Én, a bőgős, a dobos, meg az óra

Én nem értem, hogyan, de megint elment az idő. Már fél hét volt. Alaposan ki kellett lépnem, hogy legyen esélyem hazaérni a megbeszélt időre. Illetve ne szépítsük, már eleve el voltam késve. De ahogy a sugárúton siettem nyújtott léptekkel rugaszkodva, egy jellegtelen kapu mögül hangolás dallamfoszlányait hallottam kiszűrődni.

És ez az, amit úgy utálok magamban: Rögtön megálltam, és gondolkodás nélkül belöktem az ajtót, hogy lássam, mi történik ott. Egy pillanat alatt elfelejtettem, hogy miért és hova sietek.

Egy félhomályos terem terült el előttem. Talán valami műhelycsarnok lehetett egykor. Hátul, a szürkésbarna fal előtt koszos sárga fényű lámpa világított meg egy dobost meg egy bőgőst. A terem máskülönben üres volt.

Mintha csak rám vártak volna, a muzsikusok zenélni kezdtek. A bőgős egy hosszú, tompán zengő, elnyújtott hangot küldött ki tompa fényköréből, a dobos ütemesen percegtetett hozzá. Aztán dallamot bontottak, és csak azzal a két hangszerrel betöltötték az egész csarnokot; a bőgő baritonja kocsonyával vont be, a dob egyben tartott. A zene egyre hangosabban szólt, az ütem egyre gyorsult, én pedig felelőtlen, gyermeki boldogsággal zuhantam az élvezet feneketlen vermébe, még a szememet is becsuktam, csoda, hogy megálltam a lábamon.

Aztán a zene alig észrevehetően lassulni és halkulni kezdett egészen odáig, hogy a dob egy óra ketyegését adta elő, a bőgő pedig ugyanerre a másodpercenkénti ritmusra pulzált. Semmi nem nyugtat meg úgy, mint a másodperc üteme. Úgy éreztem, órákon át fürdöm benne.

A zene újbóli hangosodása, egy katonásabb ütem és egy energikusabb dallam kezdett emelni hipnotikus süllyedésemből, mintha egy tó bársonyosan sötét aljáról kezdtem volna a fény felé ágaskodni. A képzelt felszínhez közel már hangorkán tombolt, amikor pedig kitörtem a zene vízéből, egy hirtelen éles ütéssel és pendítéssel csend lett.

Aztán meghallottam egy óra ketyegését. Nem másodpercenként ütött, hanem sokkal gyorsabban. Úristen, mit tettem megint? Hiszen én éppen rohantam, amikor betértem ide! Megmondtam, hogy ezt utálom magamban.

Gyorsan megfordultam, és az ajtó felé vettem az irányt, amikor megláttam az órát, amiből a ketyegés jött. Fél hatot mutatott. De… Megnéztem gyorsan a saját órámat is. Azon is csak fél hat volt. Boldog mosoly ömlött szét az arcomon. Visszafordultam a zenészek felé, de nem láttam őket sehol. Csak a lámpa koszos sárga fénynyalábja hullott alá azon a helyen, ahol az előbb még ők voltak. Egy kicsit elszomorodtam, hogy nem tudom megköszönni az ajándékba kapott időt, de aztán eszembe jutott, hogy talán ennél is fontosabb, hogy megbecsüljem végre az ölembe hullott jót, és hazafelé vegyem az irányt. Kilöktem az ajtót, és futni kezdtem. A sarkon még boldogan olvastam le, hogy a rádiótorony nagy digitális órája is csak 17:33-at mutat.

Nevetgélés

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

Nevetgélést hallottam a hátam mögül. Egy kolléganőm volt az. Valami nem stimmelt a gépével. Már vagy negyedórája próbálkozott egy beállítással, de csak nem akart összejönni. Ezen vihogott.

Elindultam felé, és közben arra gondoltam, hogy mennyivel jobb hozzáállás az övé, mint az enyém. Én ugyanis az ilyen apróságokon húzom fel magam a legjobban. Ha elsőre nem sikerül valami, rögtön feszült leszek, ha másodszorra sem, akkor már dühös, később, az idő és a sikertelen kísérletek múlásával pedig tönkremegy az egész napom, esetleg még kárt is teszek a gépben – vagy ha az nem a tervek szerint megy, akkor egy, a dühtől elhibázott mozdulattal magamban.

Ez a lány meg elnevetgél. Neki van igaza, az nem kérdés – gondoltam, miközben odaértem. Azt mondta – és tényleg így is volt –, hogy valahogy elforgatta a monitor képét kilencven fokkal, és nem sikerült visszacsinálnia. Közben egyre jobban nevetett, hogy a számítógép az ő titkos ellensége, meg hogy mindig kitalál valamit a bosszantására.

Én egyelőre nem nyúltam semmihez, csak a gép fölé görnyedtem, és gondolkoztam, mert ehhez hasonlót még nem láttam. Esetleg a monitort kellene elforgatni az ellenkező irányba kilencven fokkal, ha máshogy nem megy – morfondíroztam a lányról rám ragadt vidámsággal. A lány kuncogása közben egyre erősödött, és kisvártatva gyöngyöző kacajjá terebélyesedett a minket körülvevő csöndben.

Én közben megnyomtam a CTRL – ALT – jobbra nyíl kombinációt, mert arra gondoltam, hogy ha egy mozdulattal sikerült elállítania, akkor ennél nem lehet bonyolultabb visszafelé sem, és a nyilak érintettsége is logikusnak tűnt. Működött. A kép visszanyerte eredeti irányát és arányait.

Nyugodt megkönnyebbüléssel néztem a lányra, hogy nem kellett többször próbálkoznom, hogy nem kellett feldühítenem magam, és neki van igaza, hogy nevet az egészen. Ahogy ránéztem, hirtelen rádöbbentem, hogy egy ideje nem hallottam a kacaját.

Néma nevetőgörcsben rázkódott, olyan mozdulatokat tett, mint aki a térdét csapkodja, de kis kezei ügyetlenül, szinte hangtalanul ütődtek a szoknya szövetének. Arckifejezése egy pantomimművészé volt, aki azt a feladatot kapta, hogy játssza el a vidámságot. Arca szégyentől piroslott, szemei szomorúak voltak, csak a szája remegett határtalanul széles mosolyra húzva, csak a fogai világítottak segélykérőn.

Önkéntelenül is rámeredtem, és megkérdeztem, hogy minden rendben van-e. Megrázta magát, mint aki varázslat alól szabadult, és vidáman mondta, hogy persze, és köszöni a segítséget. Szívesen – mondtam, és megkönnyebbülten mentem a helyemre. Onnan aztán lopva visszanéztem. A lány széles mosollyal a száján, de kifejezéstelen tekintettel maga elé meredve ült a gépe előtt még percekig.

Éjszakai fürdőzés

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

Hirtelen nem tudott, nem értett semmit. Nem tudta, hogy hol van, de még azt sem, merre van felfelé vagy előre. Ahogy kinyitotta a szemét, víz árasztotta el. Gyorsan becsukta. Ráeszmélt, hogy víz alatt van. Hirtelen, kéretlenül ugrott be az utolsó emléke: élesen nyíló, vakító fehérség, aztán mindent elvágó fekete sötétség.

Újra kinyitotta a szemét. Semmit nem látott, csak a fényt kereste. Felfelé, a fény felé kell úsznia! Kapkodva nézett körbe, de nem látott semmit. Megpróbált megfordulni, aztán átbucskázni, a fejét forgatni, de sehogy sem sikerült fényre bukkannia. Lábával úszó mozdulatokat tett. Tempózott párat, aztán hirtelen belerúgott valami homokos dombocskába. Rögtön megállt, és felnézett. Meglátta a gyenge fényt! Mintha a Hold lett volna.

Iszonyú erővel tört rá a kényszer, hogy levegőt vegyen, de tudta, hogy ki kell bírnia. Leguggolt, és teljes erejéből felfelé lökte magát combjai minden erejének megfeszítésével, de a homok besüppedt alatta, és nemhogy elrugaszkodni nem tudott, de még bele is süllyedt lábszárközépig. Kiszabadította magát, és karjával lapátolt felfelé, de a sikertelen elrugaszkodás annyira elvette az erejét, hogy újra elsötétült előtte minden.

Nem adhatja fel! Elhatározta, hogy bármi áron fel fog jutni a felszínre. Nyugodtan kezdett evezni kezével, hogy ne használjon túl sok energiát, de úgy érezte, nem halad egyáltalán, ezért hirtelen nagyot húzott, és érezte, ahogy utat tör magának az őt körbeölelő vízben. Újra nagyot lendített magán. Aztán még egyet, de ekkor megdöbbenve érezte, hogy mozdulata csak egy kurta, formátlan, markolásra sikeredett. Már nem volt ura mozdulatainak.

Felnézett, és meglátta a Hold fényét játszani a felszínen. Legalább öt méterrel maga fölött. Öt méter rengeteg! Sírni tudott volna, de újra erőt vett magán, és megint kézzel és lábbal is nekirugaszkodott, de csak görcsös rángás lett az akarásból. Közben újra rátört a légszomj, és ezúttal már nem volt ereje megálljt parancsolni neki.

Teste önállósította magát. Nagyra nyitotta a száját, és levegőt vett. Egy pillanatra hitte, hogy megkönnyebbülés vár rá, hogy friss, tavaszi levegő árasztja el a tüdejét. Víz tolult le a légcsövén. Összerándult, és köhögött. Ekkor úgy érezte, hogy tűzcsóva lövell le a tüdejébe, és ott lánggömbbé terebélyesedik. Pokolian égetett. Szemeit tágra nyitotta, úgy érezte, kirobbannak a gödrükből. Minden izma pattanásig feszült.

De meglepően hamar elillant a fájdalom. Végre megnyugodhatott. Megkönnyebbülten elernyedt, és becsukta a szemét. Megint nem tudta, hogy merre van előre vagy felfelé. Csak a bársonyos vizet érezte, ahogy lágyan simogatja az arcát. Süllyedni kezdett, és csakhamar puhán belesimult az aljzatba. Homok ment a szájába, de nem törődött vele. Csak most tűnt fel neki, hogy mindvégig milyen békés csend vette körül.

Már zuhanni kezdett valami fekete mélység felé, mélyebbre, mint bármilyen tó feneke, és életében utoljára nagyon halk, de tisztán érthető emberi szavakat hallott felcsendülni a felszín felől.

– Itt vagy, apa?

– Itt, itt. Nézd, integetek feléd a fluoreszkáló órámmal. Látsz már?

– Igen! Hál’ Istennek! Már azt hittem, rád ugrottam az előbb a szikláról.

Hetven százalék

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

Még a múlt télen olvastam, hogy hetven százalékkal több fűtési célú gázt használunk fel, mint az osztrákok, akiknél pedig ugyanolyan az éghajlat, mint nálunk. Nem vettem magamra a dolgot, mert nem tartom magam pazarlónak; ez a döbbenetes arány alighanem a többiek műve, nekem pedig nincs további teendőm vele – gondoltam.

De aztán pár nap múlva amolyan általános közérzetromlás vett erőt rajtam. Kicserepesedett a szám, állandóan nyeltem volna, de a torkom szárazon összeragadt, és időnként hőhullámok törtek rám.

Pár nap múlva, az egyik éjjel furcsa dolog történt. Álmatlanul hánykolódtam az ágyamban, mert iszonyúan melegem volt. Már a takarót is lerúgtam magamról, de még mindig ömlött a verejték rólam. Combjaim nyákosan csúsztak el egymáson, nyakamon csiklandós izzadságcseppek rohantak az elázott pizsamagallérom felé.

Nem bírtam tovább, és hirtelen felültem, de ekkor elviselhetetlenül erős, égető fájdalmat éreztem a homlokomon, mintha billogot sütöttek volna rá. Önkéntelenül felordítottam. Visszahőköltem, karomat magam és a hőforrás közé emeltem, és csak ekkor nyitottam ki a szemem.

Egy vörösen izzó, szinte lüktető, vibráló kovácsoltvas hetven százalék lebegett előttem. Lassan közelíteni kezdett. Én hátrébb húzódtam az ágy támlája felé. A hetven százalék követett. Megmerevedtem, hátha ő is megáll, de inkább gyorsított. Oldalazni kezdtem, kezeimmel emeltem meg magam, szemembe csorgott sósan maró izzadságom. Fenekemmel lesöpörtem az ébresztőórát az éjjeliszekrényről, a hetven százalék pedig már az ágytámlát égette, és – ahogy közben kénytelen voltam észrevenni – erősen növekedni kezdett. Egy gyors mozdulattal talpra ugrottam, és a konvektor felé igyekeztem. A hetven százalék a nyomomban volt. Megfogtam a hőszabályzót. A hetven százalék megállt a levegőben, de nőni kezdett és fölém magasodni, pulzált, és minden lüktetésnél egyre nagyobb lett, de én hunyorogva belenéztem a százalékjel felső karikájába, és egy mozdulattal egyesre tekertem a konvektort.

Hirtelen csend állt be. Csak ekkor döbbentem rá, hogy eddig sivító hang töltötte be a hálószobát, ami most alig hallható sziszegéssé szelídült, kíséretében a hetven százalék zsugorodni és sötétedni kezdett, hogy egy röpke perc alatt tizenkettes betűméretűvé asszon, és acélszürkévé hűljön.

A fognyűvő manó

– Apu, ehetek egy nyalókát?

– Persze, de tudj róla, hogy ha nyalókát eszel, akkor egyszer csak, egy sötét, hűvös éjjelen, amikor a legmélyebben alszol, eljön érted a fognyűvő manó, fogja a csokiból készült, de a gyémántnál is keményebb fúróját, és addig fúrja vele a fogaidat, amíg apró, hegyes, fekete kis csonkok nem lesznek belőlük. Málnásat vagy mangósat kérsz?

– Mangósat!

A végrendelet

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

Tiszaváry Frigyes nyugalmazott irodalomtanár a tőle megszokott komótos eleganciával végezte délutáni sétáját a folyó partján végignyúló, fasorral szegélyezett sétányon, amikor a városba alig két órája, tehervonaton érkezett Blatt Elek a nála lévő téglával egyetlen csapásra agyonütötte. Ekkor – az egyik nyolcvanéves tölgy mögül – Flott Elemér ugrott elő, és gyakorlott mozdulatokkal nyúlt az áldozat hóna alá, hogy bűntársával együtt a kicsit hátrébb lévő bokrok mögé vonszolják az élettelen testet.

Ahogy ezzel megvoltak, késlekedés nélkül nekiálltak átkutatni Tiszaváry zsebeit. Blatt a jobb oldalon, Flott a bal oldalon keresgélt. Blatt egy pecsétgyűrűt talált az idős tanár gyűrűsujján, valamint egy bőr pénztárcát – benne hétezer forinttal és egy kis apróval – a külső zsebében. Flott egy patinás, Marvin márkájú karórára lelt az idős áldozat bal csuklóján.

A biztonság kedvéért mindegyikük a kezében tartotta zsákmányát, és szabad kezeik együttes erejével fordították a hasára Tiszaváryt. A feltűrődött zakó alól, a pantalló amúgy dísznek szánt farzsebéből egy papírlap sarka kandikált ki. Flott kigombolta a zsebet, Blatt elővette a papírt. Együtt kezdték olvasni a szöveget, amely így szólt:

Végrendelet

Alulírott Tiszaváry Frigyes józan ítélőképességem birtokában az alábbiak szerint végrendelkezem. Arany pecsétgyűrűmet és bőr pénztárcámat – a benne lévő hétezer-háromszáznégy forinttal együtt – Blatt Elekre, míg Marvin karórámat Flott Elemérre hagyom. Kérem, hogy a farzsebemben lévő, de mindezidáig meg nem talált névjegyen látható számon hívják fel, és a kialakult helyzetről tájékoztassák Dr. Steinmögel Bertalant.

Maradok tisztelettel, stb., stb. Tiszaváry Frigyes, dátum, aláírás.

A bűnösen trehány emberek

Már kígyózik a sor a beléptető kapunál. Ahogy minden reggel. Az emberek veszik elő a kártyájukat, csippan a kapu, surrog az ajtó, nyikorog a cipő. Csippan, surrog, nyikorog. Az álmosító monotonitást csak azok törik meg, akik végigállják a sort (beszélgetés nincs, ilyenkor mindenki néma), majd amikor sorra kerülnek (egy pillanattal sem hamarabb) elkezdik keresgélni a kártyájukat. Álmosan vagy meglepődve a zsebeiket lapogatják, táskájukat túrják. A sor pedig áll, torlódik, sűrűsödik. Bennünk, akik már a külső kapu óta a kezünkben tartjuk a kártyánkat, feszültség, sőt harag serken. Azt hisszük, az dühít minket, hogy tovább kell a sorban állnunk. De nem. Hanem az, hogy ezek a bűnösen trehány emberek – velünk ellentétben – a mának élnek boldogan, és nem aggódnak azon, hogy mi fog történni később, hogy mit hoz a jövő.

Janival gyúrni

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

Én nem is tudom már, mióta járunk le együtt gyúrni a Janival. Hát legyen elég annyi, hogy elég régóta ahhoz, hogy azt mondhassam, hogy ismerjük egymást. Olvasunk egymás mozdulataiból, nemhogy félszavak, meg mit tudom én.

Ketten jobb gyúrni, mint egyedül. Az ember mögött ott van valaki, ha nem bírná, diktáljuk a tempót egymásnak, ilyenek. Ez a legjobban a fekve nyomásnál jön ki. Én úgy vagyok vele, hogy jó, hogy ott a Jani mögöttem, mert tudom, hogy nem fog rajtam maradni a súly. Meg az is van, hogy nem szeretek szégyenben maradni, és inkább beszarok, de csak kinyomom segítség nélkül. Szóval valahogy jobban megy, ha ott a Jani.

Ővele meg az van, hogy addig nyomja, amíg bírja, aztán még egyet. Na ilyenkor segíteni kell neki, de nem egyből úgy, hogy elkezded emelni a rudat (különben ha csak egy ujjal emeled, az is olyan a rúd alatt a csávónak, mintha az egészet te emelnéd, komolyan), hanem bíztatni kell.

Na viszont az nem egyszerű a Janinál. Ha rendesen kihajtja magát a határra, akkor szétszáll az agya, és gyakorlatilag nem ért semmit, csak a németet. Mert annak idején német óvodába járt, és ilyenkor minden kiesik neki, csak az marad meg, amit ott tanult az életről, én nem tudom, hogyan vagy miért. Én ezt már ki tudom olvasni a szeméből, amikor már vérben forog, meg valahogy kérően néz, hogy most segíts bazmeg. És akkor fölé hajolok, odateszem a kezem, de nem érek a rúdhoz, mert az a lényeg, hogy neki kell megcsinálni, és meg is tudja csinálni. Úgyhogy összeszorítom a fogam, és – nem mondom, hogy direkt, de – olyan arcot vágok, mint mondjuk a Rambo, és vicsorogva ordítom bele a pofájába, hogy noch einmaaal!, mire ő fújtatni kezd, és kidagad egy ér a homlokán, és öblösen, kinyitott szájjal ordítja vissza, hogy jaaa!, és lassan elkezd emelkedni a súly, és aztán egy nagy csattanással a helyére kerül.

Akkor lassan felül, megcsóválja a fejét, én meg vigyorogva megkérdezem, hogy na, noch einen?, ő meg csak néz, hogy mi van, mert neki – mondom – nem tiszta, hogy mi a helyzet, amikor elhajtja magát a határra.

Pocak

A pocak jó szó. A pé meg a cé közé zárt ó végleg, a jelentés ismerete nélkül is megrajzolja a szóban forgó testrészt. Mi mást rajzolhatna meg? Nem illik semmi másra. (Ezen kívül a javára írom, hogy hasonlít a pocokra). Ahogy ezt vagy azt hozzátesz az ember, alakíthatja a formáját, a keménységét, a méretét, mindent. Mondom, ez egy jó szó.

Kár, hogy nem használhatom már évek óta. Nem. Több mint kár. Elkeserít, dühös vagyok miatta. Ezt a szót elvették tőlem. Nem csak úgy általánosságban, hanem konkrétan. Azt is tudom, ki volt. Egyébként mindegy, de ha éppen kíváncsi vagy: Tominak hívják.

Egy nagyobb társasággal voltunk egy összejövetelen. Ahogy megláttam a srácot, rögtön furcsa érzésem támadt. Nem tudtam volna akkor és ott, a szerencsétlenség előtt megfogalmazni, de valahogy éreztem, tudtam, hogy ez az ember bajt fog csinálni.

Próbáltam kerülni, hogy ne is tudjak róla, mit csinál, de óvatosnak is kellett lennem, hogy ne érjen készületlenül a dolog, ezért figyeltem. Iszonyú volt a feszültség, nem is bírtam másra figyelni, csak megjátszottam, hogy részt veszek a társalgásban, hogy nevetek a vicceken. Valójában vártam.

Amikor hirtelen kivált egy kisebb csoportból, és az állapotos lányhoz lépett, megéreztem. Tudtam, hogy most jött el a pillanat, amitől rettegtem. Mielőtt a felismerést tettekre válthattam volna, szélesen, idióta módjára elvigyorodott, fakó, pisze hanggal összecsapta két izzadt tenyerét, hogy vékonyszálú, szőke haja is belelibbent, berogyasztotta madár térdeit, és fejhangon, affektálva szólalt meg. – Jaj, mit látok? Egy pocak! Az én kis húgomnak most ugyanilyen naaagy pocakja van! Megfoghatom? – A hangja megbénított, a két fülemen bejutva nyákosan markolta meg az agyamat, hogy oda kellett kapnom, hogy meg ne őrüljek. A péje nyálat fröccsentett, a céje álszent volt, a kájától öklendeznem kellett.

Azóta nem mondtam ki ezt a szót. Nem bírom kimondani. Émelygés fog el, ha csak eszembe jut, erős szégyenérzet tör rám, ha csak közelítek felé. És folyamatos, csillapíthatatlan bűntudatom van, mert tudtam, hogy baj fog történni, és a döntő pillanatban mégsem csináltam semmit, nem állítottam meg azt az embert, csak álltam bénán. A többiek sem mondják ki soha. Egyikük sem hozta még szóba, de érzem, hogy neheztelnek rám a történtek miatt, mert ők még csak nem is sejtették, hogy mi fog történni, csak bennem bízhattak volna, de én cserbenhagytam őket.

Mozart golyó

Henrikben mindig is benne volt ez a – hogy is mondjam – bajkeresés. Én nem is tudom, hányszor volt, hogy azt gondoltuk, hogy úristen, ezzel kicsapja a biztosítékot, és hazavágatja magát. De mindig megúszta. Egészen mostanáig.

Ültünk a szokásos asztalunknál. 9:58 volt. Henrik odaintette a pincért, és kért egy Mozart golyót. Tízig lehet nyilvános helyen Mozart golyót enni, illetve utána is ott lehet az embernél, csak hozzálátni nem szabad. Ezt tudja mindenki. De a tíz óra közelsége miatt, és mert ismertük Henriket, rosszat sejtettünk. A felszolgáló eleve csak 10:05-kor hozta ki az édességet. Én nem hibáztatom; nyilván azt gondolta, hogy Henrik majd szépen elteszi, és megeszi otthon, vagy másnap.

Hát nem. Henrik ünnepélyesen felállt, és megköszörülte a torkát, mint aki pohárköszöntőt akar mondani. Mindenki rá nézett, és nem csak a mi asztalunktól. Erre ő teátrálisan felemelte a csokis golyót, és lassan, kéjesen beleharapott. Össze is futott a nyál a szánkban, ahogy az a gömb először megroskadt, aztán kettévált, megadva magát Henrik fogainak. De az adrenalin ízét is éreztük.

Ebben a pillanatban egy nagydarab, durvaarcú férfi állt fel a mellettünk lévő asztaltól. Elindult Henrik felé. Eléje léptem, felemeltem a kezem, és a fejemmel is nemet intettem, hogy nem, várjanak, félreértés az egész… de nem tudtam megszólalni. Nem tudtam mit mondani, mert a rohadt életbe, hát tényleg beleharapott. A pribék megfogta valahogy a barátunkat a nyaka környékén, amitől Henrik szinte összeroskadt, és láthatóan nem tudott megmozdulni, csak csüggött ott annak a nagydarabnak a kezei között, mint valami rongybábu, kezéből kihullott a Mozart golyó másik fele.

Közben lassan, önelégült mosollyal felállt egy cingár, rókaképű, bőrkabátos fickó is. Nem szólt egy szót sem, csak valami bujkáló, rothadó huncutsággal a szája szélén megbillegtette az ujját felém, hogy ne okoskodjak, aztán fagyosra vált a tekintete, és fejével intett nagydarab társának, hogy viheti Henriket.

Ami ezután történt, azt persze nem a saját szememmel láttam, de megbízható helyről tudom. Nyilván nem fogom elmondani, hogy kitől vagy hogyan. Kár is kérdezgetnetek. Én nem vagyok az a bajkereső típus.

Szóval Henriket kivitték egy kocsihoz, és elhajtottak vele. Nem rendőrautó volt, illetve az volt persze, csak nem az a szirénás fajta. Bevitték. Ott aztán bevágták egy töksötét cellába, és nem néztek rá, nem szóltak hozzá majdnem egy teljes napon át. Volt a sarokban egy WC csésze, és ennyi. Se ágy, se semmi.

Másnap aztán érte mentek. Amikor vizet kért, kapott helyette egy ütést a gyomrába. – Gyere csak, sokkal jobbat érdemelsz te, mint a víz – azt mondták neki. Bevitték egy kihallgató szobába, szépen bezárták az ajtót belülről, őt meg leültették egy székre. Hát nem szokványos szék volt, mert azokon ugye nincs például szíj a lábnál meg a kéznél. Odaszíjazták, és elé gurítottak egy iratszekrény szerűséget. Kihúzták a legfelső fiókját. Tele volt Mozart golyókkal. Legalább három-négy rétegben.

Henrik büszkén nézett a szemükbe, azok meg vigyorogtak. És akkor az egyik szépen a mutató- meg a hüvelykujja begye közé fogott egy Mozart golyót, és – mintha valami apródot játszana – pukedlizve kínálta Henriknek. Aztán tovább nem udvariaskodtak, hanem a másik elkapta Henrik fejét, meg a nyakát hátulról, a harmadik meg szétfeszítette az állkapcsát. Paff, bevágták a golyót, összezárták a száját. – Ízlik, mi? – azt kérdezték tőle. Aztán jött a következő golyó. – Egyél bazmeg!

Henrik próbálta kitépni magát a szorításból, de nem volt esélye. Jött a harmadik golyó is, az elsőt a torkára lökte. Öklendezett, és köhögni próbált. A szája tele volt, a nyála elkezdett gyűlni, de a golyók rögtön fel is szívták. Az állkapcsát minden golyó után összeszorították. Aztán látta, hogy már közelítenek a negyedikkel. Rágni kezdett eszelősen, próbált helyet csinálni, rágott, darált, nyelt, és épp befért a negyedik, de már kézben volt az ötödik, azt is betömték a szájába, aztán a hatodik már nem fért be, és akkor egy pisztoly csövével tuszkolták le, és egyszerre a felszabadult helyre tömtek még két golyót. Henrik egyre hevesebben próbált kitörni, hol fejhangon, hogy hörögve nyögött, de a golyókat csak tömték, csak tömték, már nem fértek be, hanem elkenték az arcán, és amikor már oda se fért, a „kihallgató” a tenyere közepére tett egyet, és belecsapta Henrik szemébe.

Henrik felordított fájdalmában, de a Mozart golyók elnyelték a hangot. Mély levegőt próbált venni, de akkor befogták az orrát, és még erősebben összepréselték az állkapcsát, mert persze ki akarta köpni a csokis, marcipános, nyálas masszát, és akkor elfogyott a levegője, az ereje, a reménye, aztán még utoljára megkeményítette magát, de az már nem is ő volt, hanem az életösztön, és megpróbálta kitépni magát az őrök meg a szíjak szorításából, de az ellenállása már csak annyi volt, mint egy újszülötté.

Ahogy a feje lecsuklott, még egy Mozart golyót szétkentek a homlokán. A tömő őr pedig az erőlködéstől kiizzadva, lihegve szólalt meg. – Nem elég, hogy halálra zabálja magát, de megint tíz után. Undorító.

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás: