Gyula bácsi nevét rettegték az egész Bányász utcában. Nyitott kapuján kezüket tördelve léptek be az emberek, az ajtóban nagyot nyeltek. Gyula bácsi ilyenkor már az asztalnál ült a kiterített viaszkos vászon sakktábla fölött, és a fából készült bábukat igazgatta rutinos mozdulatokkal.
A szorongó ellenfél leült vele szemben – a világos bábuk mögé –, és kezdett. Gyula bácsi soha nem kapkodott, minden lépését alaposan megfontolta. Először mindig a táblát nézte, aztán egyre többször tévedt tekintete a szemben ülőre. Nemsokára elkövetkezett az elmaradhatatlan, minden egyes alkalommal azonos módon lezajló fordulópont, amikor az öreg szemében halvány mosoly csillant.
Az áldozat ebből tudhatta, hogy rálépett arra az útra, ahonnan nincs visszatérés, nincs feltámadás. A leendő vesztes szabadsága haláltusája hosszának befolyásolására korlátozódott csupán. Ahogy a leigázott egyre mélyebbre süllyedt a reménytelen harc mocsarában, úgy szélesedett Gyula bácsi vigyora. Legtöbbször nem látták az okát, amikor az utca mestere kuncogni kezdett, pedig tudták, hogy innen már csak pár lépés van hátra a mattig.
Az utolsó előtti lépést Gyula bácsi önkéntelen, elfojthatatlan sátáni kacajjal jelezte. Sárga lófogai a kígyóméreg bénító erejével villogtak, röhögése érdesen gurgulázva fonódott ellenfele nyaka köré. A kegyelemdöfés után valósággal prüszkölt a nevetéstől, és ügyet sem vetett a megalázott utcabelire többé, aki lehajtott fejjel, kiszáradt torokkal tántorgott ki a házból, és mintha gyilkos varjak űznék, rohant hazáig.
Gyula bácsi a sakkozással töltött ötven éve alatt egyetlen egyszer került szorult helyzetbe. Amikor egyszer velem játszott. Minden erőmmel a játékra összpontosítottam, szinte fájt, annyira lázasan kutattam az összes lehetséges kimenetet, annyira fel akartam készülni minden eshetőségre. Gyula bácsi mosolya nem is akart megérkezni. Olyannyira nem, hogy az ijedtség jelei mutatkoztak rajta, vizeskék szeme idegesen rebbent, homlokára verejték párája ült.
Több órás kínzó csata után, egy különösen hosszúra nyúlt gondolkodást követően elcsukló hangon döntetlen ajánlott. Határtalan büszkeséget éreztem. Soha senki nem játszott még döntetlent Gyula bácsival. De eszemben sem volt elfogadni. Ragaszkodtam hozzá, hogy játsszuk végig a partit. Az öreget mintha áram ütötte volna, olyat rándult, de büszkesége nem engedte, hogy ne vegye fel ismét a harcot.
Én igyekeztem nem mutatni diadalittasságomat, és komoly, de kifejezéstelen arccal folytattam a játékot, Gyula bácsi pedig kényszeredetten küzdött. Mozdulatai bátortalanok voltak, ajka kicserepesedett.
Elhatároztam, hogy úriember módjára fogok végezni vele, és nem húzom az időt, hanem szenvtelenül végrehajtom a magam által kiszabott ítéletet, és megindítom a végső, feltartóztathatatlan támadást. De ahogy a következő lépésemmel nekiláttam előkészíteni a vezér diadalútját, megláttam azt a torokszorító, istentelen mosolyt Gyula bácsi szája szegletében.
egypercesek 