Már vagy egy órája feküdtek hanyatt elábrándozva, egymás kezét fogva a langyos éjszakában, amikor egy szokatlanul méltóságteljesen utazó hullócsillagot vettek észre. Egymásra néztek, majd vissza a csillagra, és mindketten ugyanazt kívánták. Sonel azt, hogy Lunel boldog legyen egész életében, és Lunel is azt, hogy boldogan éljen, míg meg nem hal.

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

Egy bárányfelhő – kihasználva a viszonylagos szélcsendet – minden erejét összeszedte, és addig húzta be magát itt, és tolta ki ott, míg végül egészen felvette egy kölyökkutya formáját.

A bárányfelhőknek nagyon kevés idejük van arra, hogy bármit is cselekedjenek, mert pillanatok alatt a nap vagy a szél áldozatává válnak, és tucatnyi darabra hullnak szét, vagy nagyobb felhőkbe olvadnak bele tehetetlenül sodródva a sorsukat alakító természeti erők játékszereként.

Lázas igyekezetük nem önmagáért való. Ha egy álmodozó felismeri őket, megszabadulnak illékony felhő létüktől, és húsvér valósággá válnak. Persze a felhők élete is csak olyan, mint az embereké. Van, amelyik nem is próbálkozik. Van, amelyiknek sikerül valamilyen formát öltenie, de nincs aki észrevegye mielőtt megszűnne létezni. És persze vannak azok, akiknek sikerül.

Történetünk bárányfelhője boldog volt, hogy mindent megpróbált, ami csak az erejéből tellett. Azt a pár pillanatot, amit tökéletes kiskutyaformában töltött, szinte örökkévalónak érezte. Aztán nem tudta tovább tartani magát, és lassan elkezdett átalakulni. Behunyta a szemét, és érezte, ahogy lábai foszlani, törzse egyre vékonyodva nyúlni kezd.

Aztán minden felgyorsult. Egy erős széllökés valósággal meglobogtatta a fülét, hogy aztán az egész felhőkutyát úgy, ahogy volt, hanyatt lökje. A felhő olyan szorosan csukta be a szemét, ahogy csak tudta, és megadta magát a sorsának. A következő pillanatban már nem érezte magán a nap melegét.

Pár pillanattal később újra hallotta a szél susogó hangját. Lassan kinyitotta a szemét. Ahogy a kövér fűben hanyatt fekve felnézett, egy kislány takarta el előle a napot. – De aranyos ez a kis puli! – csapta össze a kezét elragadtatva. – Ez nem puli, hanem tacskó. Nem látod? – javította ki a bátyja.

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

Az ötéves Gergő az árnyékban szaladt hátrafelé a ribizlibokrok között az udvar végébe. Szólnia sem kellett másfél évvel fiatalabb öcsének, hogy kövesse; amúgy is mindig a nyomában volt. Gergő megállt, mintegy megelőző jelleggel csendre intette Bercit, óvatosan körbekémlelt, és melegítő felsője alól elővette apjuk tébolyodott imádattal óvott tükörreflexes fényképezőgépét.

– Fogd! – adta oda a megtiszteltetésbe beleborzongó Bercinek a gépet – és gyorsan csinálj egy képet rólam, aztán visszatesszük a szekrénybe.

– Miért rólad? – buggyant ki csalódott ártatlanul a kérdés Berciből.

– Azért bazmeg, hogy legalább egy kép legyen rólam, amíg még fiatal vagyok!

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

A férfi zömök, erős csontú volt. Napcserzett bőre is mintha vastagabb lett volna az átlagosnál. A festő ezzel együtt semmi igazán feltűnőt, semmi igazán különöset nem látott rajta. Csak a fülét. Oldalnézetből keskenynek mutatkozott, ami még hosszúkásabbnak tüntette fel valós arányainál. A kagyló csak egy egészen kis örvénylő lyuk volt olyan fekete szőrerdővel, mint egy, a szétfröccsenés pillanatában örökkévalóvá vált olvadt szurokgömb. A szőrszálak aztán feljebb kúsztak végig a porc mentén, hogy a fül tetejétől kicsit lejjebb szinte láthatatlanul finom, színtelen pihéknek adják át a helyet. A fül felső vége leginkább egy kovács hüvelykujjához hasonlított – persze köröm nélkül. Hihetetlenül vaskos volt annak ellenére, hogy bizonyosan nem birkózástól lett ilyen. Ez a fül nem síkidom volt, hanem a magának megkövetelt kis tér teljhatalmú ura. Ez a fül tele volt anyaggal, tele volt életerővel. Meg kellett volna tapintani, meg kellett volna szorítani, de a megbabonázva bámuló festő csak arra tudott gondolni, hogy ha életszerűen megfestené (márpedig életszerűen kell megfestenie), ahogy a tulajdonosán nyugszik, azt fogják mondani róla, hogy nem ért a hivatásához: még egy normális fület sem tud ábrázolni. Ahogy erre gondolt, felháborodott. Nem azon, hogy őt hozzá nem értőnek titulálnák, hanem azon, hogy ez ne lenne egy normális fül. Nagyon is normális, sőt több, nemesebb annál! Újra a férfire nézett, és hirtelen megvilágosodott előtte, hogy ez az ember nagy valószínűség szerint tudatában sincs annak, hogy mit visel, vagy ami még rosszabb, még talán szégyelli is különös testrészét, vagy legalább a múltban valamikor restelkedett miatta. Száz szónak is egy a vége: mindenkivel szemben az lesz a legméltányosabb, ha levágja ezt a fület a bitorlójáról, és mielőtt megajándékozná az őt megillető szabadsággal, lefesti vaskosnak, szorítanivalónak, büszkének és szabadnak.

A két idős hölgy elmélyülten kártyázott, és zajosan szürcsölve a teáját iszogatta, amikor két, szokatlanul mélyen hangzó koppantást hallottak az ajtó felől. Összerezzentek, és aggódó tekintettel néztek egymásra. A fiatalabbik még meg is ingatta a fejét, hogy nem, az nem lehet, hogy kopogtattak. Ki kopogtathatna pont most, pont itt? Az idősebbik habozás nélkül bólintott, mohón fogadta el húga ki nem mondott gondolatát.

Csak egy kör ment le, mikor a kopogtatás – ezúttal háromszor – megismétlődött. Mindketten némák maradtak pár feszült hallgatózással töltött másodpercig, aztán az előbb bólintó hölgy nagyon halkan, bizonytalanul így szólt: – Azt hiszem, kopogtattak. – A hangsúlyt a végén kissé felvitte, mert már közben megijedt a kimondott szótól, és remélte, hogy húga erősebb lesz nála.

Ahogy bízott benne, úgy is történt. Az először is nemet intő húg ellentmondást nem tűrő hangsúllyal, de fojtottan suttogva válaszolt: – Nem! – A magát elszóló megkönnyebbült. Hevesen bólogatott, és szinte csak az ajkait mozgatva, hang nélkül mondta sokkal inkább magának, mintsem a testvérének, hogy persze, hát hogy is kopogtathattak volna, az a valószínűbb, hogy ő téved, hiszen rosszabbul is hall a nála két évvel fiatalabb húgánál.

A húg egy határozott mozdulattal erélyesen csendre intette nővérét. Mindketten visszafojtott lélegzettel várakoztak. Az ajtó másik oldalán tétován állt egyik lábáról a másikra egy feketeruhás, sápadt küldönc. A halál küldönce. Ez már a harmadik alkalom volt, hogy nem tudta kézbesíteni a testvérpárnak az értesítést, amiből a közeljövőben természetes halállal halók szokták megtudni, hogy mi vár rájuk.

Már több mint tíz perce becsöngettek, de a leányiskola egyik földszinti osztályába még mindig nem érkezett meg a tanár. A fegyelmezett várakozást hamar sugdolózás, majd morajlás váltotta fel. Az egyik lány kióvakodott a folyosóra. Nem látott senkit.

Izgalom árasztotta el a tantermet. A lányok felálltak, egy-egy pad körül csoportosultak, és a váratlanul ölükbe hullott szabadságtól megrészegülve csacsogtak, nevetgéltek. Csak egy kislány ült némán a helyén. A leghátsó padban.

A közben zsivajjá terebélyesedett kis beszélgetéseket egy pisszenés vágta el. A lány, aki az előbb kikémlelt az ajtón, most így szólt: – Menjünk ki a parkba!

Egy pillanatra bent ragadt minden lélegzet. A bűnös kísértéstől kitágult pupillák izgatottan keresték egymást. Mint valami varázsütésre, anélkül, hogy bárki mondott vagy kérdezett volna bármit is, egyszerre bólintottak, és fojtott vihogással tódultak az ajtó felé.

Csak a leghátsó padban ülő kislány tétovázott. Az ajtónál utolsó szemöldökét felhúzva, értetlenül, hívón nézett rá, aztán ő is kilépett. A kislány ettől a mégoly csekély gesztustól felbátorodott, és elhatározta magát: ő is a többiek után ered.

Kapkodva kikecmergett a padból, és mintha groteszk vágtát utánozna, a lányok után iramodott. Bal lába ugyanis rövidebb volt a jobbnál. Mire a folyosóra ért, a többiek már a visszfényben fürdő kapunál jártak. Óvatosan sántikált odáig, nehogy sajátos kopogásával felhívja magára a figyelmet.

A kapuhoz érve egyre kevesebb erőt, egyre kevesebb elszántságot érzett magában. Amikor kinézett, a többieket már jó messze látta nevetve szaladgálni, fürdőzni a fák lombján gazdagon áttörő tavaszi napfényben. Egyszerre rászakadt az idegenség, a kívülállóság érzése. Nem tudott továbbmenni. Nem mert, és valahogy fizikailag is képtelen volt kilépni az iskola kapuján, mintha nem is ő maga lenne saját mozdulatainak az ura. Lassan könny borította el a szemét, ahogy – életében sokadszor – végignézett magán. Baloldalt egy lábnagyságú mutatóujj, jobboldalt pedig egy középsőujj csupaszlott ki sötétkék iskolai egyenruhája alól.

A hagyományőrző esten az asztal közepén egy óriási tálon süteményhalom trónolt súlyosan. Mintha senki nem mert volna hozzányúlni. Senki nem mert az első lenni: hogy nézne az ki, ha nekirontanának az ételnek, mint az állatok?

Valami fájdalmas visszaemlékezés folyt a régi szép időkről, amikor végre egy idősebb hölgy megszólalt. – Megkóstolom ezt a szegényt a széléről; úgy látom egy kicsit megégett a széle – monda, és zavart mosollyal bekapott egyet a kivétel nélkül tökéletes diós parányok közül.

Az üres csevegés folyt tovább, a szemek titkos mohón pásztázták a süteményeket. Kisvártatva egy újabb hölgy szánta el magát. – Ennek meg letört a széle, úgy látom. Akkor megeszem én – nevetett pirulva, és gyorsan, hogy senki ne láthassa pontosan, piros ajkai mögé varázsolt egy darabot. – Jé, ez mennyivel kisebb – tette hozzá hamar egy úr meglepetést színlelve, és tekintetével mintegy elnézést kérve bekapta a sütit.

Egyre nagyobb meglepetésemre ez így ment tovább: mindenki kitalált valamit, amivel lealacsonyíthatta annyira az egyébként hibátlan süteményt, hogy úgy érezze, nem kell falánksága, állatias ösztönei miatt szégyenkeznie. Sorban jöttek a túl kicsi, túl nagy, furcsa formájú, nem elég sötét, nem elég halvány darabok, és a hegyből hamarosan csak egy kis rakás lett, aztán már csak pár árva.

Ahogy az ilyen társaságokban lenni szokott, az utolsó darabhoz senki nem mert még csak közelíteni se. A szemekből állati vágy, keserves óhajtás, bűnös kísértés sütött. Kéjes lassúsággal nyújtottam ujjaimat a riadt tekintetek ellenében az utolsó diós parány felé, és megragadtam. Lassan magam elé emeltem, és komótosan körbeforgattam, hogy lássam minden irányból. – Ez a darab egyszerűen tökéletes – suttogtam látszólag magam elé, de valójában a nyilvánosságnak szánva, és csukott szemmel nyitott számba dobtam, és hagytam, hogy az íze szétolvadjon a nyelvemen. Csak az asztal lapján nyugvó bal kezemmel éreztem, ahogy a többiek rándulnak egyet.

Felhangosítanám a zenét úgy, hogy a mellkasomban érezzem az ütemet, hogy a gerincvelőmben áradjon az élmény, hogy a kinyújtott kezeimmel elérjem a plafon két sarkát. Erre egy szomszéd dörömbölne az ajtómon, mire én lehalkítanám a zenét, ajtót nyitnék, és megkérném, hogy ismételje meg, hogy is ütötte azt a ritmust az ajtó fáján. Ő megismételné. Akkor ezt hallgassa meg – mondanám neki, és betennék egy lüktető, hármasával visszatérő ritmust, mire ő biccentene, hogy igen-igen, de azt mondaná, hogy akkor inkább menjek vele, majd ő mutat nekem valamit. Vele mennék, hallgatnám, és elismerően biccentenék, hogy nem rossz, nem rossz, hagyja csak így, én meg visszamennék, én is nyitva hagynám az ajtómat, ő meg figyelné, hogy mit teszek alá az ő ütemének, aztán csak nevetnénk egymásra az ajtónkból, és amikor az egyik szomszéd sajátos ritmusban kezdene dörömbölni, már végképp látnánk, hogy ezt a napot ajándékba kaptuk.

Jó volt látni, ahogy ezek a hatéves forma gyerekek boltost játszanak az anyukájuktól kapott kis zöldség-gyümölcs kollekcióval. Az eladót és a vásárlót megformáló kisfiú is nagyon komolyan vette a szerepét, és igyekezett minden részletében tökéletes alakítást nyújtani.

– Ebből a szép eperből legyen szíves egy kilót – mondta az egyik.

– Kérem, már adom is, de válogathat maga is, amelyiket csak tetszik… Nézze csak, ez talán pirosabb.

– Ó, nagyon kedves. De… ugye ez már szabadföldi?

– Természetesen, kérem.

A vevő igazi kis tudatos vásárlónak tűnt. Ahogy a termesztés körülményeire kérdezett rá, még az ujjacskáját is fontoskodva feltartotta jelezve, hogy ez számára kiemelten fontos kérdés. A kis eladó pedig olyan volt, amilyennek egy olasz kisváros piacának legkedvesebb, ötven körüli kofáját képzelem, akihez törzsvendégek százai járnak vissza nap mint nap.

A vevő maga is választott pár epret, az eladó pedig mosolyogva tette hozzá a hasonlóan szépeket.

– Szabad még valamit adnom? A körténk mézédes. Portugáliából hozattam.

– Köszönöm, mást egyelőre nem kérek. Talán majd holnap beugrom.

A pult mögött álló kisfiú erre mosolyogva biccentett egyet, mintha azt mondta volna, hogy értem, ahogy a kedves vevő óhajtja. Aztán a játékmérlegre tette az epret, de a kis dobozka mögött ottfelejtette az ujját, és észrevétlenül ránehezedett a mérleg serpenyőjére. A mutató alig hallható surrogással lendült az osztás végéig.

– Pont egy kiló! – mondta visszafogottan sugárzó örömmel – Aztán hazaérjen vele, nehogy kevesebb legyen, mire az asszonyka kezébe kerül! – tette hozzá kedélyesen, és egy kacsintással fűszerezve, kópésan megveregette a vevő vállát. – Ezer forintot kérek.