Sehogy se jó

Letencei bácsit két dolog tudta kihozni a sodrából. A kosz, és a porszívó hangja.

Fizikum

– Na, van kedved pár sörhöz?

– Hát, Laci bátyám, most nekem sajnos nem jó. Szóljon a Günternek.

– Á. Neki nincs meg hozzá a fizikuma…

Pech

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

Épp kettesbe váltottam, és a fordulatszámmérő vörös mutatóját figyeltem, ahogy a hatezres osztás felé lendül, amikor a szélvédő felső élének magasságában, a látótér határán a pillanat törtrészéig egy szokatlanul nagy foltot láttam feltűnni, majd szinte értelmezhetetlenül parányi időmorzsával később csak az iszonyú csattanást hallottam. Beleremegett a karosszéria, a betört üveg pedig sűrű pókháló módjára roskadt a műszerfalra.

A fékbe tapostam, rögtön kikötöttem az övemet, de pár pillanatig nem tudtam megmozdulni. Éreztem, ahogy a fejbőrömtől a lábszáramig fut a lúdbőrzés, és görcsös kilégzésemet remegés osztja egyenetlen szakaszokra. Kihűlt ujjakkal nyúltam a kilincs felé. Kiszálltam.

Az úton a nyugdíjas testnevelő-tanár élettelen teste feküdt, aki a múlt héten életkedvtől sugárzó szemekkel, lelkes, túláradó gesztusokkal újságolta, hogy nagy dolgok várnak rá, mert – nem fogom elhinni – megtanult repülni.

Gyula bácsi nevét rettegték az egész Bányász utcában

Gyula bácsi nevét rettegték az egész Bányász utcában. Nyitott kapuján kezüket tördelve léptek be az emberek, az ajtóban nagyot nyeltek. Gyula bácsi ilyenkor már az asztalnál ült a kiterített viaszkos vászon sakktábla fölött, és a fából készült bábukat igazgatta rutinos mozdulatokkal.

A szorongó ellenfél leült vele szemben – a világos bábuk mögé –, és kezdett. Gyula bácsi soha nem kapkodott, minden lépését alaposan megfontolta. Először mindig a táblát nézte, aztán egyre többször tévedt tekintete a szemben ülőre. Nemsokára elkövetkezett az elmaradhatatlan, minden egyes alkalommal azonos módon lezajló fordulópont, amikor az öreg szemében halvány mosoly csillant.

Az áldozat ebből tudhatta, hogy rálépett arra az útra, ahonnan nincs visszatérés, nincs feltámadás. A leendő vesztes szabadsága haláltusája hosszának befolyásolására korlátozódott csupán. Ahogy a leigázott egyre mélyebbre süllyedt a reménytelen harc mocsarában, úgy szélesedett Gyula bácsi vigyora. Legtöbbször nem látták az okát, amikor az utca mestere kuncogni kezdett, pedig tudták, hogy innen már csak pár lépés van hátra a mattig.

Az utolsó előtti lépést Gyula bácsi önkéntelen, elfojthatatlan sátáni kacajjal jelezte. Sárga lófogai a kígyóméreg bénító erejével villogtak, röhögése érdesen gurgulázva fonódott ellenfele nyaka köré. A kegyelemdöfés után valósággal prüszkölt a nevetéstől, és ügyet sem vetett a megalázott utcabelire többé, aki lehajtott fejjel, kiszáradt torokkal tántorgott ki a házból, és mintha gyilkos varjak űznék, rohant hazáig.

Gyula bácsi a sakkozással töltött ötven éve alatt egyetlen egyszer került szorult helyzetbe. Amikor egyszer velem játszott. Minden erőmmel a játékra összpontosítottam, szinte fájt, annyira lázasan kutattam az összes lehetséges kimenetet, annyira fel akartam készülni minden eshetőségre. Gyula bácsi mosolya nem is akart megérkezni. Olyannyira nem, hogy az ijedtség jelei mutatkoztak rajta, vizeskék szeme idegesen rebbent, homlokára verejték párája ült.

Több órás kínzó csata után, egy különösen hosszúra nyúlt gondolkodást követően elcsukló hangon döntetlen ajánlott. Határtalan büszkeséget éreztem. Soha senki nem játszott még döntetlent Gyula bácsival. De eszemben sem volt elfogadni. Ragaszkodtam hozzá, hogy játsszuk végig a partit. Az öreget mintha áram ütötte volna, olyat rándult, de büszkesége nem engedte, hogy ne vegye fel ismét a harcot.

Én igyekeztem nem mutatni diadalittasságomat, és komoly, de kifejezéstelen arccal folytattam a játékot, Gyula bácsi pedig kényszeredetten küzdött. Mozdulatai bátortalanok voltak, ajka kicserepesedett.

Elhatároztam, hogy úriember módjára fogok végezni vele, és nem húzom az időt, hanem szenvtelenül végrehajtom a magam által kiszabott ítéletet, és megindítom a végső, feltartóztathatatlan támadást. De ahogy a következő lépésemmel nekiláttam előkészíteni a vezér diadalútját, megláttam azt a torokszorító, istentelen mosolyt Gyula bácsi szája szegletében.

Főszereplők

Zsolt azt mondta, hogy iszonyú dolog történt vele. Reggel, ahogy munkába kerekezett, egy mercis vágott be elé jobbra kisívben úgy, hogy éppen nem ütötte el, de azért összeértek, ő elcsúszott, és a földre került. Ahogy hozzátette, hogy még most se sikerült megnyugodnia, mert ebből még sokkal nagyobb baj is lehetett volna, egyszer csak – az elmondottakat alátámasztandó – kiderült egy félmondatából, hogy az esetnek volt egy harmadik résztvevője is. Egy másik mesélő talán nem is Zsoltot emelte volna a történet főszereplőjévé, hanem ezt a harmadik résztvevőt. Ezt a nőt, akit a mercis elgázolt, és a mentősöknek még akkor sem sikerült újraéleszteniük, amikor Zsolt az őt ért sokkot úgy-ahogy kiheverve továbbindult.

Mihez kezdhetnék ennyivel?

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

Irtózom az erőszaktól, nézni se szeretem, ha meg csinálnom kellene, rögtön gyengeség költözne az izmaimba, és mindenféléket kitalálnék, csak hogy halogassam, hogy ne kelljen mindjárt nekilátnom. Úgyhogy én eleve csak színészt rabolnék el. Egy ismeretlen színészt. Arra kellene kérnem, hogy – amíg én elfordítom a fejem – üsse az arcát az ajtófélfához, hogy dagadjon fel, kéküljön, aztán legyen harmadnapra lila, a hét végére pedig fekete, sárga szélekkel. Aztán kerítenék disznóvért, de előre bezacskóztatnám, hogy ne kelljen látnom. Azzal alaposan megöntöznénk a színész ruháját, beleszárítanánk a hajába, és megkérném, hogy mélyen élje bele magát annak a sok millió embernek a helyzetébe, akik számára már nincs remény, és akkor elindítanánk a kamerát, ő pedig szűkölve, rettegéssel a szemében könyörögne, hogy fizessenek a szabadságáért. A pénzt a Fiatal Művészek Felfedezéséért Alapítványnak adnám, a színész pedig a nyújtott alakításához méltó módon megindulhatna a világsiker felé. Én pedig végre azt érezhetném, hogy tehettem valamit azért, hogy a világ egy kicsit jobb hely legyen, mert az én szíven tele van szeretettel, azt se tudom, mihez kezdhetnék ennyivel.

Jó tett helyébe jót várj

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

Nem tudok semmi újat mondani, csak amit már tegnap is elmondtam maguknak. Hogy egyáltalán nem voltunk barátok, nemhogy én lettem volna az egyetlen barátja. Annyi csak az igaz, hogy tényleg én voltam az egyetlen, aki emberhez méltóan bánt vele. Soha nem voltam benne a szívatásokban, amik már évek óta mentek. Ha például a folyosón dobálták egymásnak az alsógatyáját, és hozzám került, én visszaadtam neki, meg ilyenek. Nem nagy ügy. Aztán most péntekre virradóra az egész hálóterem úgy aludt, mint akik fekete lyukba zuhantak. És ahogy reggel felébredtem, és úgy ahogy kezdtem összeszedni magam, akkor láttam, hogy mindenki másnak el van vágva a torka. Ebből gondolom, hogy valamilyen szinten kedvelhetett. De mondom, nem voltunk barátok vagy ilyesmi.

Ha nem elégedett

Pénisznagyobbító beavatkozás garanciával! Ha nem elégedett az eredménnyel, városi terepjárót adunk ajándékba!

Futószalag

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

Már évek óta, mióta István hazajött, havonta átmegyek hozzá a szomszéd tanyára. Feltöltekezni. Utána mindig bölcsebbnek érzem magam egy kicsivel. Pedig alig beszélünk, miközben segítek azokban a házkörüli munkákban, amiket egyedül nem tud megcsinálni.

Úgy érzem, hogy tartozom neki. Hogy egy kicsit helyettem is történt vele, ami történt. A szülei olyan korán meghaltak egy tűzben, hogy nem is emlékszik rájuk. A nagyapja nevelte. Az öreg soha nem szólt egy felesleges szót sem, így István megtanult mindenre figyelni, minden rezdülést észrevenni, minden neszt meghallani. Ismerte a nappal és az éjszaka minden zaját, a világosság és a sötétség minden lakójának a hangját. Ha a nagyapja mégis mondott neki valamit, annak mindig komoly súlya volt, azokat a szavakat egytől egyig megjegyezte. Így tanult meg mindent, amit a nagyapja tudott – és az nem volt kevés.

Amikor István már mindent tudott, az öreg délután rendet rakott maga körül, este megölelte az unokáját, reggelre pedig meghalt. Istvánnak ezek után magának kellett boldogulnia. Elment a városba dolgozni. Egy gyárba vették fel. Nagyapja soha egy rossz szót sem szólt a városról vagy a városiakról, de azt nem titkolta, hogy ő távol tartja magát mindkettőtől.

István megállta a helyét a futószalag mellett, hiszen sokkal többet is tudott annál, mint amit itt elvártak tőle, csak nem volt papírja róla. De nem panaszkodott, tette a dolgát, sose volt finnyás. De a zajt nagyon nehezen viselte. A szalag surrogását, a motor zúgását, a konzervek zakatolását, a munkások kiáltásait. Olyan volt az neki, mintha a gyertya lángjának táncát hegesztőpisztoly éles fénye törné ketté.

Munka után a villamos, az autóbusz, az autók zaja űzte a munkásszállásig, ahol a vékony falakon keresztül tört rá a többiek élete. Mindent hallott. Az emberek sokat beszéltek hozzá, de nem mondtak semmit, ha meg válaszolt, azt ők nem hallották meg. A nap végére egyszerre hallotta a szalagot, a konzerveket, a villamosokat, a röhögéseket a szomszédos szobákból, a fecsegést, mindent egyszerre, mindent egyre erősebben.

Az egyik nap, amikor már nagyon közel volt a műszak vége, a mindenfelől jövő zajok annyira felerősödtek István fülében, hogy már nem tudta elviselni őket. Be kellett hunynia a szemét, a fülére kellett tapasztania a tenyerét, de még az sem volt elég, hát összekuporodott, és ordított, ahogy csak a tüdejével bírta, amíg egészen el nem enyészett a hangja, amíg el nem kékült a szája, és sajgón levegő után nem kellett kapnia.

Mindenki őt nézte, ahogy felegyenesedett. Hangtalanul közeledtek hozzá, csak a szájuk mozgott. A futószalag némán siklott az olajos görgőkön, a konzervek puhán értek egymáshoz. Megszűnt minden hang.

István végre megnyugodott. Az orvos másnap megállapította, hogy megsüketült. Kártérítésre nem tartott igényt, egyszerűen leszázalékolták, ő pedig hazautazott a tanyára. Ott folytatta, ahol a nagyapja abbahagyta: foltozgatta a házat, megtermelte a magának valót. Egy hónap múlva, egy vasárnap reggelen (ami egyébként nem különbözött a hét többi napjától) madárcsicsergésre ébredt, és arra, hogy az én autóm gördülését hallja a szántóföld másik oldaláról, és arra, hogy újra mindent úgy hall, mint a nagyapja idejében.

Pistán a sor

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

Elérkezett a nap, amit Igmándi bácsi nem várt ugyan, de már egy éve készült rá. Aznap történt meg először, hogy még fel tudott ugyan kelni, de a lépcsőn már nem tudott lemenni, pláne nem a harmadikról.

Pistán, a pumi-vizsla keveréken volt a sor, hogy bizonyítsa odaadó hűségét. Igmándi bácsi már vagy egy órája leküldte a boltba a szokásos, minden reggelre előre összekészített csomagért: tejért, zsömléért és az aznapi újságért. Sokat gyakorolták a dolgot, de mindig együtt. Eddig mindig simán ment, de aznap Pista csak nem akart megérkezni. Igmándi bácsi aggódni kezdett.

Sötét gondolatok felhői gyülekeztek a fejében, elképzelte, hogy egyedül marad az életben, hogy majd idegenek segítségére szorul. Aztán mégis neszezést hallott az ajtó felől. Baljós gondolatait elhessegette, és feltápászkodott, hogy az ajtó felé induljon. De útközben megint furcsa érzés kerítette hatalmába. Hallotta Pista körmeit az előszoba parkettáján, meg valami mozgolódást is, de mindent összevetve gyanús csend, a némán végzett munka hangtalansága szüremlett be odakintről.

Ahogy kinyitotta az előszobaajtót, legnagyobb meglepetésére egy szállítómunkást pillantott meg, aki – Pista instrukciói alapján – vagy húsz-huszonöt jókora kutyaeledeles zsákot hordott be éppen a kamrába. Se tej, se zsömle, se újság nem volt egyiküknél sem.

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás: