Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

Nagyon vigyázzatok az ingatlanosokkal! A dédszüleimnek volt egy lakása. Az a klasszikus polgári egybenyíló szobákkal, fényárral, óriási konyhával, cselédszobával, satöbbi. Nagy becsben tartották. Utánuk megörökölték a nagyszüleim, aztán a szüleim. Én még úgy voltam gyerek, hogy három generáció élt együtt ebben a lakásban. Bőven elfértünk: százötven négyzetméteres volt.

 

Aztán úgy jött ki a lépés, hogy sajnos meg kellett válnunk tőle. Vesztünkre konzultáltunk egy ingatlanossal. Azt javasolta, hogy osszuk kétfelé a lakást, és így a kettőért összességében többet fogunk kapni, mint az egy nagyért; vagy ha közben meggondolnánk magunkat, az egyiket meg is tarthatjuk, és csak a másikból csinálunk pénzt, szóval mindenhogyan jobb, rugalmasabb megoldás a kétfelé osztás.

 

Mivel azt is felajánlotta, hogy az egész ügyet végigviszi, nekünk nem kell melósokkal tárgyalni, meg anyag után rohangálni, odaadtuk neki az eredeti, részletes tervrajzokat, és belementünk a dologba. Az egész procedúra fél évig tartott, szóval elég gyorsan lement ahhoz képest, hogy mekkora felfordulás egy ilyen beavatkozás, meg hogy hány engedély kell hozzá. Az ingatlanos végig nagyon korrektnek tűnt, rögzítette az eredeti állapotot, hogy honnan indultunk, aztán hozta, mutatta a terveket, beszámolt róla, hogy éppen hogy állnak, mi következik most, satöbbi. Szóval teljesen megbíztunk benne.

 

De amikor elkészült a két lakás, úgy éreztük, hogy valami nem stimmel, valami hiányzik. Sokáig nem jöttünk rá a dolog nyitjára, mert a térérzettel volt gondunk. Csak hát ugye ez két kisebb lakás, tehát természetes, hogy kisebb a tér, így az is természetes, hogy kisebbnek is érezzük. De csak ott motoszkált a fejünkben, hogy még sincs rendben a dolog, úgyhogy szépen elővettük a mérőszalagot, és megmértünk mindent. Az egyik lakás hatvanöt, a másik ötvenhárom négyzetméteres volt! Magyarul hiányzott harminckét négyzetméter! Átvert minket ez a szemétláda! Persze az egészet már kifizettük részletekben az átépítés alatt, a maradékot meg a végén, de persze még azelőtt, hogy rájöttünk volna a turpisságra.

 

Megpróbáltuk felhívni, de a számon előfizető nem volt kapcsolható. Az irodánál, ahol egyébként még voltunk is egyszer, nem is ismerték, illetve az épület is más volt valahogy. Kérdezgettünk más ingatlanosokat, meg a végén mindenkit, akit csak értünk, de semmi. Száz szónak is egy a vége: se az ingatlanos, se a harminckét négyzetméter nem lett meg.

– Ráérsz ma valamikor? Nagyon fontos lenne, hogy beszéljünk.

– Bármikor. Nincs olyan dolgom, amit ne tudnék félbeszakítani.

– Aha. És csütörtökön?

Az utcánk végén lakott egy gyermekbénulásos, púpos szabó. Kuncsaftjai mind az átlagostól eltérő testű emberek voltak. Visszajártak hozzá, mert a legsúlyosabb elváltozásokat is olyan hatékonyan tüntette el, hogy az már csodaszámba ment. Nem volt az a ferdeség, rövidülés vagy hiány, amit ki ne simított, el ne lágyított volna. Az elkészült öltönyt vagy kosztümöt mély sóhajjal öltötték fel az ügyfelei, mert életükben először (hacsak nem jártak már korábban is nála) minden ízében hozzájuk tartozott a ruhájuk, éppen jó volt, mintha csak rájuk öntötték volna.

 

A bökkenő ott volt, hogy ez a sok ügyfél sem volt elég ahhoz, hogy tisztességesen megéljen az igazán magas színvonalon végzett munkájából. Ezért úgy döntöttem, hogy szerény eszközeimmel megpróbálok segíteni neki, és a soron következő öltönyömet nála csináltatom.

 

Rutinos, gyors mozdulatokkal, sajátosan sántikálva, imbolyogva vette le a méretet rólam. Közben szinte láttam apró bólintásaiból, ahogy a fejében életre kel az anyag, és lejátszódik, hogy majd mit csinál vele.

 

Egy hét múlva mehettem az elkészült öltönyért. A nadrág tökéletes volt, de a zakó esése valahogy nem stimmelt. A jobb vállamon el akart emelkedni, hátul pedig levegős maradt. Gondoltam, hogy elcserélte valaki máséval, de állította, hogy nem. Újra megméricskélt.

 

Két nap múlva visszamentem, de akkor se volt jó. Az előző hibát kijavította, de helyette elkövetett egy másikat. Most középen, a hetedik csigolyámnál vetemedett az anyag. Borzasztóan szégyellte magát, és megígérte, hogy másnapra már tökéletes lesz.

 

A következő napon visszamentem, de újra csalódnom kellett. Az első hiba ismétlődött meg, csak ezúttal a bal oldalamon. Olyan várakozón nézett rám, és annyira nem volt kedvem tovább folytatni ezt a komédiát, hogy azt mondtam, rendben van, és fizettem. Jó tanulópénz volt, többet nem jövök ide – gondoltam.

 

Ahogy hazaértem, elmeséltem a történteket a feleségemnek, és hogy demonstráljam a dolgot, fel is vettem az öltönyt. Feleségem értetlenül nézett rám. Nem látott semmi furcsát. Hirtelen nekem is gyanús lett a dolog. Nem éreztem a zavaró elemelkedést, az üres levegősséget. Kényelmes volt. Ami azt illeti, életem legkényelmesebb öltönyének bizonyult, mintha tényleg rám öntötték volna.

 

Tétova mozdulatokkal, értetlenkedve vettem le magamról, és nem értettem semmit az egészből. Hiszen a szabónál még egyértelműen rossz volt, olyan rossz, hogy az rögtön feltűnt, szinte kiabált. Most meg tökéletes. Nyeltem egyet, és jobb kezemmel óvatosan megsimítottam a bal vállamat. Remegő ujjaimmal éreztem, hogy a vállcsonttól lefelé, a lapockán át valami csonttarajos burjánzás feszíti a bőrömet. Pont olyan, ami a zakóba simul.

Ritmusra léptem. Még az álló, piros fénygyalogos világított, de biztosan éreztem, hittem, hogy a harmóniának ezen a szintjén, ha nem lassítok és nem gyorsítok, hanem csak tartom az ütemet, pont zöldet fogok kapni, amint talpammal a zebrát érintem.

 

Úgy is lett. Ugyanabban a pillanatban léptem le, amikor a fénygyalogos zöldre váltott és elindult. De egy szemvillanásnyival, egy féllépésnyivel később a lámpa visszaváltott pirosra. Megtorpantam. Balról egy autó gurult át nagy, kerek zöldjén. A belsejéből kiszűrődő dob kérlelhetetlenebb, beteljesítőbb volt, mint az én fülhallgatómból jövő.

A bemutatkozáskor kiderült, hogy az egyik barátnőjének pont úgy hívják az unokaöcsét, mint engem, de amikor csak annyit mondtam, hogy nahát, pedig ez milyen ritka név, valahogy elbizonytalanodott, és később már nem állított ilyesmit. Sőt, letagadta. Aztán kiderült, hogy azt hitte, hogy rosszul hallotta a nevemet, de nem, jól hallotta. Ritka név, és az unokaöcsének ugyanaz. Mégiscsak.

 

Miután ez tisztázódott, azt mondta, hogy nincs meglepve ezen az egészen, hiszen nyilvánvaló, hogy az emberek – a mai világban – nem értik meg egymást. Nagyon szomorú lett ettől, úgyhogy azt válaszoltam, hogy nem olyan rossz a helyzet, az emberek jól megértik egymást egy csomó hétköznapi helyzetben (hasonlókban, mint ez a mi kis beszélgetésünk), akár félszavakból is.

 

Értetlenül nézett rám. Már meg is bántam, hogy előhozakodtam ezzel, de még megpróbáltam megmagyarázni, hogy arra gondolok, hogy megkérdezni egy utcát, hogy van-e valamilyen áru a boltban, ezek egyszerű és jól működő kis gondolatcserék. De belém fojtotta a szót. – Ez csak a felszín! – felelte indulatosan – arról pedig nincs értelme beszélni. Mindenki csak a felszínen úszik, senki nem ás a dolgok mélyére.

 

Értem – mondtam kicsit türelmetlenül –, de én nem erről beszélek, hanem hogy akármilyen is, de mégiscsak van megértés az emberek között, de ha már erről beszélünk, még azt is állítom, hogy értelmes, mély megértés is van. Sokszor még idegenek között is. Ugyanilyen, amikor egy könyvet olvasol – folytattam lelkesen, mert éreztem, hogy most megtaláltam a megfelelő szemléltetőeszközt –, és magadra ismersz benne, vagy elkezded olvasni a mondatot, és érzed előre, hogy merre tart! Érted?

 

Hogy jön ide az olvasás? Jó, hogy nem filmekről kezdesz beszélni. Nem értem – mondta szinte sértődötten, mint akitől elvették a témáját. Én arról beszéltem, hogy az emberek nem értik meg egymást. Hogy elbeszélnek egymás mellett, mindenki mondja a magáét, de nem érti meg a másikat – artikulált az arcomba kioktatón.

 

Ránéztem, aztán egy kicsit körbe. Két-három arcot láttam, akik a mi beszélgetésünket hallgatták, és felváltva néztek rám, és őrá, hátha valamelyikünk végre elárulja, hogy miről van szó. – Igazad van. Mégiscsak neked van igazad. Ha jobban belegondolok, tulajdonképpen engem sem ért meg senki – mondtam egy sóhajtással, és visszamentem a többiekhez, hogy megpróbáljam elmagyarázni legalább azt, amire én gondoltam.

A két szomszédos települést néhány kilométer és egy észak felé osonó völgy választotta el egymástól. A völgy mentén – és fel, tovább az erdőig – sajátos határvonal húzódott. Ha az egyik oldalon nappal volt, a másikon éjszaka; és fordítva.

 

Mindkét településen napkeltétől napnyugtáig dolgoztak az emberek. Olyan fáradtság béklyózott mindenkit, mintha évtizedek óta nem aludtak volna. Amikor a munka végeztével hazaindultak a völgy két oldalát összekötő úton, már szürkület volt. Alig várták, hogy hazaérjenek, és végre kipihenhessék magukat, a családjukkal lehessenek.

 

De kevéssel az után, hogy a szürkületbe értek, a sötétedést egy szinte észrevehetetlen pillanattól kezdve világosodás váltotta fel. Valamikor ekkortájt, pár hosszú percre köd ült az útra, de leginkább az ingázók fejére, és mire a hajnali derengésben feltűntek a völgy másik oldalán fekvő település körvonalai, mindenki azon kapta magát, hogy épp munkába tart, és nem tudja felidézni, hogy mivel telt az estéje. Nyilván szokás szerint azonnal bedőltek az ágyba a kimerültségtől, és elaludtak – gondolták az ebédszünetben, amikor először volt idejük gondolkodni a nap során –, hiszen már most délben is megint annyira fáradtnak érzik magukat, mintha évtizedek óta nem aludtak volna.

 

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

Az asztal körül mindenki elcsendesedett, Kata, a következő előadó pedig beszélni kezdett. Egy beruházás szükségességéről akarta meggyőzni a jelenlévő, híresen rigorózus döntéshozókat.

 

Nagy lendülettel vágott bele. Hangosan beszélt, és ügyelt rá, hogy hangja mindig a levegőben zengjen, egy pillanatra se haljon el. Aggódott, hogy a csöndet kihasználnák a többiek, és belekérdeznének a mondanivalójába, támadni kezdenék, ne adj’ isten még belefojtani is megpróbálnák a szót, le akarnák söpörni a témát az asztalról, el akarnák hallgattatni őt magát még az előtt, hogy mindent el tudna mondani.

 

Hamarosan észrevette az első felhúzott szemöldököket. Gyorsítani kezdett a beszédén. Már hadart. Közben, ha bármi további jelét látta a türelmetlenkedésnek, ujját intőleg felemelte, hogy nem fejezte még be. Hangja időnként elfátyolosodott, ahogy a torkán valami megnyúlt, bugyborékolni akaró nyálömleny egyensúlyozott. Amikor már fojtott rikácsolásnak hallatszottak a szavai, gyorsan köszörült egyet a torkán, de épp csak annyit, hogy még épp érthető legyen, amit mond, több időt nem mert egy rendes krákogásra szánni, mert látta a tekintetekből, a fészkelődésből, hogy akkor lecsapnak rá; ha elejti a szót, rálépnek, és nem engedik felvenni soha már.

 

Sokáig bírta így, de aztán elmondott mindent, nem jutott már több az eszébe. Vége hát. Elmondta, amit akart. Talán nem volt elég összeszedett, de elmondta, ez a lényeg. Elhallgatott. Néma csend, és a többiek döbbenete nehezedett rá. Érezte, hogy elrontott valamit. Nem győzte meg őket.

 

Nagy levegőt vett, hogy újra megvívja a harcot, hogy elmondjon mindent, de ekkor az elnök rákiáltott. – Elég! Hagyja már abba, az isten szerelmére! Mi van magával?!

 

Kata megdermedt, megnémult. Körbenézett a szobában, a rá meredő szempárokba bámult, és valami iszonyút látott tükröződni bennük. Félelemmel telve, lassan maga elé emelte kitárt tenyereit, és kővé dermedve meredt rájuk. Végignézett magán, és a megtébolyodás határán reménytelenül egyensúlyozva látta, hogy ruhájában elveszve visszaváltozott azzá a kislánnyá, akit nem engedtek szóhoz jutni a szülei, akibe belefojtották a szót a tanárai, akitől elfordultak az osztálytársai, amikor beszélni kezdett.

– Figyelj, én nem azt mondom, hogy ez valami tragédia, csak azt, hogy nem vagy jóképű. Ennyi.

– Persze. Akkor csak azt mondd meg, hogy szerinted anyám miért állítja ennek épp az ellenkezőjét?

– …

– Na? Mi van? Erre nem tudsz válaszolni, mi?

Talliában nincsenek kövér emberek. Akit nálunk hízékonynak mondanak, ott növékeny. Aki nálunk túlsúlyosnak számít, ott magas. Akit elhízottnak hívunk, az ott égimeszelő.

 

Az alacsonyak önbizalommal teltek, és gyakran összesúgnak a magasak háta mögött. A magazinok címlapjairól már-már irreálisan kis emberek nevetnek az olvasók arcába. A magasak lehajtják a fejüket, meggörnyesztik a hátukat, keresztcsíkos ruhát hordanak, és minden egyéb módon igyekeznek elleplezni szégyenletes magasságukat.

 

Az utóbbi években külön boltok segítenek rajtuk a ruházkodás terén, de a közlekedés – szélsőséges esetben – sokkal nagyobb gondot tud okozni. Előfordul, hogy az elnőttel a repülőn a felette lévő helyet is kifizettetik.

 

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

– Látom, végre kisimultál, megnyugodtál az utóbbi egy-két hétben. Kezdenek bejönni a dolgaid, amiket korábban elterveztél?

– Nem. Végleg lemondtam róluk.