A két idős hölgy elmélyülten kártyázott, és zajosan szürcsölve a teáját iszogatta, amikor két, szokatlanul mélyen hangzó koppantást hallottak az ajtó felől. Összerezzentek, és aggódó tekintettel néztek egymásra. A fiatalabbik még meg is ingatta a fejét, hogy nem, az nem lehet, hogy kopogtattak. Ki kopogtathatna pont most, pont itt? Az idősebbik habozás nélkül bólintott, mohón fogadta el húga ki nem mondott gondolatát.

 

Csak egy kör ment le, mikor a kopogtatás – ezúttal háromszor – megismétlődött. Mindketten némák maradtak pár feszült hallgatózással töltött másodpercig, aztán az előbb bólintó hölgy nagyon halkan, bizonytalanul így szólt: – Azt hiszem, kopogtattak. – A hangsúlyt a végén kissé felvitte, mert már közben megijedt a kimondott szótól, és remélte, hogy húga erősebb lesz nála.

 

Ahogy bízott benne, úgy is történt. Az először is nemet intő húg ellentmondást nem tűrő hangsúllyal, de fojtottan suttogva válaszolt: – Nem! – A magát elszóló megkönnyebbült. Hevesen bólogatott, és szinte csak az ajkait mozgatva, hang nélkül mondta sokkal inkább magának, mintsem a testvérének, hogy persze, hát hogy is kopogtathattak volna, az a valószínűbb, hogy ő téved, hiszen rosszabbul is hall a nála két évvel fiatalabb húgánál.

 

A húg egy határozott mozdulattal erélyesen csendre intette nővérét. Mindketten visszafojtott lélegzettel várakoztak. Az ajtó másik oldalán tétován állt egyik lábáról a másikra egy feketeruhás, sápadt küldönc. A halál küldönce. Ez már a harmadik alkalom volt, hogy nem tudta kézbesíteni a testvérpárnak az értesítést, amiből a közeljövőben természetes halállal halók szokták megtudni, hogy mi vár rájuk.

Már több mint tíz perce becsöngettek, de a leányiskola egyik földszinti osztályába még mindig nem érkezett meg a tanár. A fegyelmezett várakozást hamar sugdolózás, majd morajlás váltotta fel. Az egyik lány kióvakodott a folyosóra. Nem látott senkit.

 

Izgalom árasztotta el a tantermet. A lányok felálltak, egy-egy pad körül csoportosultak, és a váratlanul ölükbe hullott szabadságtól megrészegülve csacsogtak, nevetgéltek. Csak egy kislány ült némán a helyén. A leghátsó padban.

 

A közben zsivajjá terebélyesedett kis beszélgetéseket egy pisszenés vágta el. A lány, aki az előbb kikémlelt az ajtón, most így szólt: – Menjünk ki a parkba!

 

Egy pillanatra bent ragadt minden lélegzet. A bűnös kísértéstől kitágult pupillák izgatottan keresték egymást. Mint valami varázsütésre, anélkül, hogy bárki mondott vagy kérdezett volna bármit is, egyszerre bólintottak, és fojtott vihogással tódultak az ajtó felé.

 

Csak a leghátsó padban ülő kislány tétovázott. Az ajtónál utolsó szemöldökét felhúzva, értetlenül, hívón nézett rá, aztán ő is kilépett. A kislány ettől a mégoly csekély gesztustól felbátorodott, és elhatározta magát: ő is a többiek után ered.

 

Kapkodva kikecmergett a padból, és mintha groteszk vágtát utánozna, a lányok után iramodott. Bal lába ugyanis rövidebb volt a jobbnál. Mire a folyosóra ért, a többiek már a visszfényben fürdő kapunál jártak. Óvatosan sántikált odáig, nehogy sajátos kopogásával felhívja magára a figyelmet.

 

A kapuhoz érve egyre kevesebb erőt, egyre kevesebb elszántságot érzett magában. Amikor kinézett, a többieket már jó messze látta nevetve szaladgálni, fürdőzni a fák lombján gazdagon áttörő tavaszi napfényben. Egyszerre rászakadt az idegenség, a kívülállóság érzése. Nem tudott továbbmenni. Nem mert, és valahogy fizikailag is képtelen volt kilépni az iskola kapuján, mintha nem is ő maga lenne saját mozdulatainak az ura. Lassan könny borította el a szemét, ahogy – életében sokadszor – végignézett magán. Baloldalt egy lábnagyságú mutatóujj, jobboldalt pedig egy középsőujj csupaszlott ki sötétkék iskolai egyenruhája alól.

A hagyományőrző esten az asztal közepén egy óriási tálon süteményhalom trónolt súlyosan. Mintha senki nem mert volna hozzányúlni. Senki nem mert az első lenni: hogy nézne az ki, ha nekirontanának az ételnek, mint az állatok?

 

Valami fájdalmas visszaemlékezés folyt a régi szép időkről, amikor végre egy idősebb hölgy megszólalt. – Megkóstolom ezt a szegényt a széléről; úgy látom egy kicsit megégett a széle – monda, és zavart mosollyal bekapott egyet a kivétel nélkül tökéletes diós parányok közül.

 

Az üres csevegés folyt tovább, a szemek titkos mohón pásztázták a süteményeket. Kisvártatva egy újabb hölgy szánta el magát. – Ennek meg letört a széle, úgy látom. Akkor megeszem én – nevetett pirulva, és gyorsan, hogy senki ne láthassa pontosan, piros ajkai mögé varázsolt egy darabot. – Jé, ez mennyivel kisebb – tette hozzá hamar egy úr meglepetést színlelve, és tekintetével mintegy elnézést kérve bekapta a sütit.

 

Egyre nagyobb meglepetésemre ez így ment tovább: mindenki kitalált valamit, amivel lealacsonyíthatta annyira az egyébként hibátlan süteményt, hogy úgy érezze, nem kell falánksága, állatias ösztönei miatt szégyenkeznie. Sorban jöttek a túl kicsi, túl nagy, furcsa formájú, nem elég sötét, nem elég halvány darabok, és a hegyből hamarosan csak egy kis rakás lett, aztán már csak pár árva.

 

Ahogy az ilyen társaságokban lenni szokott, az utolsó darabhoz senki nem mert még csak közelíteni se. A szemekből állati vágy, keserves óhajtás, bűnös kísértés sütött. Kéjes lassúsággal nyújtottam ujjaimat a riadt tekintetek ellenében az utolsó diós parány felé, és megragadtam. Lassan magam elé emeltem, és komótosan körbeforgattam, hogy lássam minden irányból. – Ez a darab egyszerűen tökéletes – suttogtam látszólag magam elé, de valójában a nyilvánosságnak szánva, és csukott szemmel nyitott számba dobtam, és hagytam, hogy az íze szétolvadjon a nyelvemen. Csak az asztal lapján nyugvó bal kezemmel éreztem, ahogy a többiek rándulnak egyet.

Felhangosítanám a zenét úgy, hogy a mellkasomban érezzem az ütemet, hogy a gerincvelőmben áradjon az élmény, hogy a kinyújtott kezeimmel elérjem a plafon két sarkát. Erre egy szomszéd dörömbölne az ajtómon, mire én lehalkítanám a zenét, ajtót nyitnék, és megkérném, hogy ismételje meg, hogy is ütötte azt a ritmust az ajtó fáján. Ő megismételné. Akkor ezt hallgassa meg – mondanám neki, és betennék egy lüktető, hármasával visszatérő ritmust, mire ő biccentene, hogy igen-igen, de azt mondaná, hogy akkor inkább menjek vele, majd ő mutat nekem valamit. Vele mennék, hallgatnám, és elismerően biccentenék, hogy nem rossz, nem rossz, hagyja csak így, én meg visszamennék, én is nyitva hagynám az ajtómat, ő meg figyelné, hogy mit teszek alá az ő ütemének, aztán csak nevetnénk egymásra az ajtónkból, és amikor az egyik szomszéd sajátos ritmusban kezdene dörömbölni, már végképp látnánk, hogy ezt a napot ajándékba kaptuk.

Jó volt látni, ahogy ezek a hatéves forma gyerekek boltost játszanak az anyukájuktól kapott kis zöldség-gyümölcs kollekcióval. Az eladót és a vásárlót megformáló kisfiú is nagyon komolyan vette a szerepét, és igyekezett minden részletében tökéletes alakítást nyújtani.

 

– Ebből a szép eperből legyen szíves egy kilót – mondta az egyik.

– Kérem, már adom is, de válogathat maga is, amelyiket csak tetszik… Nézze csak, ez talán pirosabb.

– Ó, nagyon kedves. De… ugye ez már szabadföldi?

– Természetesen, kérem.

 

A vevő igazi kis tudatos vásárlónak tűnt. Ahogy a termesztés körülményeire kérdezett rá, még az ujjacskáját is fontoskodva feltartotta jelezve, hogy ez számára kiemelten fontos kérdés. A kis eladó pedig olyan volt, amilyennek egy olasz kisváros piacának legkedvesebb, ötven körüli kofáját képzelem, akihez törzsvendégek százai járnak vissza nap mint nap.

 

A vevő maga is választott pár epret, az eladó pedig mosolyogva tette hozzá a hasonlóan szépeket.

– Szabad még valamit adnom? A körténk mézédes. Portugáliából hozattam.

– Köszönöm, mást egyelőre nem kérek. Talán majd holnap beugrom.

 

A pult mögött álló kisfiú erre mosolyogva biccentett egyet, mintha azt mondta volna, hogy értem, ahogy a kedves vevő óhajtja. Aztán a játékmérlegre tette az epret, de a kis dobozka mögött ottfelejtette az ujját, és észrevétlenül ránehezedett a mérleg serpenyőjére. A mutató alig hallható surrogással lendült az osztás végéig.

 

– Pont egy kiló! – mondta visszafogottan sugárzó örömmel – Aztán hazaérjen vele, nehogy kevesebb legyen, mire az asszonyka kezébe kerül! – tette hozzá kedélyesen, és egy kacsintással fűszerezve, kópésan megveregette a vevő vállát. – Ezer forintot kérek.

Pontosan emlékszem minden pillanatára annak az estének, amikor elindultam lefelé a lejtőn. Néma csendben ettünk. Csak a kanalak koccanását lehetett hallani. Apám csalódott és dühös volt. Százig számolt, hogy meg ne bánja, amit mondani fog. Anyám végtelenül szomorúan, üveges szemekkel nézett maga elé, és csak a leves felszínét simogatta a kanalával. Nem bírt enni egy falatot sem. Nagyanyám a könnyeivel küszködött, időnként szaggatottan, a sírás határán kapott levegő után, és kilégzéskor alig hallható, elnyújtott jajt sóhajtott. Hálát adott az Úrnak, hogy nagyapám nem érte meg, hogy ilyen mélyre süllyedünk a szégyenben. A nővérem félt. Nem tudta elképzelni, mert soha még csak gondolni sem mert rá, hogy mi lesz azután, ha egyszer megtörténik a baj. Nekem pedig bűntudatom volt, és elvesztettem a hitemet. Tudtam, hogy ha már egyszer négyest kaptam, a tragédia bármikor megismétlődhet.

Karl Battelsson írásaiban egyedülállóan hitelesen mutatta be a háború poklát. A katona testi és lelki szenvedéseinek megrázóan mély, naturalista ábrázolásáért irodalmi Nobel díjat is kapott, leírásait azóta is tananyagként használják a pszichológiai és hadtudományi felsőoktatásban.

 

Éppen ezért különösen érdekes, hogy nemrég, halála után mintegy tíz évvel napvilágra került naplójában arról vallott, hogy a témával kapcsolatos minden személyes élményét egy iskolai vándortáborozás során szerezte. Ki-ki döntse el maga, hogy ez megsemmisíti az életművet, vagy éppen emeli annak fényét.

 

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

A központi parkban a nagy tó körül – főleg reggel és délutánonként – rengetegen kocognak. Ha arra járok, sokszor leülök nézni őket, és megpróbálom kitalálni, hogy miért futnak. Van, aki ismerkedni akar, van, aki kétségbeesetten fogyni, más az akaratát edzi vagy egyszerűen megszokta a mozgást, már szüksége van rá.

 

Évekkel ezelőtt tűnt fel két férfi. A forgatókönyv mindig azonos. Egy drága öltönyös, késő ötvenes vagy kora hatvanas úr mindig ugyanarra a padra ül le. Tartása büszke, dereka egyenes, látszik, hogy jó karban van. Nem annyira a futókat figyeli, mint inkább a gondolataiba mélyed. Szeme el-elréved, de időről-időre türelmetlenséget látok átsuhanni a vonásain. Ilyenkor megszokott eleganciájából nem kibillenve, de mégis csak szinte kapkodó mozdulattal a mellette lévő, szépen kidolgozott süteményes dobozhoz nyúl, és bekap egyet a falatnyi, porcukorral hintett, szerecsendió és fahéj illatát eregető sütemények közül.

 

Aztán egyszer csak előkerül a másik férfi. Én már messziről megismerem. A kétségbeesett típusba tartozik. Eredetileg törékeny alakját makacs, önálló életet élő, szinte szabad akarattal bíró zsírréteg lovagolja meg. A férfiról ömlik a veríték, összeszorított fogai között sziszegve áramlik ki és be a levegő.

 

Amikor az öltönyös úr elé ér, az szálegyenes, kissé túlméretes orrával társa felé bök, és megvető türelmetlenséggel, kurtán csak ennyit kérdez: – Mennyi még? A futó nem válaszol, csak zihálása hangosodik fel, arcáról pedig évtizedek óta növekedni látszó gyűlölet süt a büszke úr felé, aki persze tudja, hogy nem kap választ (vagy talán ismeri a feleletet a kérdésére?), és unottan, de egy kis megbúvó mosollyal a szája szegletében egy újabb darab sütemény után nyúl.

 

Éreztem, hogy ennek a két férfinek közös a története, de magamtól soha nem jöttem volna rá, hogy mi köti össze őket. Azonban egyszer, még sok évvel ezelőtt (milyen kicsi a világ!), a gyerekeket vittem cirkuszba. Minden áron be akartak jutni az előadás után a színfalak mögé, hogy megnézhessék az állatokat, a sürgés-forgást, a pihenő idomárokat. Ott elegyedtem szóba az öreg mindenessel. Nem emlékszem már, hogy került szóba, de ő mondta el a két férfi titkát. Ami azt illeti, ott, a cirkuszban ez inkább nyílt titok volt.

 

A két férfi évtizedekkel korábban egy zenélő-éneklő bohócpárost alkotott, akik műsorukat akrobatikus és illuzionista elemekkel is gazdagították. Kivételes tehetségű duó voltak. Zsenik. De csak együtt értek valamit: valahogy se más párral, se egyedül nem működött a varázs. Pedig enyhén szólva nem voltak barátok. Az egyiknek magának soha nem voltak ötletei, de bármit meg tudott csinálni, amit a másik mondott neki. Született „szakmunkás”, és – különösen a többi művészhez mérten – kimagaslóan megbízható ember volt.

 

A másik kreatív, de impulzív, öntörvényű művész volt. Társának gyakran kellett csillapítania, emlékeztetni a tett ígéreteire, mederbe terelni a kirohanásait az igazgatóság felé, vállalásokat tenni a nevében; egyszóval kapcsolatot teremteni közte és a világ többi része között. Hirtelen, kiszámíthatatlan természetén túl volt még egy, a szakmában nagyon súlyos terhet jelentő átka. Falánk volt és hízékony.

 

Ez sokszor okozott gondot, illetve állandó árnyékot vetett jövőjükre. Amikor a helyzet egy szezon kellős közepén olyan mértékben kezdett súlyosbodni, hogy az pályafutásuk rövid végét jósolta, olyan bizarr alkut kötöttek, amit senki nem tud józan ésszel elhinni, csak aki már akkoriban is ismerte őket, azóta pedig kénytelen meghajtani magát a közben bekövetkezett fejlemények kérlelhetetlen egyértelműsége előtt.

 

Természetesen a kreatívé volt az ötlet. Sötét, ördögien önző, mint minden, ami kipattant ihletett agyából. A „szakmunkás” a megbízhatóságát (és annak további ígéretét), a lojalitását adta az alkuba. Ő volt az, aki a terhet vállalata, hogy kettejük csodája tovább élhessen. Ő vállalta, hogy minden, amit a másik megeszik (zsíros húsok, olajos magvak, levesek, tészták, sütemények), őt fogja hizlalni.

Kedden lesz két hete, hogy megtámadták Jacques Briut-t, a Pacifista Front elnökhelyettesét, de a hír csak most került napvilágra. A feldühödött támadó többször megütötte az elnökhelyettest, aki a földre került, ahol további ütéseket és rúgásokat kellett elszenvednie. Sérülései nyolc napon túl gyógyulóak.

 

A magából kikelt agresszor csak akkor hagyta abba a bántalmazást, amikor áldozata már nem mozgott. A sértett kicsivel később magához tért, és látható fájdalmak közepette elővette a telefonját, majd kihívta a mentőket azzal, hogy egy polgártársa az elfogadhatónál lényegesen jobban felzaklatta magát, szinte kontrollálhatatlanná vált még saját maga számára is, ráadásul reális veszély, hogy előbb-utóbb kárt tesz magában.

 

A kiérkező mentők az utca másik oldalán lévő szórakozóhelyen találták a támadót. Amikor megkérték, hogy tartson velük, viselkedésével visszaigazolta a telefonáló összes állítását, így a biztonság kedvéért nyugtató injekciót adtak neki. A beszállítást követően még voltak kisebb dührohamai, amit újabb injekciókkal orvosoltak, majd néhány nap alatt finomhangolták a gyógyszer adagját. A kezelés sikeresnek mutatkozik: az utóbbi egy hétben rá se lehet ismerni, végre megnyugodott, arca kisimult, a nap nagyobbik részében a napba mosolyog.