Henrikben mindig is benne volt ez a – hogy is mondjam – bajkeresés. Én nem is tudom, hányszor volt, hogy azt gondoltuk, hogy úristen, ezzel kicsapja a biztosítékot, és hazavágatja magát. De mindig megúszta. Egészen mostanáig.
Ültünk a szokásos asztalunknál. 9:58 volt. Henrik odaintette a pincért, és kért egy Mozart golyót. Tízig lehet nyilvános helyen Mozart golyót enni, illetve utána is ott lehet az embernél, csak hozzálátni nem szabad. Ezt tudja mindenki. De a tíz óra közelsége miatt, és mert ismertük Henriket, rosszat sejtettünk. A felszolgáló eleve csak 10:05-kor hozta ki az édességet. Én nem hibáztatom; nyilván azt gondolta, hogy Henrik majd szépen elteszi, és megeszi otthon, vagy másnap.
Hát nem. Henrik ünnepélyesen felállt, és megköszörülte a torkát, mint aki pohárköszöntőt akar mondani. Mindenki rá nézett, és nem csak a mi asztalunktól. Erre ő teátrálisan felemelte a csokis golyót, és lassan, kéjesen beleharapott. Össze is futott a nyál a szánkban, ahogy az a gömb először megroskadt, aztán kettévált, megadva magát Henrik fogainak. De az adrenalin ízét is éreztük.
Ebben a pillanatban egy nagydarab, durvaarcú férfi állt fel a mellettünk lévő asztaltól. Elindult Henrik felé. Eléje léptem, felemeltem a kezem, és a fejemmel is nemet intettem, hogy nem, várjanak, félreértés az egész… de nem tudtam megszólalni. Nem tudtam mit mondani, mert a rohadt életbe, hát tényleg beleharapott. A pribék megfogta valahogy a barátunkat a nyaka környékén, amitől Henrik szinte összeroskadt, és láthatóan nem tudott megmozdulni, csak csüggött ott annak a nagydarabnak a kezei között, mint valami rongybábu, kezéből kihullott a Mozart golyó másik fele.
Közben lassan, önelégült mosollyal felállt egy cingár, rókaképű, bőrkabátos fickó is. Nem szólt egy szót sem, csak valami bujkáló, rothadó huncutsággal a szája szélén megbillegtette az ujját felém, hogy ne okoskodjak, aztán fagyosra vált a tekintete, és fejével intett nagydarab társának, hogy viheti Henriket.
Ami ezután történt, azt persze nem a saját szememmel láttam, de megbízható helyről tudom. Nyilván nem fogom elmondani, hogy kitől vagy hogyan. Kár is kérdezgetnetek. Én nem vagyok az a bajkereső típus.
Szóval Henriket kivitték egy kocsihoz, és elhajtottak vele. Nem rendőrautó volt, illetve az volt persze, csak nem az a szirénás fajta. Bevitték. Ott aztán bevágták egy töksötét cellába, és nem néztek rá, nem szóltak hozzá majdnem egy teljes napon át. Volt a sarokban egy WC csésze, és ennyi. Se ágy, se semmi.
Másnap aztán érte mentek. Amikor vizet kért, kapott helyette egy ütést a gyomrába. – Gyere csak, sokkal jobbat érdemelsz te, mint a víz – azt mondták neki. Bevitték egy kihallgató szobába, szépen bezárták az ajtót belülről, őt meg leültették egy székre. Hát nem szokványos szék volt, mert azokon ugye nincs például szíj a lábnál meg a kéznél. Odaszíjazták, és elé gurítottak egy iratszekrény szerűséget. Kihúzták a legfelső fiókját. Tele volt Mozart golyókkal. Legalább három-négy rétegben.
Henrik büszkén nézett a szemükbe, azok meg vigyorogtak. És akkor az egyik szépen a mutató- meg a hüvelykujja begye közé fogott egy Mozart golyót, és – mintha valami apródot játszana – pukedlizve kínálta Henriknek. Aztán tovább nem udvariaskodtak, hanem a másik elkapta Henrik fejét, meg a nyakát hátulról, a harmadik meg szétfeszítette az állkapcsát. Paff, bevágták a golyót, összezárták a száját. – Ízlik, mi? – azt kérdezték tőle. Aztán jött a következő golyó. – Egyél bazmeg!
Henrik próbálta kitépni magát a szorításból, de nem volt esélye. Jött a harmadik golyó is, az elsőt a torkára lökte. Öklendezett, és köhögni próbált. A szája tele volt, a nyála elkezdett gyűlni, de a golyók rögtön fel is szívták. Az állkapcsát minden golyó után összeszorították. Aztán látta, hogy már közelítenek a negyedikkel. Rágni kezdett eszelősen, próbált helyet csinálni, rágott, darált, nyelt, és épp befért a negyedik, de már kézben volt az ötödik, azt is betömték a szájába, aztán a hatodik már nem fért be, és akkor egy pisztoly csövével tuszkolták le, és egyszerre a felszabadult helyre tömtek még két golyót. Henrik egyre hevesebben próbált kitörni, hol fejhangon, hogy hörögve nyögött, de a golyókat csak tömték, csak tömték, már nem fértek be, hanem elkenték az arcán, és amikor már oda se fért, a „kihallgató” a tenyere közepére tett egyet, és belecsapta Henrik szemébe.
Henrik felordított fájdalmában, de a Mozart golyók elnyelték a hangot. Mély levegőt próbált venni, de akkor befogták az orrát, és még erősebben összepréselték az állkapcsát, mert persze ki akarta köpni a csokis, marcipános, nyálas masszát, és akkor elfogyott a levegője, az ereje, a reménye, aztán még utoljára megkeményítette magát, de az már nem is ő volt, hanem az életösztön, és megpróbálta kitépni magát az őrök meg a szíjak szorításából, de az ellenállása már csak annyi volt, mint egy újszülötté.
Ahogy a feje lecsuklott, még egy Mozart golyót szétkentek a homlokán. A tömő őr pedig az erőlködéstől kiizzadva, lihegve szólalt meg. – Nem elég, hogy halálra zabálja magát, de megint tíz után. Undorító.
egypercesek 