Mozart golyó

Henrikben mindig is benne volt ez a – hogy is mondjam ­– bajkeresés. Én nem is tudom, hányszor volt, hogy azt gondoltuk, hogy úristen, ezzel kicsapja a biztosítékot, és hazavágatja magát. De mindig megúszta. Egészen mostanáig.

 

Ültünk a szokásos asztalunknál. 9:58 volt. Henrik odaintette a pincért, és kért egy Mozart golyót. Tízig lehet nyilvános helyen Mozart golyót enni, illetve utána is ott lehet az embernél, csak hozzálátni nem szabad. Ezt tudja mindenki. De a tíz óra közelsége miatt, és mert ismertük Henriket, rosszat sejtettünk. A felszolgáló eleve csak 10:05-kor hozta ki az édességet. Én nem hibáztatom; nyilván azt gondolta, hogy Henrik majd szépen elteszi, és megeszi otthon, vagy másnap.

 

Hát nem. Henrik ünnepélyesen felállt, és megköszörülte a torkát, mint aki pohárköszöntőt akar mondani. Mindenki rá nézett, és nem csak a mi asztalunktól. Erre ő teátrálisan felemelte a csokis golyót, és lassan, kéjesen beleharapott. Össze is futott a nyál a szánkban, ahogy az a gömb először megroskadt, aztán kettévált, megadva magát Henrik fogainak. De az adrenalin ízét is éreztük.

 

Ebben a pillanatban egy nagydarab, durvaarcú férfi állt fel a mellettünk lévő asztaltól. Elindult Henrik felé. Eléje léptem, felemeltem a kezem, és a fejemmel is nemet intettem, hogy nem, várjanak, félreértés az egész… de nem tudtam megszólalni. Nem tudtam mit mondani, mert a rohadt életbe, hát tényleg beleharapott. A pribék megfogta valahogy a barátunkat a nyaka környékén, amitől Henrik szinte összeroskadt, és láthatóan nem tudott megmozdulni, csak csüggött ott annak a nagydarabnak a kezei között, mint valami rongybábu, kezéből kihullott a Mozart golyó másik fele.

 

Közben lassan, önelégült mosollyal felállt egy cingár, rókaképű, bőrkabátos fickó is. Nem szólt egy szót sem, csak valami bujkáló, rothadó huncutsággal a szája szélén megbillegtette az ujját felém, hogy ne okoskodjak, aztán fagyosra vált a tekintete, és fejével intett nagydarab társának, hogy viheti Henriket.

 

Ami ezután történt, azt persze nem a saját szememmel láttam, de megbízható helyről tudom. Nyilván nem fogom elmondani, hogy kitől vagy hogyan. Kár is kérdezgetnetek. Én nem vagyok az a bajkereső típus.

 

Szóval Henriket kivitték egy kocsihoz, és elhajtottak vele. Nem rendőrautó volt, illetve az volt persze, csak nem az a szirénás fajta. Bevitték. Ott aztán bevágták egy töksötét cellába, és nem néztek rá, nem szóltak hozzá majdnem egy teljes napon át. Volt a sarokban egy WC csésze, és ennyi. Se ágy, se semmi.

 

Másnap aztán érte mentek. Amikor vizet kért, kapott helyette egy ütést a gyomrába. – Gyere csak, sokkal jobbat érdemelsz te, mint a víz – azt mondták neki. Bevitték egy kihallgató szobába, szépen bezárták az ajtót belülről, őt meg leültették egy székre. Hát nem szokványos szék volt, mert azokon ugye nincs például szíj a lábnál meg a kéznél. Odaszíjazták, és elé gurítottak egy iratszekrény szerűséget. Kihúzták a legfelső fiókját. Tele volt Mozart golyókkal. Legalább három-négy rétegben.

 

Henrik büszkén nézett a szemükbe, azok meg vigyorogtak. És akkor az egyik szépen a mutató- meg a hüvelykujja begye közé fogott egy Mozart golyót, és – mintha valami apródot játszana – pukedlizve kínálta Henriknek. Aztán tovább nem udvariaskodtak, hanem a másik elkapta Henrik fejét, meg a nyakát hátulról, a harmadik meg szétfeszítette az állkapcsát. Paff, bevágták a golyót, összezárták a száját. – Ízlik, mi? – azt kérdezték tőle. Aztán jött a következő golyó. – Egyél bazmeg!

 

Henrik próbálta kitépni magát a szorításból, de nem volt esélye. Jött a harmadik golyó is, az elsőt a torkára lökte. Öklendezett, és köhögni próbált. A szája tele volt, a nyála elkezdett gyűlni, de a golyók rögtön fel is szívták. Az állkapcsát minden golyó után összeszorították. Aztán látta, hogy már közelítenek a negyedikkel. Rágni kezdett eszelősen, próbált helyet csinálni, rágott, darált, nyelt, és épp befért a negyedik, de már kézben volt az ötödik, azt is betömték a szájába, aztán a hatodik már nem fért be, és akkor egy pisztoly csövével tuszkolták le, és egyszerre a felszabadult helyre tömtek még két golyót. Henrik egyre hevesebben próbált kitörni, hol fejhangon, hogy hörögve nyögött, de a golyókat csak tömték, csak tömték, már nem fértek be, hanem elkenték az arcán, és amikor már oda se fért, a „kihallgató” a tenyere közepére tett egyet, és belecsapta Henrik szemébe.

 

Henrik felordított fájdalmában, de a Mozart golyók elnyelték a hangot. Mély levegőt próbált venni, de akkor befogták az orrát, és még erősebben összepréselték az állkapcsát, mert persze ki akarta köpni a csokis, marcipános, nyálas masszát, és akkor elfogyott a levegője, az ereje, a reménye, aztán még utoljára megkeményítette magát, de az már nem is ő volt, hanem az életösztön, és megpróbálta kitépni magát az őrök meg a szíjak szorításából, de az ellenállása már csak annyi volt, mint egy újszülötté.

 

Ahogy a feje lecsuklott, még egy Mozart golyót szétkentek a homlokán. A tömő őr pedig az erőlködéstől kiizzadva, lihegve szólalt meg. – Nem elég, hogy halálra zabálja magát, de megint tíz után. Undorító.

WD-40

 

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

Fogom a fejem a félhomályos folyósón, szorítom a két tenyerem közé, a szememet olyan erővel tartom csukva, hogy szinte hallom, ahogy zúg, de nem bírok visszaemlékezni arra a pillanatra, amikor minden elromlott.

 

Mióta van az, hogy ha nem érteném a nyelvet, azt hihetném, hogy szó van valamiről, mert mindenki bólogat, mert mindenki hozzászól? De nincs szó semmiről. Ha megkérdeznek, nem tudod, mit mondj, mi volt, de a lélekjelenléted kisegít, rátalálsz a szerepedre, és hallod magad, ahogy pár hangsort elismételsz, és mindenki megkönnyebbülten sóhajt. Mehet tovább a darab.

 

Mióta van az, hogy ha valakit futni látsz egy papírral, tudod, hogy nem fog megérkezni sehova, csak meg akar szabadulni tőle, át akarja adni valakinek? Hogy arra a papírra csak az van írva, amit pár perccel korábban valakivel a szerepe mondatott? Azt a papírt beteszik a többi közé. Van már belőle egy köbméter. Valahogy rendet kéne tenni már, de minél többet olvasod őket, annál halványabb rajtuk az értelem betűje. Áthúzod, ami belül üres, és nem marad semmi. Aztán gyorsan visszacsinálsz mindent, és visszatömöd a papírokat a helyére. Nem te fogod megmondani. Nem te fogod eltakarítani. Majd hülye leszel.

 

Figyelj, én nem az vagyok, akinek gondolsz. Engem nem érdekel az életérzés, én szarok a legújabb trendre, meg a kettővel ezelőttire is. Ez egy zenelejátszó, nem? Én nem a virágos mezőn akarok futni, hanem azt akarom, hogy szóljon a zene, basszátok meg! Igen? Másnak is ez a baja vele? Újat? Kedvező konstrukcióban? Kinek éri meg, bazmeg?! Add vissza a picsába, nem hagyom itt két hétre. Fújok bele WD-40-et.

A nagy fényesség

Nagyapa nyakas ember volt. Amit elhatározott, amibe belekezdett, azt végigvitte bármi áron. Az utolsó utunkon sem törődött a táblákkal, az árok partjáról kétségbeesetten integető munkásokkal, vagy azzal hogy könyörgök neki, hogy fékezzen.

 

Pedig az utolsó előtti pillanatban, amikor nagyapa már hajlott rá, hogy mégis elkerüli a betonkeverőt, még Szűz Mária is megjelent neki a műszerfal fölött olyan fényesen, hogy még az én látásomat is elhomályosította, pedig féltő, ragyogó arcát nem is felém fordította, hanem nagyapa felé. Talán ekkor még el tudtunk volna menni a jobb oldalon, de helyette a vakító fényesség mögé rejtőzött betonkeverőbe csapódtunk.

A bevégzett mű

 

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

A város híres szülöttének, egy ornitológusnak a feleségéről mintázták. Egy kis ünnepség keretében állították fel a főtéren. Onnantól kezdve az embereket figyelte, ahogy mindig visszajárnak először gyerekként fogócskázni, aztán munkába menet megállni pár pillanatra, majd nyugdíjasként a langyos őszi napsütésben ücsörögni.

 

Alapvetően elégedett volt az életével, mert – ha ez egyáltalán lehetséges – még szebb volt, mint akiről mintázták, csak rajta még az idő sem fogott, ráadásul a madarak sem piszkítottak rá soha.

 

Ugyanakkor a bevégzett művet sújtó céltalan tétlenség érzése mindig is árnyékot vetett boldogságára. Elhatározta, hogy végre tenni is fog valamit. Kecsesen kitartott bal kezét lassan, nagyon lassan, hogy nemhogy a játszó gyerekek, nemhogy a szemlélődő öregek, de még a történészek se vehessék észre, elkezdte visszahúzni a melléhez, közben pedig ugyanilyen lassan kis mélyedést formált óvatosan az ég felé fordított tenyerében.

 

Százharminc, néha a lebukás rémét felvillantó hónapokkal terhes évnek kellett eltelnie, mire bevégezte saját nagy művét, és az első madár a tenyerébe szállt csőrében egy ágacskával, hogy nekilásson fészket építeni.

Ahogy találtam

 

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

Jól nevelt vagyok. Sorban görgetem és olvasgatom a szokásos honlapokat, aztán ha végeztem velük, nem csak elillanok sebtében, hanem szépen felmegyek előbb a tetejére, és csak akkor kattintok a következő könyvjelzőre. Illik az oldalt úgy otthagyni, ahogy találtam. Nem lecsúsztatva, mint egy hasra vágott könyvet.

A mézeskalács ház

 

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

Én pontosan tudom, hogy milyen gazdagnak lenni. Nagyapám elmesélte. Ugyanis mi nem voltunk mindig ilyen szegények. A dédapám még mérhetetlenül gazdag volt.

 

Annyira gazdag, hogy mézeskalács házat épített a családnak. Nem átvitt értelemben, hanem valóságosan. Szegénysorból emelkedett ki a maga erejéből. Azt hiszem, volt benne egy sértettség, egy dac a már eleve gazdagokkal szemben. És fel akarta bosszantani őket.

 

Vett egy telket az úri negyedben, és a rajta lévő márványlépcsős, ión oszlopos kúriát a föld színéig romboltatta, mert akkor már tudta, hogy neki mézeskalács ház kell, semmi más. Hadd ámuljon a sok beltenyésztett, jóba beleszületett sznob.

 

Persze őrültség volt az egész. Először is senki nem tudott akkora mézeskalács darabokat sütni, amekkorák a falakhoz kellettek. Dédapám építtetett hát egy óriási kemencét, és megfizette az ország legjobb cukrászát.

 

A mézeskalács falakkal az is volt a probléma, hogy nem bírták az esőt, hanem hamar átáztak, és elvesztették a tartásukat, így igen gyorsan – és elég gyakran – kellett pótolni, cserélni a ház egyes részeit.

 

De a mézeskalács ház a napot sem bírta, mert attól meg kiszáradt, megrepedezett. Dédapám ezt úgy oldotta meg, hogy hordószám hozatott mézet, és egy egész csapat munkás kenegette, itatgatta a falakat vagy hetente háromszor.

 

De gond volt a madarakkal, az egerekkel meg a rovarokkal is, mert azok is folyton rájártak a házra, és csipegették. A lecserélt falakat soha nem adta oda nekik a dédapám, hanem szénné égette a kemencéjében, aztán beleszóratta a folyóba.

 

Mondanom sem kell, hogy egy vagyont emésztett fel ennek a háznak a fenntartása. De nagyapám nem bánta. Tudta ő ezt jól. Ezért csinálta. Magában fuldoklott a röhögéstől, ahogy a karót nyelt szomszédok arcáról leolvasta a tébolyodott értetlenséget, hogy ha minden erejüket megfeszítik is, akkor sem érthetik meg a dédapámat, mert ő ravaszabb, sokkal ravaszabb ember náluk.

 

Szóval így teltek heves boldogságban az évek, csak aztán az üzlet elkezdett hanyatlani. Persze dédapám a mézeskalács házról csak a végső esetben tudott volna lemondani. Sajnos ez a pillanat is elkövetkezett. Olyannyira elfogyott a pénze, hogy már rég elzálogosította a telket is (a házra nem akart egyik bank sem hitelt adni).

 

Amikor aztán tényleg vége lett mindennek, és beütött a csőd, dédapám titokban bemászott a kemencébe, és a cukrász – persze anélkül, hogy tudta volna, mit csinál – belesütötte a fájdalmat mindvégig némán tűrő dédapámat a hétvégi eső miatt cserére érettet pótló, utca felőli falba.

Születésnap

A kerítés tövében, a hűvös szürkület leple alatt egy sün igyekezett a dolgára. De mozgása nem maradt észrevétlen. Egy negyven év körüli nő indult el feléje. A sün megállt, és összegömbölyödött. A nőn kesztyű volt, azzal nyúlt felé, felemelte, és elindult vele a terasz irányába. Ott már egy téglatest formájú, rozsdás kalitka várta. Rázárta az ajtaját.

 

A nő az egyik Macskássy lány volt. Szintén vénkisasszony nővérével laktak a szülőktől örökölt nagy házban. A kalitka a teraszajtó mellett volt. Ahogy a nővér megérkezett, rögtön észrevette a sünt, és az aranyos állatoknak kijáró gügyögéssel guggolt le hozzá.

 

A vénkisasszony mosolyogva járt kelt az elkövetkező napokban. Mindig volt egy kedves szava, egy szeretetteljes pillantása a sün számára. Sőt. Répával, barackkal, brokkolival halmozta el. De az állat nem akart enni egy falatot sem, a kirakott vizet viszont mindig megitta az utolsó cseppig.

 

Ahogy teltek a napok, a sün kalitkája egyre áthatóbb bűzt árasztott. A kis ketrec kiszáradt fa padlóját híg széklet marta, a szálló szag csavarta a Macskássy lányok orrát, csípte a szemüket, de ők nem haragudtak a kis emlősre. A sün az első napokban még aktív, mozgékony volt, aztán már csak feküdt a saját piszkában, és csak akkor mozdult, ha vizet kapott. A répák, a barackok és a brokkolik rothadni kezdtek, magukba szívták a folyós bélsarat.

 

A negyedik nap estéjén, körülbelül akkortájt, amikor a sünt fogta, kijött a húg a teraszra. Egy tortát tett az asztalra, és meggyújtotta a rajta lévő öt gyertyát. Az ajtó üvegén keresztül boldog izgalommal intett a ház belsejében várakozó nővérének, aki a jelre ki is jött. A húg lehajolt a kalitkához, és kinyitotta az ajtaját.

 

A nővér kétszerre fújta el a gyertyákat. Ezekben a pillanatokban a sün kezdeti bénultságából ocsúdva kimászott a szűk ajtón, és a nővérek meghatott tekintetétől kísérve rohanni kezdett a kerítés felé. Amikor már vagy húsz méter távolságra jutott, egy gilisztát vett észre. Rövid habozás után rárontott, és pár pillanat alatt befalta, aztán meg sem állt a kerítésnél, hanem lassítás nélkül átpasszírozta magát alatta, és csak futott, futott.

 

– Köszönöm – szólalt meg a nővér. – Már tíz éve mindig ez az ajándékom, és mégse tudom megunni. Olyan megható! Ugye jövőre is szabadon engedünk egy sünt? – Hát persze – válaszolta elfogódottan a húga, és majszolni kezdték a gyümölcsös túrótortát.

Sikoly

 

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

Ahogy a groteszk sikoltásszerű görcsös belégzés vérfagyasztó hangját meghallottam, azonnal felugrottam, és a dohányzóasztalt felrúgva rohanni kezdtem a konyha felé, mielőtt még bármi felvillanhatott volna az agyamban. A képek a kiömlő vérről, a csak a bőr által tartott, lefittyedő ujjakról, az irháig égett bőrfelület négyzetmétereiről csak rohanás közben kezdek el záporozni lelki szemeim előtt. De akkor visszatarthatatlanul.

 

Ahogy pár másodperccel a velőtrázó fájdalomkiáltás után az ajtó helyén függő fagyöngyöket szétcsapva, a torkomban másodpercenként hármat robbanó szívvel berontottam a konyhába, a feleségemet a mosogatónál találtam, ahogy szétömlő mosollyal nyugtázza, hogy a nagyanyjától örökölt – amúgy pénzben kifejezhetetlenül parányi értékkel rendelkező – sótartót mégis sikerült a csípőjével a szekrényhez szorítania, mielőtt leesett volna a kőre.

Remek srác

 

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

Én vettem fel a srácot. Rögtön tudtam, hogy be fog válni, hogy tetszeni fog Imre bácsinak, sőt, a fiának fogja érezni.

 

Egy keddi napon jött először. Imre bácsi ünnepélyesen fogadta. Mélyen a szemébe nézett, erősen megszorította a kezét, és azt mondta, hogy kár lenne minden szóért, mert munka közben válik el, hogy ki milyen ember, ami így nem kerül napvilágra, az nem érdemes arra, hogy bárki is tudjon róla.

 

Nekiláttak hát a munkának. Imre bácsi gondosan megmutatott mindent, elmondta az ügyek történetét, a belőlük kiolvasható tanulságot, a fiú véleményét kérdezte, és reflektált rá. Egyetlen percre sem hagyta magára, vagy munka nélkül; mindig gondja volt rá, hogy az új kolléga el legyen látva feladatokkal, hogy tudjon min gondolkodni, hogy ne kelljen tétlenül maga elé bámulnia.

 

Meg kell adni, a fiú is kitett magáért. Feszült figyelemmel itta Imre bácsi szavait, belső igénye volt rá, hogy megfeleljen nem csak az öregnek, hanem minden elképzelhető objektív – vagy akár túlzó – mércének. Olvasott, kérdezett, javasolt, gondolkodott és cselekedett. Nem tért ki semmilyen feladat elől, nem kímélte magát.

 

Az első munkanap végén, mintha az csak valami délibáb lenne, átlendültek, és szinte önkívületi állapotban lebegtek bele az éjszakába, hogy csak a következő reggelen, amikor a többi kolléga újra dolgozni jött, vegyék észre, hogy elröppent huszonnégy pillangószárnyú óra.

 

Már majdnem dél volt, amikor a srác – először megérkezése óta – valami furcsa zagyvaságot kérdezett Imre bácsitól, majd a választ meg sem várva felállt, és elsétált a szemöldökét felvonó szaki mellett, hogy a nyomtatóból kivegyen egy papírt, amivel kapcsolatban – reményei szerint – különösen előremutató ötlete támadt.

 

Alig közelítette meg azonban a nyomtatót egy-két méterre, amikor megtorpant, megrázta a fejét, mint aki zavarba ejtő álomból ocsúdott épp, bizonytalanul megfordult, és kezével a látómezeje széle felé csúszó világ után próbált kapni, de el már nem érhette. Ijedten meredt Imre bácsira, riadt tekintetével magyarázatot kért, de megvárni már nem tudta. Szeme világát feketeség vonta be bársony lepellel, tagjai elernyedtek. Elájult.

 

– Remek srác – fordult felém Imre bácsi, és egy kövér könnycseppet kent el a szeme sarkában – remek srác… – ismételte meg újra elfogódottan, és a konyha felé indult, hogy megigyon végre egy jó erős feketét.