– A vezetés maga se hitte igazán, hogy jó lenne ennél a cégnél dolgozni.
– Honnan veszed?
– Ha véletlenül mosolyogni láttak, drogtesztet csináltattak rajtam.
két percben
– A vezetés maga se hitte igazán, hogy jó lenne ennél a cégnél dolgozni.
– Honnan veszed?
– Ha véletlenül mosolyogni láttak, drogtesztet csináltattak rajtam.
Normal
0
21
false
false
false
MicrosoftInternetExplorer4
/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}
Tomeket csak az apja kísérte el. A lépcsőn mentek fel, mert a fiú még egyszer lépcsőzni akart. Nem bánta, hogy a nyolcadikra kell felmenni, sőt. Felment volna a századikra is. Szótlanul lépkedtek egymás mellett, csak az egyre erősödő lihegésük visszhangzott a lépcsőházban.
Pont kettőkor, a megbeszélt időpontban értek a hatósági orvos rendelőjéhez. Az asszisztens bátorító kedvességgel szólt a fiúhoz. – Tomek Halderhez van szerencsém? Tomek bólintott. A nővér kedvesen rámosolygott, kinyújtott karjával és kitárt tenyerével mutatta az utat a rendelő felé. Tomek bement.
Az orvos olyan hatást keltett, mint egy nyugdíjas katonatiszt. Bár az is lehet, hogy csak az orrnyerge felé lejtő, bozontos, ősz szemöldöke miatt tűnt úgy. Ránézett Tomekre, végigmérte. – Hát, boldog születésnapot! – mondta. Tomek kényszeredetten elmosolyodott, és idegesen a kezét tördelte. – Hogy döntöttél? Bénítás vagy vakítás?
– Bénítás – felelte a fiú halkan, és nagyot sóhajtott. Hát eljött a nap, eljött a perc, és neki ki kellett mondania. Neki kellett kimondania. Egyszerre érzett megkönnyebbülést, és zsigeri félelmet. Megkönnyebbülést, mert a várakozás utolsó pár napja álmatlansággal és szorongással telt. (A lázadáson már túl volt). Félelmet, mert a neheze, a gyötrelmes év, az a háromszázhatvanöt fojtó nap, csak most kezdődik.
– Ha engem kérdezel, bár nem tetted, jól választottál. Én is a bénaságot választottam annak idején – szólt az orvos a múltba révedve. – Értem én, és hidd el, meg is értem, hogy nincs kedved ehhez az egészhez. Még csak azt sem várom, hogy hidd el, amit most mondok neked. De ha majd letelik az egy év, és még egy kis idő, majd emlékezni fogsz rá, hogy igazam volt, amikor azt mondtam, hogy a képesség-fosztás intézménye jobbá teszi az embert, és az emberen keresztül az országot. Rengeteget fogsz tanulni a fontosról és a lényegtelenről, a büszkeségről és az alázatról. A közösség, a család erejéről. Újjá fogsz születni, bölcs leszel, meg sem értheted még, mennyire. Na, add a karod, essünk túl rajta. Hamarabb kezded, hamarabb végzed, nem igaz?
Normal
0
21
false
false
false
MicrosoftInternetExplorer4
/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}
Járt ide ez a srác korábban is. Mindig öltönyben jött, céges autó a segge alatt, céges mobil a fülén. Lenézett mindenkit, nem nagyon érdekelte, hogy vagy-e a gépnél, ha meg konkrétan nem fért hozzá tőled, rögtön szólt, hogy húzz bele, mert ő is oda vár. Páran be is dőltek neki, aztán olyan rajongói lettek, vagy mi a tököm. Ott jártak a nyomában, és hallgatták a nagypályás szövegét. Olyan kakaskirály típus volt. Kereste a szemkontaktust, mintha mindenkivel el akarná dönteni, hogy ki a faszább csávó. Még a feje is mindig hátra volt hajtva valahogy, bele lehetett látni az orrába. Volt egy haverja, azzal jöttek mindig edzésre. Na, az meg teljesen normális volt. Nem is értem, mit akartak egymástól.
Aztán ez a csávó egyszer csak nem jött többet. Illetve nem láttuk vagy egy évig. Nem mintha hiányzott volna. Hanem amikor megjött újra, és alig ismertünk rá, akkor hallottam, hogy mi történt vele. Ment a céges kocsival a Balatonra, aztán egy amúgy semmi különös kanyarban érintő irányba kiszállt az árokba. Nem borult fel, hanem csak csúszott egy jókorát. Kurvaistenezett egy kicsit, hogy akad a hétvégi programja, aztán kiszállt megnézni, hogy mi is van a verdával.
És akkor bazmeg hátba vágta egy nyerges vontató! Ugyanott csúszott ki, ugyanúgy. Gondolom, hogy kellett, hogy legyen valami abban a kanyarban, mert ez már több pechnél. Szóval telibe kapta az a bazinagy Scania. És nem hiszed el, de nem halt meg. Persze mindene szanaszét tört, csak kábé a gerince nem. Mák. Viszont rendesen kómába esett asszem három hétre.
És bazmeg onnan is fölkelt. A csávó túlélt egy kamion gázolást, aztán fölállt a kómából! Azaz nem egészen állt fel. Mert hogy azért kihúzott ezzel az egésszel egy olyan lépjen a startmezőre kártyát. Épphogy nem bénult meg, mert mindenét tudta mozgatni egy kicsit, vagy legalábbis az orvosok látták, hogy az idegek elérnek mindenhova. Viszont konkrétan mozogni, meg beszélni, azt nem tudott.
Hanem újra kellett tanulnia mindent. És nekiállt bazmeg. Onnan, hogy akkor most ökölbe szorítom a kezem, meg elfordítom a fejem. Ilyenek. Na, és amikor már úgy-ahogy tudott járni, akkor újra lejött a terembe. Néma csönd, tudod. Aztán, hogy te, ez nem az a csávó, amelyik nagypályást játszott korábban? Mi a fasz van már vele?
Alig állt a lábán, az a haverja segítette le a lépcsőn, a rajongók persze sehol. Úgy járt, mint egy robot, amelyiknek merül az akkumulátora. Valahogy lendítette a tagjait, és nem volt két egyforma lépése, csak éppen hogy sikerültek valahogy. A hangja halk lett, és olyan színtelen. Fakó, ez a jó szó. Semmi hangszín, semmi hangsúly, nemhogy dallam. És lassú volt a beszéde, istentelenül lassú. A magánhangzókon még átlendült, de a mássalhangzókat úgy mondta ki, mint akinek közben ötven százalékot csökken az életereje.
Na de várjál, mert ez a csávó, aki alig tudott járni, ez edzeni jött le bazmeg! Ott reszketett mondjuk a hátgépnél, imbolygatta a kezeit a rúd körül, míg el nem kapta hirtelen, mert ugye semmi finom mozgása nem volt, és akkor csak úgy, súly nélkül elkezdett nyak mögé húzni. Kilátszott a karja a póló alól. Semmi. Mint egy óvodásé. A bőre is olyan volt, mint aki tegnap született. Markolta azt a rudat reszketve, és látszott, hogy majd beszarik, olyan nehéz. Az arcán nem láttál semmit, csak hogy összeszorítja a fogait, meg hogy potyognak bazmeg a könnyei. Potyognak? Folynak. Patakba. Hát bazmeg én is sírtam, neked megmondom. De csak neked, hallod? Nem elpofázni!
És a csávó lejött minden nap, és edzett. Újra kezdte a nulláról, és mostanra egész visszanyerte az eredeti formáját. Már ami az izmokat illeti. Mert a járásából, a sima arcáról, meg a hangjából most is kiabál, hogy valami kurvára nem frankó. De önállóan elmozog.
Oda is mentem hozzá, mert már nem bírtam tovább, és megmondtam neki, hogy utáltalak bazmeg, mert gizda voltál, de most nagyot nőttél a szememben, ez valami, amit te csinálsz, ez kőkemény dolog, és büszke lehetsz magadra bazmeg!
És igazából csak ekkor vettem észre, hogy ennek a csávónak lehet, hogy mindene meghalt egy kicsit, de a szemében lehet látni, hogy mi van belül. Nem látod ugye a mozgásából, nem hallod a hangjából, nem olvasod le az arcáról, de a szeme, az él. Kitalálod, mi van benne. Benne van az alázat, amit csak az érez, aki majdnem mindent elvesztett, aki megélte bazmeg, hogy hiába vagy az origóba, secperc mész a levesbe, és nem tehetsz semmit. Korábban kurvára büszkén, peckesen tudott nézni, máshogy nem is, de most semmi ilyesmit nem látni a szemében. Pedig most lenne mire nagypofájúnak lenni. De szerintem ő már jobban vágja, hogy mire mit lehet.
– Tiszta ideg vagyok e miatt a létbizonytalanság miatt, hogy lehet, hogy elvesztem az állásomat.
– Figyelj, nem ezek a fontos dolgok az életben…
– Persze. Amíg be nem következik a dolog, és ott nem állsz az utcán jövedelem, meg bármiféle ígéret nélkül. Az már más helyzet azért. Akkor máshogy éled meg.
– Én már egyszer voltam úgy, hogy úgy nézett ki, hogy élni sem fogok, nemhogy munkám nem lesz. Azt mondta az onkológus, hogy három hónapom van hátra. Azóta másként…
– Na jó. Úgy könnyű.
Normal
0
21
false
false
false
MicrosoftInternetExplorer4
/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}
Ez egy plüss dínó volt. Nevetős zöld volt, voltak pufók hátsó lábai, és karmos elsők, volt sok vakító fehér foga filcből, és egy sor borostyán színben csillámló taraj a hátán. Erősnek, hatalmasnak látszott, de jóravaló dínó volt, akire mindig számíthatsz. Olyan selymes és meleg és puha volt, hogy oda kellett bújnom hozzá. Össze-vissza forgattam, ugrattam, mászattam fel és le, reptettem, néztem oldalról és fentről, távolról és közelről… amikor egyszer csak észrevettem a cipzár mögött a fenekébe varrt cédulát, és lassan kibetűztem, hogy „Figyelem! Gyermekek elől elzárva tartandó”.
Normal
0
21
false
false
false
MicrosoftInternetExplorer4
/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}
A kutya álmát egy pisszenés szelte ketté. Azonnal kipattant a szeme, oldalvást elterülő testét kiflivé görbítette, és azzal a lendülettel felpattant. Az ajtó tejüvegén túl óvatos árnyak álltak várakozón, egyikük keze a kilincsen. A kutya hangos körömcsattogással ügetett oda, hogy egy mordulásból kibontott ugatással jelezze a terület hovatartozását. Az árnyak gyorsan elhalványodtak, a két ember eltűnt.
A gazda gyorsan előkerült a szobából. Az ablakhoz lépett, és megcsóválta a fejét, ahogy a két férfit látta távolodni. – Nyavalyások – szűrte át összeszorított fogain, de aztán megenyhült, és gyengéden megsimogatta a szorosan mellette álló kutya fejét, amit az gondosan a keze ügyébe dugott. – Jól van, okos vagy. – dorombolta szeretettel telve, és a hűtő felé indult, hogy elővegyen egy darab kolbászt.
– Pszt! – szólt a macska az előszobaszekrény tetejének félhomályából – El ne feledkezzünk a tíz százalékomról… – toldotta meg érezhető lesajnálással a hangjában.
Normal
0
21
false
false
false
MicrosoftInternetExplorer4
/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}
Zsóka néni meghalt – mondta az apa, és egy szinte begyakoroltnak tűnő, gyors mozdulattal vastag textilzsebkendőt terített a vállára, hogy a kislány ne az angol gyapjúöltönyét áztassa át a könnyeivel.
– Hallottad? Egy diák fogta magát, mert volt valami vita az év végi jeggyel kapcsolatban, és egyszerűen kiütötte a Hoffnert.
– A tanár Hoffnert?
– Azt hát.
– Amelyiknek a régi Fordja van?
– Nem.
– Hanem?
– Amelyiknek már a nagyapja is tanár volt.
– Azt nem tudom, melyik.
– Tudod, a vörös, amelyiknek a nagyapja kémiatanár volt.
– …
– Tudod, amelyik mindig kitépett a gyerekek hajából egy csomót, ha nem vágatták rendesen. Na, annak az unokája. A Hoffner.
Hálával tartozom a szüleimnek, mert mindig is erejükön felül vállaltak azért, hogy nekem boldog gyerekkorom lehessen, hogy megtanulhassak, megtapasztalhassak mindent, ami a gazdagabb családokban született társaim számára magától értetődő volt.
Azért legbelül feszélyezett is a dolog, sőt szüleim igyekezete mázsás súlyként ült a vállamra. Emlékszem, rendszeresen eljártunk egy vendéglőbe – hogy majd felnőttként otthonosan tudjak mozogni a gasztronómia és az éttermi etikett területén.
Mindig a kerítés vagy az ablak melletti asztalhoz kellett ülnöm (az évszaktól, illetve attól függően, hogy működött-e a kerthelyiség). Az asztal képzeletbeli, a vendégtéren kívül eső meghosszabbításához ült anyám és apám egy-egy kempingszékre. Gondosan tanulmányozták az étlapot, hosszasan hezitáltak a választáson, majd értő módon ízlelgették a kapott ételt és bort.
Nekem mindig összeszorult a gyomrom és a torkom. A gyomrom azért, hogy a pincér nehogy észrevegye őket az ablak vagy a sűrű rácsos fakerítés másik oldalán, a torkom pedig azért, mert nem volt pénzük arra, hogy ők is az asztalhoz üljenek, tényleg rendeljenek az igazi étlapról, és tényleg egyenek, tényleg igyanak.
Mindig is elégedettséggel töltött el, hogy idős korom ellenére még mindig örömet okoz tanulni, és bármerre nézek, annyi az újdonság, a még ismeretlen csoda, hogy egy élet sem elég, hogy mindet befogadjam. Most is a National Geographic különszámát lapozgattam, amikor egyszer csak kiesett belőle egy viszonylag régi, a nevemre szóló zárójelentés arról, hogy a rövid- és középtávú memóriám gyakorlatilag megszűnt létezni.