Pontosan emlékszem minden pillanatára annak az estének, amikor elindultam lefelé a lejtőn. Néma csendben ettünk. Csak a kanalak koccanását lehetett hallani. Apám csalódott és dühös volt. Százig számolt, hogy meg ne bánja, amit mondani fog. Anyám végtelenül szomorúan, üveges szemekkel nézett maga elé, és csak a leves felszínét simogatta a kanalával. Nem bírt enni egy falatot sem. Nagyanyám a könnyeivel küszködött, időnként szaggatottan, a sírás határán kapott levegő után, és kilégzéskor alig hallható, elnyújtott jajt sóhajtott. Hálát adott az Úrnak, hogy nagyapám nem érte meg, hogy ilyen mélyre süllyedünk a szégyenben. A nővérem félt. Nem tudta elképzelni, mert soha még csak gondolni sem mert rá, hogy mi lesz azután, ha egyszer megtörténik a baj. Nekem pedig bűntudatom volt, és elvesztettem a hitemet. Tudtam, hogy ha már egyszer négyest kaptam, a tragédia bármikor megismétlődhet.

Karl Battelsson írásaiban egyedülállóan hitelesen mutatta be a háború poklát. A katona testi és lelki szenvedéseinek megrázóan mély, naturalista ábrázolásáért irodalmi Nobel díjat is kapott, leírásait azóta is tananyagként használják a pszichológiai és hadtudományi felsőoktatásban.

 

Éppen ezért különösen érdekes, hogy nemrég, halála után mintegy tíz évvel napvilágra került naplójában arról vallott, hogy a témával kapcsolatos minden személyes élményét egy iskolai vándortáborozás során szerezte. Ki-ki döntse el maga, hogy ez megsemmisíti az életművet, vagy éppen emeli annak fényét.

 

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

A központi parkban a nagy tó körül – főleg reggel és délutánonként – rengetegen kocognak. Ha arra járok, sokszor leülök nézni őket, és megpróbálom kitalálni, hogy miért futnak. Van, aki ismerkedni akar, van, aki kétségbeesetten fogyni, más az akaratát edzi vagy egyszerűen megszokta a mozgást, már szüksége van rá.

 

Évekkel ezelőtt tűnt fel két férfi. A forgatókönyv mindig azonos. Egy drága öltönyös, késő ötvenes vagy kora hatvanas úr mindig ugyanarra a padra ül le. Tartása büszke, dereka egyenes, látszik, hogy jó karban van. Nem annyira a futókat figyeli, mint inkább a gondolataiba mélyed. Szeme el-elréved, de időről-időre türelmetlenséget látok átsuhanni a vonásain. Ilyenkor megszokott eleganciájából nem kibillenve, de mégis csak szinte kapkodó mozdulattal a mellette lévő, szépen kidolgozott süteményes dobozhoz nyúl, és bekap egyet a falatnyi, porcukorral hintett, szerecsendió és fahéj illatát eregető sütemények közül.

 

Aztán egyszer csak előkerül a másik férfi. Én már messziről megismerem. A kétségbeesett típusba tartozik. Eredetileg törékeny alakját makacs, önálló életet élő, szinte szabad akarattal bíró zsírréteg lovagolja meg. A férfiról ömlik a veríték, összeszorított fogai között sziszegve áramlik ki és be a levegő.

 

Amikor az öltönyös úr elé ér, az szálegyenes, kissé túlméretes orrával társa felé bök, és megvető türelmetlenséggel, kurtán csak ennyit kérdez: – Mennyi még? A futó nem válaszol, csak zihálása hangosodik fel, arcáról pedig évtizedek óta növekedni látszó gyűlölet süt a büszke úr felé, aki persze tudja, hogy nem kap választ (vagy talán ismeri a feleletet a kérdésére?), és unottan, de egy kis megbúvó mosollyal a szája szegletében egy újabb darab sütemény után nyúl.

 

Éreztem, hogy ennek a két férfinek közös a története, de magamtól soha nem jöttem volna rá, hogy mi köti össze őket. Azonban egyszer, még sok évvel ezelőtt (milyen kicsi a világ!), a gyerekeket vittem cirkuszba. Minden áron be akartak jutni az előadás után a színfalak mögé, hogy megnézhessék az állatokat, a sürgés-forgást, a pihenő idomárokat. Ott elegyedtem szóba az öreg mindenessel. Nem emlékszem már, hogy került szóba, de ő mondta el a két férfi titkát. Ami azt illeti, ott, a cirkuszban ez inkább nyílt titok volt.

 

A két férfi évtizedekkel korábban egy zenélő-éneklő bohócpárost alkotott, akik műsorukat akrobatikus és illuzionista elemekkel is gazdagították. Kivételes tehetségű duó voltak. Zsenik. De csak együtt értek valamit: valahogy se más párral, se egyedül nem működött a varázs. Pedig enyhén szólva nem voltak barátok. Az egyiknek magának soha nem voltak ötletei, de bármit meg tudott csinálni, amit a másik mondott neki. Született „szakmunkás”, és – különösen a többi művészhez mérten – kimagaslóan megbízható ember volt.

 

A másik kreatív, de impulzív, öntörvényű művész volt. Társának gyakran kellett csillapítania, emlékeztetni a tett ígéreteire, mederbe terelni a kirohanásait az igazgatóság felé, vállalásokat tenni a nevében; egyszóval kapcsolatot teremteni közte és a világ többi része között. Hirtelen, kiszámíthatatlan természetén túl volt még egy, a szakmában nagyon súlyos terhet jelentő átka. Falánk volt és hízékony.

 

Ez sokszor okozott gondot, illetve állandó árnyékot vetett jövőjükre. Amikor a helyzet egy szezon kellős közepén olyan mértékben kezdett súlyosbodni, hogy az pályafutásuk rövid végét jósolta, olyan bizarr alkut kötöttek, amit senki nem tud józan ésszel elhinni, csak aki már akkoriban is ismerte őket, azóta pedig kénytelen meghajtani magát a közben bekövetkezett fejlemények kérlelhetetlen egyértelműsége előtt.

 

Természetesen a kreatívé volt az ötlet. Sötét, ördögien önző, mint minden, ami kipattant ihletett agyából. A „szakmunkás” a megbízhatóságát (és annak további ígéretét), a lojalitását adta az alkuba. Ő volt az, aki a terhet vállalata, hogy kettejük csodája tovább élhessen. Ő vállalta, hogy minden, amit a másik megeszik (zsíros húsok, olajos magvak, levesek, tészták, sütemények), őt fogja hizlalni.

Kedden lesz két hete, hogy megtámadták Jacques Briut-t, a Pacifista Front elnökhelyettesét, de a hír csak most került napvilágra. A feldühödött támadó többször megütötte az elnökhelyettest, aki a földre került, ahol további ütéseket és rúgásokat kellett elszenvednie. Sérülései nyolc napon túl gyógyulóak.

 

A magából kikelt agresszor csak akkor hagyta abba a bántalmazást, amikor áldozata már nem mozgott. A sértett kicsivel később magához tért, és látható fájdalmak közepette elővette a telefonját, majd kihívta a mentőket azzal, hogy egy polgártársa az elfogadhatónál lényegesen jobban felzaklatta magát, szinte kontrollálhatatlanná vált még saját maga számára is, ráadásul reális veszély, hogy előbb-utóbb kárt tesz magában.

 

A kiérkező mentők az utca másik oldalán lévő szórakozóhelyen találták a támadót. Amikor megkérték, hogy tartson velük, viselkedésével visszaigazolta a telefonáló összes állítását, így a biztonság kedvéért nyugtató injekciót adtak neki. A beszállítást követően még voltak kisebb dührohamai, amit újabb injekciókkal orvosoltak, majd néhány nap alatt finomhangolták a gyógyszer adagját. A kezelés sikeresnek mutatkozik: az utóbbi egy hétben rá se lehet ismerni, végre megnyugodott, arca kisimult, a nap nagyobbik részében a napba mosolyog.

 

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

Egész életében kerülte a törvényt. Ha kérdezték, hazudott, ha nem hitték, ütött. Mindig volt mitől tartania, és mindig bajba került. De most felszegett fejjel, már-már kihívóan nézett a kalauz szemébe. Lepecsételt papírján ez állt: Hazautazhat.

A palló hídon lévő végéről lelépett a tizedes. A férfi zuhanását a kötél feszülése állította meg, de csak egy pillanatra. Elszakadt. A férfi a folyóba zuhant, és rögtön elmerült. A sodrás nagyon erős volt, egy pillanat alatt a sziklánál találta magát. Vergődő kígyóéhoz hasonló mozgással a partra evickélt – már a szikla mögött.

 

Lázas sietséggel, a földön hanyatt kúszva kepesztett el az éles kiszögellésig, és mohón dörzsölni kezdte a kezeit hátul összeszorító kötelet. Sikerült elvágnia. A lábairól így már egy pillanat alatt leoldotta a csomót. Megszabadult!

 

Most először állt meg egy pillanatra, eddig ösztönösen cselekedett. Körülnézett, és látta, amit tulajdonképpen eddig is tudott: Ide nem tudnak egyhamar utána jönni. A folyóba ugrani igen csak kétesélyes, a parton pedig mindkét oldalon meredek sziklákat kell megkerülni a sűrű bozóton át.

 

Szélesen, gyermeki természetességgel mosolyodott el. Csak most fogta fel igazán, hogy mi történt vele. Nem tudtam nem látni a boldog izgalmat, és az újonnan elnyert élet felett érzett örömet, ahogy puskám távcsövének célkeresztje négy részre osztotta sugárzó arcát.

Visszavittem a szelencét. Ő a gép előtt ült, a fülében fülhallgató. Hogy ne zavarjam, csak koppintottam egyet a vállán, és – köszönömöt intve – letettem a szelencét. Ahogy hozzáértem – és észrevett –, óriásit ugrott, bele az asztalba, csak úgy csattant, még a ballonkabátomat is meglebbentette a szele. Hiába láthatta rögtön, hogy csak én vagyok, percekig nem tudott megnyugodni.

 

Aki ennyire meg tud ijedni, aki így fél valamitől vagy valakitől, az hogy engedheti meg magának azt a luxust, hogy ilyen könnyen, ilyen észrevétlenül hagy a háta mögé férkőzni? Én például mindig résen vagyok. Gyakran hátrapillantok, és eddig még mindig elég korán ahhoz, hogy az állandóan a hátam mögött leselkedő ballonkabátos alak köddé váljon.

„A hajlékony hát meghosszabbítja az életet” – szólt a hivatalnok a testgyakorlást meg sem szakítva, és sejtelmesen elnézett a császári palota irányába a lába előtt kérelmével hajladozó földműves fölött.

 

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

Hosszú évek óta nem nézek TV-t, illetve nincs is TV-m, és a mai napig is azt gondolom, hogy jól döntöttem, de félek, hogy még így is túl későn.

 

Tegnap hajnalban szokásos csapongó álomepizódjaimat egy komplett reklámfilm szakította két részre. Egy nagy beton parkolóházban egy biztonsági őr kvaterkázott az egyik autó tulajdonosával. A háttérben egy sötét alak ólálkodott, és az egyik kocsihoz simulva a zsebéhez nyúlt, de ebben a pillanatban egy fekete öltönyös, korrekt, de kíméletlen arcú negyvenes úr lépett hozzá, és megérintette a vállánál. A bűnöző megdermedt, és minden további szóbeli vagy fizikai kényszerítés nélkül parancsolója mellé állt, és szótlanul, lehajtott fejjel követte.

 

Az öltönyös – kíséretében a rajtakapottal – kisétált a napfényre, és az autótulajdonos szeme láttára és füle hallatára megszégyenítette a biztonsági őrt, hogy hogy fordulhat elő ilyen. Egyúttal utasította, hogy hagyja el a parkolóház területét. Ezek után teátrálisan a kamera felé fordult, és mondott valamit arról, hogy náluk nemhogy ilyen, de egyáltalán semmilyen hiba nem csúszhat be. Elhalványuló képe helyére – utólag meglepő módon, de akkor teljesen helyénvalónak tűnően – az egyik legismertebb autókölcsönző cég logója úszott be. Hogy melyik cég volt az, semmilyen körülmények között nem árulom el. Tudom, hogy éppen ezt akarják.