajtót meglökve záróizmaim végleg feladták a küzdelmet, robbanó beleim hangját lelkes, szűnni nem akaró, ütemes vastaps söpörte el.

Két kortalan – de talán késő harmincas –, lepusztult alkoholista ment előttem. Hol meglódultak, hol leragadt a lábuk, egymás koszos kabátujjába kapaszkodva törtek az ég alja felé – legyen az előrefelé vagy ívesen oldalra sodródva.

Már egy ideje mögöttük jöttem, de még csak boldogan egyetérteni, takonybuborékot fújva együtt röhögni hallottam őket. Vidámságukat maguk sem tudták megmagyarázni. Persze éppen ez volt a cél.

Aztán az egyikük – a másikat is magával rántva – elesett. Tompán puffantak a hideg aszfalton. Lassan, körbe-körbe támolyogva feltápászkodtak, és széles mosollyal, egy újszülött csodálkozásával habzsolták be a magas házak közé ékelt, nagyobbacska térre futó utca képét. Egymásra néztek, és hirtelen megértették, hogy miért olyan boldogok. Szabadon mehetnek bármerre, senki nem állítja meg, nem téríti el őket, senki nem dobol az ujjával, hogy hol vannak már.

– Uram, mit gondol, hova menjünk? – kérdezte orrát arisztokratikusan felhúzva az egyik, olyan hangsúllyal, mintha bármilyen egzotikus uticélt is választhatnának, nem csak irányt. Aztán megint kitört belőlük a szakadó slájmos, sípoló röhögés. Így értek ki az utca végére, ahol a kérdezett így szólt: – Menjünk oda! – mutatott egyenesen előre, egy századfordulós épületre, de aztán hirtelen elhallgatott, és társával együtt meredt a nagy fakapu feletti táblára: iskola.

Pár pillanatig némák maradtak, fojtó emlékek sötét képei törtek fel belőlük, de nem szóltak, csak egymás szeméből olvasták ki a másikét. Vagy a sajátjukat? Egyre megy: Ugyanarra gondoltak mindketten, és élesen balra fordultak. A következő sarokig dülöngéltek némán, meg-megtorpanva, és csak amikor meglátták a kocsmát, akkor nevettek újra szabadon.

Az ember nem lehet egész életében boldog. Mindenkinek megvan az az egyetlen szakasz az életében, amikor jól érezheti magát a bőrében, amikor rátalálhat saját magára. És ez nem minden. Van ugyanis három probléma. Először: Nem mindenki jön rá, hogy mikor jött el az ő ideje. Másodszor: Egyáltalán nem biztos, hogy amikor eljön az idő, a körülmények is úgy alakulnak, hogy átadhatjuk magunkat a boldogságnak. Harmadszor: Olyan is van, hogy valakinek nincs ilyen szakasz kijelölve. Sajnálom.

Persze biztosan ön is találkozott már olyan emberrel, vagy legalább hallott olyanról, aki élete túlnyomó részében boldog volt. Nos, ezek az emberek legtöbbször tudatlanságuk, felszínességük áldozatai, és csak azt hiszik, hogy boldogok. (A végeredmény pedig ugyanaz, mintha tényleg boldogok lennének). Ha ön érti, hogy miről beszélek, sajnos nem tartozik közéjük.

De nem akarom elszomorítani önt, hanem épp ellenkezőleg, egy olyan történetet szeretnék elmesélni, amiben minden a lehető legjobban alakul.

Berkovics Elemér hét hónapra született. Nem mondom, hogy direkt sietett, de az biztos, hogy szüksége volt minden percre, hogy előkészíthesse a boldogságát. Hosszú út állt előtte. Koravén kisfiúként tartották számon. Állandóan a felnőttek körül sündörgött, a többi gyerekkel nem nagyon értett szót. Esetleg a nála idősebbekkel. Az óvodában is a dajka közelében szeretett lenni, és mindig kérdésekkel árasztotta el a világ dolgairól, és egyáltalán: folyamatosan tanult tőle, itta magába a dadus egész lényét.

Már jóval az iskola előtt választékosan beszélt, modora kifogástalan volt Elemér volt a lakótelepen az egyetlen kisfiú, akinek Rakonczay bácsi, a hírhedt gyerekgyűlölő előre köszönt, és szinte meg se próbálta elnyomni szigorú vonásait szétfeszítő atyáskodó mosolyát, ha meglátta.

Az iskolában mindig a nehezebb utat választotta: nem használt számológépet, a leckét mindig aznap készítette el, amikor feladták, és nem a következő óra előtti napon, a kötelezőeken túl is habzsolta a történelmet, és halott költők verseit (de a kortárs művészek alkotásait – az igazat megvallva – enyhe megvetéssel kerülte). Tanítás után a parkba rohant, és elvegyült a sakkozók között. Élete egyik legszebb napja volt, amikor az idős mesterek bevették maguk közé, és elismerően biggyesztették szájukat érett játéka láttán.

A gimnázium után mérnöknek tanult, és az egyetemi évek alatt egyre jobban kezdte magát érezni. Megnyugodott valamennyire, érettsége kezdett illeni hozzá, nem tűnt már annyira koravénnek. Persze a szakadatlan ismeretszerzésnek hála(?) itt sem az évfolyamtársaival töltötte az időt, hanem könyvtárakban, illetve a legtapasztaltabb professzorok szemináriumain.

Azonnal kapott állást. Ő volt az, aki fiatal volt, de tapasztalt. Karrierje megállás nélkül ívelt felfelé, csakhamar központi figurává vált a munkahelyén, mindenki hozzá fordult tanácsért, a fiatalabbak felnéztek rá, és az idősebbek is elismerték. Óriási hasznot hajtott azzal, hogy egyesíteni tudta a pályakezdők heves ötleteit a nagyöregek tapasztalatával.

A nők igazából csak ekkor kezdték el értékelni. Bolondultak őszülő halántékáért, érettségéért, azért, mert ösztönösen érezték, hogy ennek az embernek komoly céljai vannak. Elemér pedig elemében volt, üzleti sikereket halmozott kitüntetésekre, és egyre jobban és jobban mentek a dolgai. Csillagászati összegeket keresett, szabadalmai kövéren ontották a jogdíjakat.

Minden úgy ment, ahogy kell. Megházasodott, környezete elismerte és szerette, szép gyerekei születtek, leépítések tucatjait élte túl, sőt egyre előrébb lépett, egzisztenciája végleg megingathatatlanná vált. Szóval bárki azt mondta volna, hogy Elemér boldog. De nem volt az. Ő ennél többet remélt. Nem végighajtani akarta az életét, nem sikeres akart lenni, hanem boldog.

Amikor elérte a nyugdíjkorhatárt, hirtelen úgy érezte, hogy ennek így nincs tovább értelme. Próbálták marasztalni, de hajthatatlan volt: befejezi. Igazán bensőséges ünnepséget rendeztek hát neki, és szépen elbúcsúztatták. Elemér megkönnyebbülést érzett. Felszabadultan elevenítette fel a régi történeteket, és arra gondolt, hogy lehet, hogy mégiscsak boldog életet élt mindvégig. Vagy legalábbis mióta őszült a halántéka.

Az utolsó munkanapján gyalog indult hazafelé végig a fasoron. Makulátlan cipőjével harsogva rúgta a színes avart, teli tüdővel szívta magába az ősz illatát. Ahogy kiért az úthoz, felszállt a buszra. Egy kortársainál komolyabbnak tűnő fiú rögtön felpattant, hogy átadja a helyét. Elemér szinte meghatódott, de egy kedves mozdulattal mégis leintette az udvarias gimnazistát: maga is meglepődött, de úgy döntött, hogy futni fog hazáig.

Leszállt hát a következő megállónál, és rohanni kezdett. Szinte fájt, ahogy a hideg levegő átjárta a tüdejét, talpa csípett, ahogy a földhöz csapta, kabátja forrón nehézkedett izzadt hátára. A házuk előtt majdnem keresztülesett a hírhedt, tűzrevalóan rossz Csordás Norbin, aki a szokásos, és csak Elemér számára fenntartott köszönését ezúttal egy cinkos mosollyal is megtoldotta.

Elemér rohant fel a lépcsőn, a fordulóban majd’ elszállt, ujjai épp hogy nem csúsztak le a fémrúdról. Zihálva ért az ajtó elé, kaparászni kezdett a kulcsa után, de ujjai nem akartak engedelmeskedni, verejtéke szemébe csorgott, úgyhogy dörömbölni kezdett. Felesége riadtan nyitott ajtót, Elemér szinte beesett az előszobába, alig kapott levegőt, a térdére kellett támaszkodnia, hogy állva tudjon maradni, és hogy egy kis vér jusson a fejébe.

Felesége rémült aggodalommal lépett feléje, a szokatlan zajra két lakli gyereke is előjött. Elemér kiegyenesedett, kezével megálljt intett, szemei elkerekedtek. Lassan feleségére, majd két gyerekére nézett, az előbb intésre emelt bal kezét remegve rakoncátlankodni kezdő szíve fölé szorította, szeme bepárásodott.

Pár másodpercig megnémult és megmerevedett a világ. Elemér maga elé meredt, leszegte a fejét, ujjait tenyerébe hajlította, majd hirtelen mindkét kezével a levegőbe öklözött, és pöffenve, bugyborékolón, vulkánszerűen nevetve felkiáltott: – Nyuhugdihííjas vahagyoook!!!