Az utcánk végén lakott egy gyermekbénulásos, púpos szabó. Kuncsaftjai mind az átlagostól eltérő testű emberek voltak. Visszajártak hozzá, mert a legsúlyosabb elváltozásokat is olyan hatékonyan tüntette el, hogy az már csodaszámba ment. Nem volt az a ferdeség, rövidülés vagy hiány, amit ki ne simított, el ne lágyított volna. Az elkészült öltönyt vagy kosztümöt mély sóhajjal öltötték fel az ügyfelei, mert életükben először (hacsak nem jártak már korábban is nála) minden ízében hozzájuk tartozott a ruhájuk, éppen jó volt, mintha csak rájuk öntötték volna.
A bökkenő ott volt, hogy ez a sok ügyfél sem volt elég ahhoz, hogy tisztességesen megéljen az igazán magas színvonalon végzett munkájából. Ezért úgy döntöttem, hogy szerény eszközeimmel megpróbálok segíteni neki, és a soron következő öltönyömet nála csináltatom.
Rutinos, gyors mozdulatokkal, sajátosan sántikálva, imbolyogva vette le a méretet rólam. Közben szinte láttam apró bólintásaiból, ahogy a fejében életre kel az anyag, és lejátszódik, hogy majd mit csinál vele.
Egy hét múlva mehettem az elkészült öltönyért. A nadrág tökéletes volt, de a zakó esése valahogy nem stimmelt. A jobb vállamon el akart emelkedni, hátul pedig levegős maradt. Gondoltam, hogy elcserélte valaki máséval, de állította, hogy nem. Újra megméricskélt.
Két nap múlva visszamentem, de akkor se volt jó. Az előző hibát kijavította, de helyette elkövetett egy másikat. Most középen, a hetedik csigolyámnál vetemedett az anyag. Borzasztóan szégyellte magát, és megígérte, hogy másnapra már tökéletes lesz.
A következő napon visszamentem, de újra csalódnom kellett. Az első hiba ismétlődött meg, csak ezúttal a bal oldalamon. Olyan várakozón nézett rám, és annyira nem volt kedvem tovább folytatni ezt a komédiát, hogy azt mondtam, rendben van, és fizettem. Jó tanulópénz volt, többet nem jövök ide – gondoltam.
Ahogy hazaértem, elmeséltem a történteket a feleségemnek, és hogy demonstráljam a dolgot, fel is vettem az öltönyt. Feleségem értetlenül nézett rám. Nem látott semmi furcsát. Hirtelen nekem is gyanús lett a dolog. Nem éreztem a zavaró elemelkedést, az üres levegősséget. Kényelmes volt. Ami azt illeti, életem legkényelmesebb öltönyének bizonyult, mintha tényleg rám öntötték volna.
Tétova mozdulatokkal, értetlenkedve vettem le magamról, és nem értettem semmit az egészből. Hiszen a szabónál még egyértelműen rossz volt, olyan rossz, hogy az rögtön feltűnt, szinte kiabált. Most meg tökéletes. Nyeltem egyet, és jobb kezemmel óvatosan megsimítottam a bal vállamat. Remegő ujjaimmal éreztem, hogy a vállcsonttól lefelé, a lapockán át valami csonttarajos burjánzás feszíti a bőrömet. Pont olyan, ami a zakóba simul.
egypercesek 