A tegnapi előadás jól indult, de aztán valahogy unalomba fulladt annak ellenére is, hogy az a szereplő, aki a jelenetek előtt mindig elmondta, hogy mit kell tudnunk a háttérben meghúzódó történelmi eseményekről, halott-ébresztő hangosan ordított, és úgy teleszívta a mellkasát és úgy kihúzta magát, hogy attól kellett tartanunk, elpattan, mint egy túlfeszített íj.

A második felvonás alatt egyre többen kezdtek fészkelődni, mások álomba szenderültek, én pedig gépiesen bámultam a bal oldalon mindvégig mozdulatlanul ülő brácsás színpadról lelógó jobb lábának a szárát.

Már erősen közelítettünk a darab végéhez, amikor zsibbadt bénultságomból szokatlanul heves székelési inger rántott ki egy csapásra. Összeugrottam, mint akinek citromot fecskendeztek az ereibe, de azért megpróbáltam tartani magam: csak pár perc volt hátra.

De ahogy lenni szokott, az utolsó percek egyre lassabban teltek. Egészen odáig, hogy az idő végül szinte megállt, és egyetlen, a végtelen felé hullámzó óramutatóvá merevedett. Beleim elemi erővel próbáltak szabadulni terhüktől, engem hideg veríték borított el, és kétségbeesett légzőgyakorlatokkal próbáltam visszanyerni az irányítást testi funkcióim felett, miközben a színészek egymásra licitáltak lassított mozdulataikkal, hosszan megfontolt szavaikkal.

Minden szó beillett volna végszónak, de mindre jött válasz, majd viszontkérdés, és így tovább, mire engem már a pánik kerülgetett, záróizmaimat remegés fogta el, éreztem, hogy kapitulálni készülnek, és én már nem parancsolhatok rájuk engedelmességet. Belezuhantam saját kétségbeesésembe, megszűnt körülöttem a világ, az univerzum egyetlen végbélnyílássá zsugorodott.

Szűkölő állat módjára kuporogtam a székemen, amikor egyszer csak megéreztem, hogy valami megváltozott. Talán az elégedett morajlás jutott el hozzám, de akárhogy is, elhangzott az igazi végszó. A függönyt ezúttal nem engedték össze, de a színészek elkezdtek meghajolni. Végre eljött az én időm! A gyér tapsba beleadtam a magam egy-két kötelező, enervált tenyér összeütését, aztán óvatosan felálltam.

Kissé görnyedten fordultam oldalra, és úgy néztem a szomszédomra, hogy engedjen ki, mintha csak a darabról nyilvánítanék véleményt sietős távozásommal, és nem a természet szólítana, követelné, hogy rohanjak hívó szavára. Félmosolya meggyőzött, hogy hasonlóan gondolkodunk az előadásról. Felállt, hogy kiengedjen, közben össze-összeütötte kezeit, majd a mellette lévőnek is ki kellett egyenesednie, és így tovább. Végül az egész sor állt már, mindenki tessék-lássék tapsolt, de hátulról ez nem így látszott, hanem csak tapsolásnak és állásnak, és mire az elöl ülők hátranéztek, már csak azt látták, hogy hátul mindenki áll, és mindenki tapsol, így hát mire kijutottam a két térfél közé középre, ők is felemelkedtek, és tapsoltak. Rohanni nem tudtam, de remegve igyekeztem a kijárat felé, és ahogy az ajtót meglökve záróizmaim végleg feladták a küzdelmet, robbanó beleim hangját lelkes, szűnni nem akaró, ütemes vastaps söpörte el.

Két kortalan – de talán késő harmincas –, lepusztult alkoholista ment előttem. Hol meglódultak, hol leragadt a lábuk, egymás koszos kabátujjába kapaszkodva törtek az ég alja felé – legyen az előrefelé vagy ívesen oldalra sodródva.

Már egy ideje mögöttük jöttem, de még csak boldogan egyetérteni, takonybuborékot fújva együtt röhögni hallottam őket. Vidámságukat maguk sem tudták megmagyarázni. Persze éppen ez volt a cél.

Aztán az egyikük – a másikat is magával rántva – elesett. Tompán puffantak a hideg aszfalton. Lassan, körbe-körbe támolyogva feltápászkodtak, és széles mosollyal, egy újszülött csodálkozásával habzsolták be a magas házak közé ékelt, nagyobbacska térre futó utca képét. Egymásra néztek, és hirtelen megértették, hogy miért olyan boldogok. Szabadon mehetnek bármerre, senki nem állítja meg, nem téríti el őket, senki nem dobol az ujjával, hogy hol vannak már.

– Uram, mit gondol, hova menjünk? – kérdezte orrát arisztokratikusan felhúzva az egyik, olyan hangsúllyal, mintha bármilyen egzotikus uticélt is választhatnának, nem csak irányt. Aztán megint kitört belőlük a szakadó slájmos, sípoló röhögés. Így értek ki az utca végére, ahol a kérdezett így szólt: – Menjünk oda! – mutatott egyenesen előre, egy századfordulós épületre, de aztán hirtelen elhallgatott, és társával együtt meredt a nagy fakapu feletti táblára: iskola.

Pár pillanatig némák maradtak, fojtó emlékek sötét képei törtek fel belőlük, de nem szóltak, csak egymás szeméből olvasták ki a másikét. Vagy a sajátjukat? Egyre megy: Ugyanarra gondoltak mindketten, és élesen balra fordultak. A következő sarokig dülöngéltek némán, meg-megtorpanva, és csak amikor meglátták a kocsmát, akkor nevettek újra szabadon.

Az ember nem lehet egész életében boldog. Mindenkinek megvan az az egyetlen szakasz az életében, amikor jól érezheti magát a bőrében, amikor rátalálhat saját magára. És ez nem minden. Van ugyanis három probléma. Először: Nem mindenki jön rá, hogy mikor jött el az ő ideje. Másodszor: Egyáltalán nem biztos, hogy amikor eljön az idő, a körülmények is úgy alakulnak, hogy átadhatjuk magunkat a boldogságnak. Harmadszor: Olyan is van, hogy valakinek nincs ilyen szakasz kijelölve. Sajnálom.

Persze biztosan ön is találkozott már olyan emberrel, vagy legalább hallott olyanról, aki élete túlnyomó részében boldog volt. Nos, ezek az emberek legtöbbször tudatlanságuk, felszínességük áldozatai, és csak azt hiszik, hogy boldogok. (A végeredmény pedig ugyanaz, mintha tényleg boldogok lennének). Ha ön érti, hogy miről beszélek, sajnos nem tartozik közéjük.

De nem akarom elszomorítani önt, hanem épp ellenkezőleg, egy olyan történetet szeretnék elmesélni, amiben minden a lehető legjobban alakul.

Berkovics Elemér hét hónapra született. Nem mondom, hogy direkt sietett, de az biztos, hogy szüksége volt minden percre, hogy előkészíthesse a boldogságát. Hosszú út állt előtte. Koravén kisfiúként tartották számon. Állandóan a felnőttek körül sündörgött, a többi gyerekkel nem nagyon értett szót. Esetleg a nála idősebbekkel. Az óvodában is a dajka közelében szeretett lenni, és mindig kérdésekkel árasztotta el a világ dolgairól, és egyáltalán: folyamatosan tanult tőle, itta magába a dadus egész lényét.

Már jóval az iskola előtt választékosan beszélt, modora kifogástalan volt Elemér volt a lakótelepen az egyetlen kisfiú, akinek Rakonczay bácsi, a hírhedt gyerekgyűlölő előre köszönt, és szinte meg se próbálta elnyomni szigorú vonásait szétfeszítő atyáskodó mosolyát, ha meglátta.

Az iskolában mindig a nehezebb utat választotta: nem használt számológépet, a leckét mindig aznap készítette el, amikor feladták, és nem a következő óra előtti napon, a kötelezőeken túl is habzsolta a történelmet, és halott költők verseit (de a kortárs művészek alkotásait – az igazat megvallva – enyhe megvetéssel kerülte). Tanítás után a parkba rohant, és elvegyült a sakkozók között. Élete egyik legszebb napja volt, amikor az idős mesterek bevették maguk közé, és elismerően biggyesztették szájukat érett játéka láttán.

A gimnázium után mérnöknek tanult, és az egyetemi évek alatt egyre jobban kezdte magát érezni. Megnyugodott valamennyire, érettsége kezdett illeni hozzá, nem tűnt már annyira koravénnek. Persze a szakadatlan ismeretszerzésnek hála(?) itt sem az évfolyamtársaival töltötte az időt, hanem könyvtárakban, illetve a legtapasztaltabb professzorok szemináriumain.

Azonnal kapott állást. Ő volt az, aki fiatal volt, de tapasztalt. Karrierje megállás nélkül ívelt felfelé, csakhamar központi figurává vált a munkahelyén, mindenki hozzá fordult tanácsért, a fiatalabbak felnéztek rá, és az idősebbek is elismerték. Óriási hasznot hajtott azzal, hogy egyesíteni tudta a pályakezdők heves ötleteit a nagyöregek tapasztalatával.

A nők igazából csak ekkor kezdték el értékelni. Bolondultak őszülő halántékáért, érettségéért, azért, mert ösztönösen érezték, hogy ennek az embernek komoly céljai vannak. Elemér pedig elemében volt, üzleti sikereket halmozott kitüntetésekre, és egyre jobban és jobban mentek a dolgai. Csillagászati összegeket keresett, szabadalmai kövéren ontották a jogdíjakat.

Minden úgy ment, ahogy kell. Megházasodott, környezete elismerte és szerette, szép gyerekei születtek, leépítések tucatjait élte túl, sőt egyre előrébb lépett, egzisztenciája végleg megingathatatlanná vált. Szóval bárki azt mondta volna, hogy Elemér boldog. De nem volt az. Ő ennél többet remélt. Nem végighajtani akarta az életét, nem sikeres akart lenni, hanem boldog.

Amikor elérte a nyugdíjkorhatárt, hirtelen úgy érezte, hogy ennek így nincs tovább értelme. Próbálták marasztalni, de hajthatatlan volt: befejezi. Igazán bensőséges ünnepséget rendeztek hát neki, és szépen elbúcsúztatták. Elemér megkönnyebbülést érzett. Felszabadultan elevenítette fel a régi történeteket, és arra gondolt, hogy lehet, hogy mégiscsak boldog életet élt mindvégig. Vagy legalábbis mióta őszült a halántéka.

Az utolsó munkanapján gyalog indult hazafelé végig a fasoron. Makulátlan cipőjével harsogva rúgta a színes avart, teli tüdővel szívta magába az ősz illatát. Ahogy kiért az úthoz, felszállt a buszra. Egy kortársainál komolyabbnak tűnő fiú rögtön felpattant, hogy átadja a helyét. Elemér szinte meghatódott, de egy kedves mozdulattal mégis leintette az udvarias gimnazistát: maga is meglepődött, de úgy döntött, hogy futni fog hazáig.

Leszállt hát a következő megállónál, és rohanni kezdett. Szinte fájt, ahogy a hideg levegő átjárta a tüdejét, talpa csípett, ahogy a földhöz csapta, kabátja forrón nehézkedett izzadt hátára. A házuk előtt majdnem keresztülesett a hírhedt, tűzrevalóan rossz Csordás Norbin, aki a szokásos, és csak Elemér számára fenntartott köszönését ezúttal egy cinkos mosollyal is megtoldotta.

Elemér rohant fel a lépcsőn, a fordulóban majd’ elszállt, ujjai épp hogy nem csúsztak le a fémrúdról. Zihálva ért az ajtó elé, kaparászni kezdett a kulcsa után, de ujjai nem akartak engedelmeskedni, verejtéke szemébe csorgott, úgyhogy dörömbölni kezdett. Felesége riadtan nyitott ajtót, Elemér szinte beesett az előszobába, alig kapott levegőt, a térdére kellett támaszkodnia, hogy állva tudjon maradni, és hogy egy kis vér jusson a fejébe.

Felesége rémült aggodalommal lépett feléje, a szokatlan zajra két lakli gyereke is előjött. Elemér kiegyenesedett, kezével megálljt intett, szemei elkerekedtek. Lassan feleségére, majd két gyerekére nézett, az előbb intésre emelt bal kezét remegve rakoncátlankodni kezdő szíve fölé szorította, szeme bepárásodott.

Pár másodpercig megnémult és megmerevedett a világ. Elemér maga elé meredt, leszegte a fejét, ujjait tenyerébe hajlította, majd hirtelen mindkét kezével a levegőbe öklözött, és pöffenve, bugyborékolón, vulkánszerűen nevetve felkiáltott: – Nyuhugdihííjas vahagyoook!!!

A férfi száraz kifli módjára szorult a karfára. Méhkirálynőszerűen mellette tornyosuló feleségének minden lélegzetvételére halkan felnyüszített, ahogy a zsugorodó élettér kipréselte a levegőt gyenge tüdejéből. Ilyenkor egy-egy marék mogyorót vett magához, és azt ropogtatta. De az asszony egyszer csak rászólt: – Nem hallom tőled a TV-t, te istenverése! Ne ropogtass már! – és felhangosította a TV-t. – Még a gyereket is felvered… – tette hozzá álszent, hangosan süvítő suttogással. A férfi nem szólt egy szót sem, csak lehajtotta kék eres koponyáját, megmarkolta a karfát, kissé oldalra fordította elcsigázott testét, kiszabadította magát a szorításból, és kissé előredőlve, lassan elemelkedett a földtől, hogy a recsegős padlót és lépcsőfokokat elkerülve, némán felszálljon az emeletre. – Jaj, ne játszd nekem állandóan a mártírt, nagyon kérlek! – sziszegte utána a feleség sértett megvetőn, és a felszabadult díványt kényelmesen kitöltötte teljes szélességében.

Csak a két ott dolgozó férfi volt a cipőboltban. Egyikük a pénztárpult mögött állt. Idegesen dobolt az ujjával, puha hájrétege által csillapított belső remegését csak cikázó szemei árulták el. Újra és újra az ajtó felé villantak. Vékonyszálú haja csillogott a zsírtól, homloka és pufók, rózsaszín arca nedvességtől fénylett, vékony, piros ajkai pedig egyenesen fürödtek a soha onnan el nem fogyó nyálban. 

A másik eladó mindenben az ellentéte volt az előbbinek. A bejárat melletti sarokban ült egy széken. Ezt a széket saját magának hozta be, más rá nem ülhetett. Csontos koponyájára száraz, szürkés bőr feszült, haja mintha drótból lett volna. Arcán egy amolyan általános, a világgal szemben táplált megvetés trónolt – amit szúrós tekintetével leggyakrabban kollégája felé irányított. 

A puhábbik észrevette, hogy egy lehetséges vásárló közeledik az üvegajtón túl. Tenyeréről egy vászonzsebkendőbe itatta a verejtéket, gyors aprókat lépve a nő elé sietett, kitárta előtte az ajtót, és mélyen meghajolva, karjának eltúlzott lendítésével invitálta az eladótérbe. 

– Miben segíthetek, Asszonyom? – kérdezte túláradó kedvességgel. – Egyelőre csak nézelődnék – válaszolta a nő, és kissé oldalra lépett a zavaróan közel álló férfitól. Az eladó észrevette ezt, és egy tyúklépessel maga is megtoldotta a távolságot, de ennél jobban nem tágított. A nő egy piros, magas sarkú cipőt vett a kezébe. Épp csak megforgatta egyszer maga előtt tartva, de az eladó szinte ráugrott. – Asszonyom, önnek kitűnő ízlése van! Ha engem kérdez, szerintem is ez a legszebb darabunk. És ön rögtön felfigyelt rá! Hiába, na. Kérem, üljön le, próbálja fel. Szerintem épp a maga mérete. Rögtön hozom a párját! – és megfogta a nő vállát, és szinte erőszakosan a puffhoz tuszkolta, és már nyúlt is, hogy lesegítse a rajta lévő cipőt. Szuszogva térdelt a nő elé, savanyú verejtékének szaga fojtón csapott fel. A nő ültében kifordult. – Kérem! Boldogulok magam is. – mondta, majd – látva a férfi zavarát – hozzátette: – Köszönöm. 

Az eladó lesütött szemmel, sután eliszkolt a raktár felé, a nő pedig felvette a piros cipellőt. Kinyújtotta a lábát benne, forgatta jobbra, balra. Tényleg az ő mérete volt. Gyönyörködött benne, elmerült a szépségében. Ebben a pillanatban szaporán lépkedve jött vissza az eladó. A dobozt a kezében tartotta, és már közben levette a tetejét, és kiszabadította belőle a jobbos cipőt. Ahogy erre koncentrált, kissé megbotlott a padlószőnyegek találkozásánál, és formátlan teste előre lendült, jókora savanyú szagpöffeteget maga előtt tolva. A nő erre kapta föl a fejét, a férfi pedig egy dobbantással végül meg tudott állni anélkül, hogy rázuhant volna. – Ugye, hogy tökéletes? – kérdezte, és már adta is a másikat, már hajolt is le, de a nő kezének határozott, elutasító mozdulatával jelezte, hogy ne jöjjön közelebb. 

Felvette a jobbost is, és lépegetni kezdett benne. Szép volt, akárhonnan is nézte, járni is jó volt benne, mintha mindig is az övé lett volna. Megint elmerült az örömben, lépett egy nagyot, aztán szoknyáját perdítve visszafordult hirtelen, és a nyomában tolakodó, nyirkos, puha testnek ütközött. Szólni se tudott, csak rámeredt az eladóra, aki megint csak hátralépett egy arasznyit, amit most a nő toldott meg két jókora lépéssel az ellenkező irányban. Az eladó kitörni vágyó boldogsága által zavartan, ragyogó, várakozó tekintettel nézett a nőre, kezeit tördelte, szorongatta, hogy ujjbegyein majd’ kiserkent a vér. 

A nő játszani kezdett a gondolattal, hogy a cipő az övé is lehetne, bár drága. De olyan szép. Bár van már egy hasonlója. Viszont ennek a pirosa össze sem mérhető a… Így gondolkodott magában, amikor lökést érzett a vállán. Az eladó a pult felé kezdte tolni. – Asszonyom, akkor csomagolhatom, ugye? Hát nem gyönyörű? Engedje meg magának ezt a mákszemnyi luxust, higgye el, nem fogja megbánni. Sőt! Biztos vagyok benne, hogy vissza fog még jönni hozzánk! – hadarta, és már ott is voltak a pultnál, már be is csomagolta. 

– Készpénzzel vagy kártyával méltóztatik fizetni – kérdezte, és olyan kutya szemekkel nézett a nőre, hogy az elbizonytalanodott, hogy már úgy találta, hogy a sok ok mellett, amiért mégis meg kell vennie ezt a sokadik cipőt, ennek az embernek a nézése, az, hogy ettől az embertől szabadulhasson, az lesz az utolsó ok. – Kártyával – válaszolta hát sóhajtva, és átnyújtotta a műanyag lapot. A férfi gyakorlott, modoros mozdulatokkal, hangtalanul intézett mindent, az ajtóig vitte az elegáns zacskóba bújtatott cipős dobozt, és csak ott bízta a terhet a boldog-zavart nőre. 

Ahogy halkan becsukta az üvegajtót, megállt egy pillanatra, majd visszafordult, és olyan gőggel, olyan peckesen indult vissza a pult felé, hogy háta íjjá feszült, orra pedig a hátsó fal felső szegélyét célozta. Lassú, nyújtott léptekkel vonult a pultig – a szikár eladó megvető tekintetétől kísérve. Ahogy odaért, megfordult, és magát még mindig kihúzva nézett az ajtó felé. Ekkor csontos kollégája kissé előrehajolt mozdulatlanságából, és szinte szótagolva, mélyen – de sikertelenül – a másik szemébe nézve így szólt: – Undorító vagy. 

A kövérkés egy pillanatra odakapta a tekintetét. A sovány elégedetten visszadőlt eredeti helyzetébe. A puha egy szót sem szólt, csak egy utolsó, gőgös, megvető pillantást mért a másikra, aztán lassan ereszkedni kezdett áltó helyében, dereka mögött összeillesztett kezeit tétován maga elé vette, majd fel a pultra. Ujjával halkan dobolni kezdett, és az ajtó felé pillantott.

A lány felhúzott térdekkel a pamlag sarkába kuporodott, a teveszőr takarót maga köré csavarta, a jégkrémes dobozt biztonságosan közelre, a könyvespolc szélére készítette, és magához vette az előre odakészített könyvet. 

Kinyitotta, és ahogy a történet kezdete előtti első oldalakat átlapozta, egy kicsit még igazított az üléspozícióján. Ahogy az első fejezet elejéhez ért, egy utolsót mozdult még, aztán belemerült a betűk közé. 

Szemei élénken csiklandozták végig a sorokat, ujjával hullámos, barna haját csavargatta, amit csak a lapozás pillanatai kedvéért szakított félbe. Egyre gyakrabban kellett lapoznia, egyre gyorsabban olvasott. Már csak az írást nézte, minden más automatikussá vagy mellékessé vált. 

Pupillái kitágultak, egymáshoz mindeddig ragaszkodó ajkai puhán szétváltak, fehér fogai kissé kiviláglottak. A lány arca játszani kezdett. Izgalom hullámai futottak végig rajta, homlokát ráncolta, meglepettség, rémület és meghatottság adták kézről-kézre egymásnak, közben ujjával hol mint a motolla, hol elnyújtva, selymes lágyan csavargatta kiválasztott tincsét. 

Aztán egyszer csak megállt minden. A lány a bekezdés utolsó szavára meredt, száját lefelé induló álla nyitotta nagyobbra, keze puha puffanással az ölébe hanyatlott hátrahagyva a még utolsót rugózó hullámos tincset. Szemét nem mozdította, de már nem a bekezdés utolsó szavát nézte, hanem a könyvön keresztül ismeretlen messzeségekbe révedt a tekintete. 

Hirtelen rázkódott egyet, kígyózó mozdulatot tett, mintha a pléd vagy a pamlag szorításából akarna szabadulni, és kis kihagyás után újra nagy levegőt vett. Megnedvesítette ajkait és nyelt egyet. Hirtelen mozdulattal a következő oldalra, következő fejezethez lapozott. Ujját a hajához illesztette, de nem mozdította, szemei mohón kaptak a sorokra, először egyesével, aztán előreszaladva, keresve. 

A lány ujja újra beindult, vadul csavarta, szinte tépte a haját, szeme idegesen cikázott, nem talált megnyugvást, légzése szaporává vált, ajkait nyalogatta, nem bírt a szurkáló feszültséggel. 

Aztán hirtelen mintha kőszoborrá vált volna, úgy merevedett meg. Tekintete megint áthatolt a könyvön, kétségeken keresztül nyargalt a messzeségbe, és ott megállt. A lány alig láthatóan bólintott. 

A következő pillanatban filigrán ujjaival számolatlanul fogta közre a lapokat, és mohó, éhes vadsággal lendítette őket át az idő fojtó mocsarán egészen addig, míg az utolsóhoz nem ért. Innen folytatta az olvasást, a betűk, a szavak, a sorok bekebelezését. Szemei feltartóztathatatlanul rohantak balról jobbra, és egyre lejjebb. Ujja foglyul ejtette a köré csavart tehetetlen tincset, és nem mozdult. 

Az utolsó sornál aztán megint elernyedt és ölébe zuhant a keze, szeme barnaságát újra a pupilla feketesége lepte el, szája tátva maradt, a könyv lecsuklott az öléből, és szőnyegre puffant. – Úristen – suttogta maga elé a lány, és megint a messzeségbe bámulva, oda se nézve nyúlt az ölébe, és gyors, ösztönös mozdulatokkal kioldotta a billentyűzárat a telefonján.

– Tehát. Folytassuk akkor onnan, hogy maga becsöngetett Dallosnéhoz, ő pedig ajtót nyitott magának. Mi történt ez után?

– Belöktem az ajtót, a bal kezemmel megmarkoltam a varkocsát, hátradöntöttem egy kicsit, azaz kibillentettem az egyensúlyából, és… hát a nálam lévő huszonegy centiméter pengehosszúságú kést tizenhétszer belevágtam…

– Tizenhétszer? Nem tizenhatszor vagy tizennyolcszor (ami azért már tényleg túlzás lett volna). Hanem tizenhétszer. Biztos ebben a számban?

– Halálbiztos. Én ugyanis mindent számolok. Hogy hány autó megy el, hogy hány lépcsőfokot mentem fel, hogy hány galamb ült a párkányomra adott idő alatt… szóval mindent. És hát ugye ebben az esetben azt, hogy belevágtam a kést, hogy egy, kettő, három, négy, öt, ha…

– Jól van. Akkor mi végeztünk is. Mindjárt jön egy kollégám, vele fognak tovább beszélgetni. Csak sokkal korábbról fogják kezdeni.

Dolga végeztével, az utolsónak érkezett zenerajongó után a jegyszedő is bejött a terembe. Egy kisszéket állított le csendesen hátul a fal tövében, egy párnát tett rá, és leült. Én fél szemmel őt figyeltem. Láttam rajta, hogy mindent tud, ami a zenével és annak élvezetével kapcsolatos. Teljesen átadta magát a zenekar által életre keltett áradatnak, szinte az ő apró mozdulataiból, arcának villanásaiból olvastam ki, hogy most fog belépni a harsona, vagy éppen lágy, visszafogott rész következik.

 

Mindeközben ő a közönségen is rajta tartotta a szemét. De úgy nézett a nézőtéren ülő emberekre, olyan szeretettel, mintha mindahányan a gyerekei lennének. Ahogy így figyelte őket, egyszer csak, anélkül, hogy szeretetteljes, de a zene teljes átéléséről is tanúskodó arckifejezése akár csak egy pillanatra is megváltozott volna, felállt kisszékéről, magához vette a párnáját, és hangtalan léptekkel, magát kissé összehúzva elindult a két térfelet elválasztó középső részen.

 

Senki nem vette észre a mozgását, olyan tapintatos volt. Nagyjából középtájon járt, amikor a dallam ereszkedni, a zene halkulni kezdett, majd a zenekar a karnagy rövid, határozott intésére hirtelen elnémult. Egy szemvillanásnyival később, a tizenegyedik sor egyes székében ülő úr nem tudott úrrá lenni elragadtatásán, és bizsergő tenyereit messze távolította egymástól, hogy határtalan elismerése jeléül összecsaphassa őket.

 

A két súlyos tenyér elindult egymás felé, hogy ívük metszéspontján éles, csattanó hangot adjanak, de a jegyszedő éppen ott állt, és a megfelelő pillanatban becsúsztatta a puha párnát a két lelkes tenyér közé. A taps megfulladt, mielőtt elcsattanhatott volna, csak lágy, szinte teljesen hangtalan puffanás jelezte a pillanatot, ahova gazdája szánta. Az úr megdöbbenve meredt a párnára, majd a jegyszedőre. Az öreg zeneértő – miközben a párnát kihúzta a két ernyedt tenyér közül – rámosolygott az úrra, megsimította a vállát, és épp csak tekintetével jelezte, hogy most figyeljen a zenekarra, akik a kétütemnyi üres, de mégis teli csend után ott folytatták a misét, ahol az imént abbahagyták. A férfi azonnal újra a zene önkéntes, boldog foglyává vált, a jegyszedő pedig feltűnés nélkül visszalépegetett hátra, a fal tövébe állított székéhez, rátette a párnát, és leült rá.

Ma egy multinacionális cég rendezvényén kellett volna szimultánt játszanom. Mindent önállóan előkészítettek. A PR-esek keze nyomán a mezők nem feketék és fehérek voltak, hanem a cég trendi arculati színeiben úsztak. A vállalatnak három hivatalos színe van. A táblák valami hullámzás közben megfagyott(?), jégszerű téridomok voltak – a kreatív csapat ötlete alapján. A műszakisok oldották meg, hogy a bábuk elektromágneses segítséggel álljanak meg a girbegurba felületen. Meg azt is, hogy talpuk és a „tábla” mélye közötti áttetsző térben villámok cikázzanak. A társadalmi felelősségvállalási osztály pedig gondoskodott róla, hogy a bábuk egyenlő eséllyel indulhassanak harcba, ezért demokratikusan helyezték el őket, különös tekintettel a gyalogok kiszolgáltatott helyzetének korrekt ellensúlyozására. Megmondtam nekik, hogy le vagyok nyűgözve a társaság találékonyságától, és eljöttem.