A férfi száraz kifli módjára szorult a karfára. Méhkirálynőszerűen mellette tornyosuló feleségének minden lélegzetvételére halkan felnyüszített, ahogy a zsugorodó élettér kipréselte a levegőt gyenge tüdejéből. Ilyenkor egy-egy marék mogyorót vett magához, és azt ropogtatta. De az asszony egyszer csak rászólt: – Nem hallom tőled a TV-t, te istenverése! Ne ropogtass már! – és felhangosította a TV-t. – Még a gyereket is felvered… – tette hozzá álszent, hangosan süvítő suttogással. A férfi nem szólt egy szót sem, csak lehajtotta kék eres koponyáját, megmarkolta a karfát, kissé oldalra fordította elcsigázott testét, kiszabadította magát a szorításból, és kissé előredőlve, lassan elemelkedett a földtől, hogy a recsegős padlót és lépcsőfokokat elkerülve, némán felszálljon az emeletre. – Jaj, ne játszd nekem állandóan a mártírt, nagyon kérlek! – sziszegte utána a feleség sértett megvetőn, és a felszabadult díványt kényelmesen kitöltötte teljes szélességében.

Csak a két ott dolgozó férfi volt a cipőboltban. Egyikük a pénztárpult mögött állt. Idegesen dobolt az ujjával, puha hájrétege által csillapított belső remegését csak cikázó szemei árulták el. Újra és újra az ajtó felé villantak. Vékonyszálú haja csillogott a zsírtól, homloka és pufók, rózsaszín arca nedvességtől fénylett, vékony, piros ajkai pedig egyenesen fürödtek a soha onnan el nem fogyó nyálban. 

A másik eladó mindenben az ellentéte volt az előbbinek. A bejárat melletti sarokban ült egy széken. Ezt a széket saját magának hozta be, más rá nem ülhetett. Csontos koponyájára száraz, szürkés bőr feszült, haja mintha drótból lett volna. Arcán egy amolyan általános, a világgal szemben táplált megvetés trónolt – amit szúrós tekintetével leggyakrabban kollégája felé irányított. 

A puhábbik észrevette, hogy egy lehetséges vásárló közeledik az üvegajtón túl. Tenyeréről egy vászonzsebkendőbe itatta a verejtéket, gyors aprókat lépve a nő elé sietett, kitárta előtte az ajtót, és mélyen meghajolva, karjának eltúlzott lendítésével invitálta az eladótérbe. 

– Miben segíthetek, Asszonyom? – kérdezte túláradó kedvességgel. – Egyelőre csak nézelődnék – válaszolta a nő, és kissé oldalra lépett a zavaróan közel álló férfitól. Az eladó észrevette ezt, és egy tyúklépessel maga is megtoldotta a távolságot, de ennél jobban nem tágított. A nő egy piros, magas sarkú cipőt vett a kezébe. Épp csak megforgatta egyszer maga előtt tartva, de az eladó szinte ráugrott. – Asszonyom, önnek kitűnő ízlése van! Ha engem kérdez, szerintem is ez a legszebb darabunk. És ön rögtön felfigyelt rá! Hiába, na. Kérem, üljön le, próbálja fel. Szerintem épp a maga mérete. Rögtön hozom a párját! – és megfogta a nő vállát, és szinte erőszakosan a puffhoz tuszkolta, és már nyúlt is, hogy lesegítse a rajta lévő cipőt. Szuszogva térdelt a nő elé, savanyú verejtékének szaga fojtón csapott fel. A nő ültében kifordult. – Kérem! Boldogulok magam is. – mondta, majd – látva a férfi zavarát – hozzátette: – Köszönöm. 

Az eladó lesütött szemmel, sután eliszkolt a raktár felé, a nő pedig felvette a piros cipellőt. Kinyújtotta a lábát benne, forgatta jobbra, balra. Tényleg az ő mérete volt. Gyönyörködött benne, elmerült a szépségében. Ebben a pillanatban szaporán lépkedve jött vissza az eladó. A dobozt a kezében tartotta, és már közben levette a tetejét, és kiszabadította belőle a jobbos cipőt. Ahogy erre koncentrált, kissé megbotlott a padlószőnyegek találkozásánál, és formátlan teste előre lendült, jókora savanyú szagpöffeteget maga előtt tolva. A nő erre kapta föl a fejét, a férfi pedig egy dobbantással végül meg tudott állni anélkül, hogy rázuhant volna. – Ugye, hogy tökéletes? – kérdezte, és már adta is a másikat, már hajolt is le, de a nő kezének határozott, elutasító mozdulatával jelezte, hogy ne jöjjön közelebb. 

Felvette a jobbost is, és lépegetni kezdett benne. Szép volt, akárhonnan is nézte, járni is jó volt benne, mintha mindig is az övé lett volna. Megint elmerült az örömben, lépett egy nagyot, aztán szoknyáját perdítve visszafordult hirtelen, és a nyomában tolakodó, nyirkos, puha testnek ütközött. Szólni se tudott, csak rámeredt az eladóra, aki megint csak hátralépett egy arasznyit, amit most a nő toldott meg két jókora lépéssel az ellenkező irányban. Az eladó kitörni vágyó boldogsága által zavartan, ragyogó, várakozó tekintettel nézett a nőre, kezeit tördelte, szorongatta, hogy ujjbegyein majd’ kiserkent a vér. 

A nő játszani kezdett a gondolattal, hogy a cipő az övé is lehetne, bár drága. De olyan szép. Bár van már egy hasonlója. Viszont ennek a pirosa össze sem mérhető a… Így gondolkodott magában, amikor lökést érzett a vállán. Az eladó a pult felé kezdte tolni. – Asszonyom, akkor csomagolhatom, ugye? Hát nem gyönyörű? Engedje meg magának ezt a mákszemnyi luxust, higgye el, nem fogja megbánni. Sőt! Biztos vagyok benne, hogy vissza fog még jönni hozzánk! – hadarta, és már ott is voltak a pultnál, már be is csomagolta. 

– Készpénzzel vagy kártyával méltóztatik fizetni – kérdezte, és olyan kutya szemekkel nézett a nőre, hogy az elbizonytalanodott, hogy már úgy találta, hogy a sok ok mellett, amiért mégis meg kell vennie ezt a sokadik cipőt, ennek az embernek a nézése, az, hogy ettől az embertől szabadulhasson, az lesz az utolsó ok. – Kártyával – válaszolta hát sóhajtva, és átnyújtotta a műanyag lapot. A férfi gyakorlott, modoros mozdulatokkal, hangtalanul intézett mindent, az ajtóig vitte az elegáns zacskóba bújtatott cipős dobozt, és csak ott bízta a terhet a boldog-zavart nőre. 

Ahogy halkan becsukta az üvegajtót, megállt egy pillanatra, majd visszafordult, és olyan gőggel, olyan peckesen indult vissza a pult felé, hogy háta íjjá feszült, orra pedig a hátsó fal felső szegélyét célozta. Lassú, nyújtott léptekkel vonult a pultig – a szikár eladó megvető tekintetétől kísérve. Ahogy odaért, megfordult, és magát még mindig kihúzva nézett az ajtó felé. Ekkor csontos kollégája kissé előrehajolt mozdulatlanságából, és szinte szótagolva, mélyen – de sikertelenül – a másik szemébe nézve így szólt: – Undorító vagy. 

A kövérkés egy pillanatra odakapta a tekintetét. A sovány elégedetten visszadőlt eredeti helyzetébe. A puha egy szót sem szólt, csak egy utolsó, gőgös, megvető pillantást mért a másikra, aztán lassan ereszkedni kezdett áltó helyében, dereka mögött összeillesztett kezeit tétován maga elé vette, majd fel a pultra. Ujjával halkan dobolni kezdett, és az ajtó felé pillantott.

A lány felhúzott térdekkel a pamlag sarkába kuporodott, a teveszőr takarót maga köré csavarta, a jégkrémes dobozt biztonságosan közelre, a könyvespolc szélére készítette, és magához vette az előre odakészített könyvet. 

Kinyitotta, és ahogy a történet kezdete előtti első oldalakat átlapozta, egy kicsit még igazított az üléspozícióján. Ahogy az első fejezet elejéhez ért, egy utolsót mozdult még, aztán belemerült a betűk közé. 

Szemei élénken csiklandozták végig a sorokat, ujjával hullámos, barna haját csavargatta, amit csak a lapozás pillanatai kedvéért szakított félbe. Egyre gyakrabban kellett lapoznia, egyre gyorsabban olvasott. Már csak az írást nézte, minden más automatikussá vagy mellékessé vált. 

Pupillái kitágultak, egymáshoz mindeddig ragaszkodó ajkai puhán szétváltak, fehér fogai kissé kiviláglottak. A lány arca játszani kezdett. Izgalom hullámai futottak végig rajta, homlokát ráncolta, meglepettség, rémület és meghatottság adták kézről-kézre egymásnak, közben ujjával hol mint a motolla, hol elnyújtva, selymes lágyan csavargatta kiválasztott tincsét. 

Aztán egyszer csak megállt minden. A lány a bekezdés utolsó szavára meredt, száját lefelé induló álla nyitotta nagyobbra, keze puha puffanással az ölébe hanyatlott hátrahagyva a még utolsót rugózó hullámos tincset. Szemét nem mozdította, de már nem a bekezdés utolsó szavát nézte, hanem a könyvön keresztül ismeretlen messzeségekbe révedt a tekintete. 

Hirtelen rázkódott egyet, kígyózó mozdulatot tett, mintha a pléd vagy a pamlag szorításából akarna szabadulni, és kis kihagyás után újra nagy levegőt vett. Megnedvesítette ajkait és nyelt egyet. Hirtelen mozdulattal a következő oldalra, következő fejezethez lapozott. Ujját a hajához illesztette, de nem mozdította, szemei mohón kaptak a sorokra, először egyesével, aztán előreszaladva, keresve. 

A lány ujja újra beindult, vadul csavarta, szinte tépte a haját, szeme idegesen cikázott, nem talált megnyugvást, légzése szaporává vált, ajkait nyalogatta, nem bírt a szurkáló feszültséggel. 

Aztán hirtelen mintha kőszoborrá vált volna, úgy merevedett meg. Tekintete megint áthatolt a könyvön, kétségeken keresztül nyargalt a messzeségbe, és ott megállt. A lány alig láthatóan bólintott. 

A következő pillanatban filigrán ujjaival számolatlanul fogta közre a lapokat, és mohó, éhes vadsággal lendítette őket át az idő fojtó mocsarán egészen addig, míg az utolsóhoz nem ért. Innen folytatta az olvasást, a betűk, a szavak, a sorok bekebelezését. Szemei feltartóztathatatlanul rohantak balról jobbra, és egyre lejjebb. Ujja foglyul ejtette a köré csavart tehetetlen tincset, és nem mozdult. 

Az utolsó sornál aztán megint elernyedt és ölébe zuhant a keze, szeme barnaságát újra a pupilla feketesége lepte el, szája tátva maradt, a könyv lecsuklott az öléből, és szőnyegre puffant. – Úristen – suttogta maga elé a lány, és megint a messzeségbe bámulva, oda se nézve nyúlt az ölébe, és gyors, ösztönös mozdulatokkal kioldotta a billentyűzárat a telefonján.

– Tehát. Folytassuk akkor onnan, hogy maga becsöngetett Dallosnéhoz, ő pedig ajtót nyitott magának. Mi történt ez után?

– Belöktem az ajtót, a bal kezemmel megmarkoltam a varkocsát, hátradöntöttem egy kicsit, azaz kibillentettem az egyensúlyából, és… hát a nálam lévő huszonegy centiméter pengehosszúságú kést tizenhétszer belevágtam…

– Tizenhétszer? Nem tizenhatszor vagy tizennyolcszor (ami azért már tényleg túlzás lett volna). Hanem tizenhétszer. Biztos ebben a számban?

– Halálbiztos. Én ugyanis mindent számolok. Hogy hány autó megy el, hogy hány lépcsőfokot mentem fel, hogy hány galamb ült a párkányomra adott idő alatt… szóval mindent. És hát ugye ebben az esetben azt, hogy belevágtam a kést, hogy egy, kettő, három, négy, öt, ha…

– Jól van. Akkor mi végeztünk is. Mindjárt jön egy kollégám, vele fognak tovább beszélgetni. Csak sokkal korábbról fogják kezdeni.

Dolga végeztével, az utolsónak érkezett zenerajongó után a jegyszedő is bejött a terembe. Egy kisszéket állított le csendesen hátul a fal tövében, egy párnát tett rá, és leült. Én fél szemmel őt figyeltem. Láttam rajta, hogy mindent tud, ami a zenével és annak élvezetével kapcsolatos. Teljesen átadta magát a zenekar által életre keltett áradatnak, szinte az ő apró mozdulataiból, arcának villanásaiból olvastam ki, hogy most fog belépni a harsona, vagy éppen lágy, visszafogott rész következik.

 

Mindeközben ő a közönségen is rajta tartotta a szemét. De úgy nézett a nézőtéren ülő emberekre, olyan szeretettel, mintha mindahányan a gyerekei lennének. Ahogy így figyelte őket, egyszer csak, anélkül, hogy szeretetteljes, de a zene teljes átéléséről is tanúskodó arckifejezése akár csak egy pillanatra is megváltozott volna, felállt kisszékéről, magához vette a párnáját, és hangtalan léptekkel, magát kissé összehúzva elindult a két térfelet elválasztó középső részen.

 

Senki nem vette észre a mozgását, olyan tapintatos volt. Nagyjából középtájon járt, amikor a dallam ereszkedni, a zene halkulni kezdett, majd a zenekar a karnagy rövid, határozott intésére hirtelen elnémult. Egy szemvillanásnyival később, a tizenegyedik sor egyes székében ülő úr nem tudott úrrá lenni elragadtatásán, és bizsergő tenyereit messze távolította egymástól, hogy határtalan elismerése jeléül összecsaphassa őket.

 

A két súlyos tenyér elindult egymás felé, hogy ívük metszéspontján éles, csattanó hangot adjanak, de a jegyszedő éppen ott állt, és a megfelelő pillanatban becsúsztatta a puha párnát a két lelkes tenyér közé. A taps megfulladt, mielőtt elcsattanhatott volna, csak lágy, szinte teljesen hangtalan puffanás jelezte a pillanatot, ahova gazdája szánta. Az úr megdöbbenve meredt a párnára, majd a jegyszedőre. Az öreg zeneértő – miközben a párnát kihúzta a két ernyedt tenyér közül – rámosolygott az úrra, megsimította a vállát, és épp csak tekintetével jelezte, hogy most figyeljen a zenekarra, akik a kétütemnyi üres, de mégis teli csend után ott folytatták a misét, ahol az imént abbahagyták. A férfi azonnal újra a zene önkéntes, boldog foglyává vált, a jegyszedő pedig feltűnés nélkül visszalépegetett hátra, a fal tövébe állított székéhez, rátette a párnát, és leült rá.

Ma egy multinacionális cég rendezvényén kellett volna szimultánt játszanom. Mindent önállóan előkészítettek. A PR-esek keze nyomán a mezők nem feketék és fehérek voltak, hanem a cég trendi arculati színeiben úsztak. A vállalatnak három hivatalos színe van. A táblák valami hullámzás közben megfagyott(?), jégszerű téridomok voltak – a kreatív csapat ötlete alapján. A műszakisok oldották meg, hogy a bábuk elektromágneses segítséggel álljanak meg a girbegurba felületen. Meg azt is, hogy talpuk és a „tábla” mélye közötti áttetsző térben villámok cikázzanak. A társadalmi felelősségvállalási osztály pedig gondoskodott róla, hogy a bábuk egyenlő eséllyel indulhassanak harcba, ezért demokratikusan helyezték el őket, különös tekintettel a gyalogok kiszolgáltatott helyzetének korrekt ellensúlyozására. Megmondtam nekik, hogy le vagyok nyűgözve a társaság találékonyságától, és eljöttem.

Én nem értem, hogyan, de megint elment az idő. Már fél hét volt. Alaposan ki kellett lépnem, hogy legyen esélyem hazaérni a megbeszélt időre. Illetve ne szépítsük, már eleve el voltam késve. De ahogy a sugárúton siettem nyújtott léptekkel rugaszkodva, egy jellegtelen kapu mögül hangolás dallamfoszlányait hallottam kiszűrődni.

 

És ez az, amit úgy utálok magamban: Rögtön megálltam, és gondolkodás nélkül belöktem az ajtót, hogy lássam, mi történik ott. Egy pillanat alatt elfelejtettem, hogy miért és hova sietek.

 

Egy félhomályos terem terült el előttem. Talán valami műhelycsarnok lehetett egykor. Hátul, a szürkésbarna fal előtt koszos sárga fényű lámpa világított meg egy dobost meg egy bőgőst. A terem máskülönben üres volt.

 

Mintha csak rám vártak volna, a muzsikusok zenélni kezdtek. A bőgős egy hosszú, tompán zengő, elnyújtott hangot küldött ki tompa fényköréből, a dobos ütemesen percegtetett hozzá. Aztán dallamot bontottak, és csak azzal a két hangszerrel betöltötték az egész csarnokot; a bőgő baritonja kocsonyával vont be, a dob egyben tartott. A zene egyre hangosabban szólt, az ütem egyre gyorsult, én pedig felelőtlen, gyermeki boldogsággal zuhantam az élvezet feneketlen vermébe, még a szememet is becsuktam, csoda, hogy megálltam a lábamon.

 

Aztán a zene alig észrevehetően lassulni és halkulni kezdett egészen odáig, hogy a dob egy óra ketyegését adta elő, a bőgő pedig ugyanerre a másodpercenkénti ritmusra pulzált. Semmi nem nyugtat meg úgy, mint a másodperc üteme. Úgy éreztem, órákon át fürdöm benne.

 

A zene újbóli hangosodása, egy katonásabb ütem és egy energikusabb dallam kezdett emelni hipnotikus süllyedésemből, mintha egy tó bársonyosan sötét aljáról kezdtem volna a fény felé ágaskodni. A képzelt felszínhez közel már hangorkán tombolt, amikor pedig kitörtem a zene vízéből, egy hirtelen éles ütéssel és pendítéssel csend lett.

 

Aztán meghallottam egy óra ketyegését. Nem másodpercenként ütött, hanem sokkal gyorsabban. Úristen, mit tettem megint? Hiszen én éppen rohantam, amikor betértem ide! Megmondtam, hogy ezt utálom magamban.

 

Gyorsan megfordultam, és az ajtó felé vettem az irányt, amikor megláttam az órát, amiből a ketyegés jött. Fél hatot mutatott. De… Megnéztem gyorsan a saját órámat is. Azon is csak fél hat volt. Boldog mosoly ömlött szét az arcomon. Visszafordultam a zenészek felé, de nem láttam őket sehol. Csak a lámpa koszos sárga fénynyalábja hullott alá azon a helyen, ahol az előbb még ők voltak. Egy kicsit elszomorodtam, hogy nem tudom megköszönni az ajándékba kapott időt, de aztán eszembe jutott, hogy talán ennél is fontosabb, hogy megbecsüljem végre az ölembe hullott jót, és hazafelé vegyem az irányt. Kilöktem az ajtót, és futni kezdtem. A sarkon még boldogan olvastam le, hogy a rádiótorony nagy digitális órája is csak 17:33-at mutat.

 

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

Nevetgélést hallottam a hátam mögül. Egy kolléganőm volt az. Valami nem stimmelt a gépével. Már vagy negyedórája próbálkozott egy beállítással, de csak nem akart összejönni. Ezen vihogott. 

Elindultam felé, és közben arra gondoltam, hogy mennyivel jobb hozzáállás az övé, mint az enyém. Én ugyanis az ilyen apróságokon húzom fel magam a legjobban. Ha elsőre nem sikerül valami, rögtön feszült leszek, ha másodszorra sem, akkor már dühös, később, az idő és a sikertelen kísérletek múlásával pedig tönkremegy az egész napom, esetleg még kárt is teszek a gépben – vagy ha az nem a tervek szerint megy, akkor egy, a dühtől elhibázott mozdulattal magamban. 

Ez a lány meg elnevetgél. Neki van igaza, az nem kérdés – gondoltam, miközben odaértem. Azt mondta – és tényleg így is volt –, hogy valahogy elforgatta a monitor képét kilencven fokkal, és nem sikerült visszacsinálnia. Közben egyre jobban nevetett, hogy a számítógép az ő titkos ellensége, meg hogy mindig kitalál valamit a bosszantására. 

Én egyelőre nem nyúltam semmihez, csak a gép fölé görnyedtem, és gondolkoztam, mert ehhez hasonlót még nem láttam. Esetleg a monitort kellene elforgatni az ellenkező irányba kilencven fokkal, ha máshogy nem megy – morfondíroztam a lányról rám ragadt vidámsággal. A lány kuncogása közben egyre erősödött, és kisvártatva gyöngyöző kacajjá terebélyesedett a minket körülvevő csöndben. 

Én közben megnyomtam a CTRL – ALT – jobbra nyíl kombinációt, mert arra gondoltam, hogy ha egy mozdulattal sikerült elállítania, akkor ennél nem lehet bonyolultabb visszafelé sem, és a nyilak érintettsége is logikusnak tűnt. Működött. A kép visszanyerte eredeti irányát és arányait. 

Nyugodt megkönnyebbüléssel néztem a lányra, hogy nem kellett többször próbálkoznom, hogy nem kellett feldühítenem magam, és neki van igaza, hogy nevet az egészen. Ahogy ránéztem, hirtelen rádöbbentem, hogy egy ideje nem hallottam a kacaját. 

Néma nevetőgörcsben rázkódott, olyan mozdulatokat tett, mint aki a térdét csapkodja, de kis kezei ügyetlenül, szinte hangtalanul ütődtek a szoknya szövetének. Arckifejezése egy pantomimművészé volt, aki azt a feladatot kapta, hogy játssza el a vidámságot. Arca szégyentől piroslott, szemei szomorúak voltak, csak a szája remegett határtalanul széles mosolyra húzva, csak a fogai világítottak segélykérőn. 

Önkéntelenül is rámeredtem, és megkérdeztem, hogy minden rendben van-e. Megrázta magát, mint aki varázslat alól szabadult, és vidáman mondta, hogy persze, és köszöni a segítséget. Szívesen – mondtam, és megkönnyebbülten mentem a helyemre. Onnan aztán lopva visszanéztem. A lány széles mosollyal a száján, de kifejezéstelen tekintettel maga elé meredve ült a gépe előtt még percekig.

 

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

Hirtelen nem tudott, nem értett semmit. Nem tudta, hogy hol van, de még azt sem, merre van felfelé vagy előre. Ahogy kinyitotta a szemét, víz árasztotta el. Gyorsan becsukta. Ráeszmélt, hogy víz alatt van. Hirtelen, kéretlenül ugrott be az utolsó emléke: élesen nyíló, vakító fehérség, aztán mindent elvágó fekete sötétség. 

Újra kinyitotta a szemét. Semmit nem látott, csak a fényt kereste. Felfelé, a fény felé kell úsznia! Kapkodva nézett körbe, de nem látott semmit. Megpróbált megfordulni, aztán átbucskázni, a fejét forgatni, de sehogy sem sikerült fényre bukkannia. Lábával úszó mozdulatokat tett. Tempózott párat, aztán hirtelen belerúgott valami homokos dombocskába. Rögtön megállt, és felnézett. Meglátta a gyenge fényt! Mintha a Hold lett volna. 

Iszonyú erővel tört rá a kényszer, hogy levegőt vegyen, de tudta, hogy ki kell bírnia. Leguggolt, és teljes erejéből felfelé lökte magát combjai minden erejének megfeszítésével, de a homok besüppedt alatta, és nemhogy elrugaszkodni nem tudott, de még bele is süllyedt lábszárközépig. Kiszabadította magát, és karjával lapátolt felfelé, de a sikertelen elrugaszkodás annyira elvette az erejét, hogy újra elsötétült előtte minden. 

Nem adhatja fel! Elhatározta, hogy bármi áron fel fog jutni a felszínre. Nyugodtan kezdett evezni kezével, hogy ne használjon túl sok energiát, de úgy érezte, nem halad egyáltalán, ezért hirtelen nagyot húzott, és érezte, ahogy utat tör magának az őt körbeölelő vízben. Újra nagyot lendített magán. Aztán még egyet, de ekkor megdöbbenve érezte, hogy mozdulata csak egy kurta, formátlan, markolásra sikeredett. Már nem volt ura mozdulatainak. 

Felnézett, és meglátta a Hold fényét játszani a felszínen. Legalább öt méterrel maga fölött. Öt méter rengeteg! Sírni tudott volna, de újra erőt vett magán, és megint kézzel és lábbal is nekirugaszkodott, de csak görcsös rángás lett az akarásból. Közben újra rátört a légszomj, és ezúttal már nem volt ereje megálljt parancsolni neki. 

Teste önállósította magát. Nagyra nyitotta a száját, és levegőt vett. Egy pillanatra hitte, hogy megkönnyebbülés vár rá, hogy friss, tavaszi levegő árasztja el a tüdejét. Víz tolult le a légcsövén. Összerándult, és köhögött. Ekkor úgy érezte, hogy tűzcsóva lövell le a tüdejébe, és ott lánggömbbé terebélyesedik. Pokolian égetett. Szemeit tágra nyitotta, úgy érezte, kirobbannak a gödrükből. Minden izma pattanásig feszült. 

De meglepően hamar elillant a fájdalom. Végre megnyugodhatott. Megkönnyebbülten elernyedt, és becsukta a szemét. Megint nem tudta, hogy merre van előre vagy felfelé. Csak a bársonyos vizet érezte, ahogy lágyan simogatja az arcát. Süllyedni kezdett, és csakhamar puhán belesimult az aljzatba. Homok ment a szájába, de nem törődött vele. Csak most tűnt fel neki, hogy mindvégig milyen békés csend vette körül. 

Már zuhanni kezdett valami fekete mélység felé, mélyebbre, mint bármilyen tó feneke, és életében utoljára nagyon halk, de tisztán érthető emberi szavakat hallott felcsendülni a felszín felől. 

– Itt vagy, apa?

– Itt, itt. Nézd, integetek feléd a fluoreszkáló órámmal. Látsz már?

– Igen! Hál’ Istennek! Már azt hittem, rád ugrottam az előbb a szikláról.