Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

– Nem bírom tovább – nyögte Agterson. Alig tudta megformálni és áterőltetni a hangot száraz nyelvén és véresre cserepesedett ajkán. Megpróbált nyelni egyet, de csak a torka szorult össze, mintha ezernyi tű tartaná össze és tépné darabokra egyszerre. Verejtékezett és fázott, a nap kegyetlen égetését a hőérzettől elkülönült, metsző fájdalomként érzékelte. Látómezeje szélén kiégett fehérség, és leselkedő illúziók kerülgették egymást. Lerogyott a forró földre. Féloldalt feküdt, és felkönyökölve próbálta távol tartani magát a portól, ami ki akarta szívni az utolsó csepp nedvességet, az utolsó csepp életet is belőle.

 

– Nem fogok tudni veletek menni – suttogta szárazon – Vigyetek el a folyóig, ha meghaltam. És dobjatok bele. Akkor legalább vége lesz ennek a rohadt szárazságnak.

 

– A folyóig? – kérdezte Distner. Az még vagy háromszáz méter! Figyelj, megígérjük, hogy elviszünk odáig, de azért jobb lenne, ha megpróbálnál tovább jönni, ameddig csak bírsz. Légy ránk is tekintettel, mi is ugyanannyit gyalogoltunk, mint te… mondjuk az is igaz, hogy minket nem lőttek meg…

 

– Igazad van, ne haragudj, csak ez a szar halálfélelem… teljesen kiforgat magamból – mondta Agterson alig hallhatóan, szégyenkezve, és minden erejét összeszedte, hogy fel tudjon állni.

– Esik az eső.

– Ezt vond vissza!

A dzsinn annak rendje és módja szerint előbújt a lámpásból, de – ahelyett, hogy a kívánságaimat várta volna karba tett kézzel – magzatpózban, üveges tekintettel a szőnyegre kuporodott. Nem hibáztatom. Ki bírna ki ép elmével hétszáz évet egy lámpában, ami még csak nem is világít?

Lakott a házunkban egy idős házaspár. A feleség egy házsártos, mosolytalan, kiszáradt öregasszony volt. Mindig ő ment elől, kövérkés, szomorú arcú férje pedig a nyomában kullogott. A nő szidalmazta a férfit, az meg – válasz helyett – mormogott magában. Ha találkoztak valakivel, elhallgattak. Olyannyira, hogy nem is köszöntek, csak vonultak tovább. A nő összeszorított, a szidalmak áradatát visszatartó szájjal, a férfi meg hosszúra nyújtott, halk sóhajtással.

 

Aztán a nő egyszer csak rosszul lett, kórházba került, és meg is halt két nap alatt. A férfit nem láttuk vagy egy hónapig. Amikor viszont előkerült, kedélyes köszönéssel hívta fel magára a figyelmet. Peckesen járt, nyugodt mosoly bujkált a szája szegletében, egészen kivirágzott. Lefogyott, és megélénkült. Elkezdett a parkba járni sakkozni, arcát megbarnította a nap, vendégeket fogadott, kedves és kommunikatív lett a ház lakóival és az emberekkel általában.

 

Csodálatos három hónapot töltött így. Aztán egyszer csak rosszul lett, kórházba került, és meg is halt két nap alatt. A következő héten megjelent a lánya, hogy felmérje, birtokba vegye a lakást. Kiköpött anyja volt. Mögötte pár lépéssel egy megfáradt, szomorú arcú, kövérkés férfi kullogott.

Natasa filigrán alakját párás fényesség vonta körbe, ahogy két, ólmosan puffadt szatyorral a kezében felbukkant a hosszú lépcsősor tetején. Résnyire nyitotta cseresznyepiros ajkait, ahogy pihegett. Dús, hollófekete hajkoronájából egy rakoncátlan tincs omlott fénylő homlokára. István már várta. Ha sportolástól látta így kipirulni a feleségét, az nem érintette meg különösebben, de ha valamiféle munkától, az mérhetetlenül felizgatta. Most is majd’ összeroppantotta izgalmában a kezében tartott sörösüveget.

 

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

Osztálytársunk, Lui annyira szürke, egérszerű volt, annyira nem bocsátkozott semmiféle cselekvésbe, annyira meghúzta magát, végső soron annyira el akart tűnni a világ szeme elől, hogy mindenki őt vette észre elsőnek.

 

Drót, seszínű haja, kifejezéstelen, soha semmilyen érzelmet el nem áruló lárvaarca, halványkék erekkel behálózott sárgásszürke pergamenbőre volt. Csontjai törékenyek, háta görbe, karjai erőtlenek, ujjai nedvesek és véznák voltak. Soha nem nézett konkrétan valakire vagy valamire, csak kinézett a fejéből. Tekintete tompán pislákolt.

 

Csak akkor szólalt meg, ha az elkerülhetetlen volt. Hangja ilyenkor fakó, érzelemmentes, élettelen volt, kurta szavait ugyanakkor – minthogy nem volt gyakorlata a megszólalásban – kissé eltúlzott hangerővel engedte a külvilágba, hogy aztán pengeszáját megint szorosra zárja.

 

A megszólalást egyébként – az esetek döntő többségében – csak a felelések alkalmával érezte elkerülhetetlennek. Külön tragédia, hogy akkor meg tudásának kínzó hiánya ítélte némaságra. Így volt azon a földrajz órán is, amelyikre annyira élesen emlékszem.

 

A tanár eleinte ült a pulpitusa mögött, Lui pedig mellette állt ernyedten lógó karokkal, és szótlanul nézett a fal egy alacsony pontjára, vagy legalábbis arrafelé. Könnyű kérdéseket kapott, de nem tudott megfelelni rájuk. A tanár fészkelődni kezdett, a fejét csóválta. Lui csak állt némán, rezzenéstelen arccal. A tanár felállt, és körbe-körbe sétálva rátért a mentő kérdésekre, azokra, amiket mindenki tud. Lui röviden megköszörülte a torkát, mire mindenki visszatartotta a lélegzetét, de a krákogást nem követte kinyilatkoztatás, illetve Lui arcáról semmilyen szándékot, pontosabban egyáltalán semmit nem lehetett leolvasni.

 

A tanár nem tudta tovább leplezni idegességét. Luit a maga kudarcának is érezte. – Akkor mondj valamit! – szólt emelt hangon. – Bármit! Akármit, ami eszedbe jut! Hát nem emlékszel semmire? Nem!? – folytatta egyre hangosabban. De Luinak a szeme sem rebbent, az ajka sem moccant. – Akkor kérdezz! – ordította a tanár. – Kérdezz, hogy mit nem értesz! Mire vagy kíváncsi?! Az isten verjen meg, nem tudsz kérdezni se?! Meg fogsz bukni! Te nem csak meg fogsz bukni, hanem neked véged van! Mit akarsz így csinálni az életben?! Erre válaszolj! A kurva istenit, mondj már valamit! Vagy tudod mit? Ne mondj semmit, csak bólogass, vagy ingasd a fejed! Na?

 

Luin semmi változás nem látszott. A tanár már kipirult, arca eltorzult, homlokán verejték gyöngyözött, de Lui csak állt ott görbén, némán, sárgásszürkén. – Csinálj már valamit, te szerencsétlen! Baszd meg! Akármit, és megkapod a kettest! Na!! Semmi?! Esküszöm, te nem vagy normális! Hát nem veszed észre, hogy már sértegetlek? Miért nem reagálsz?! Néma vagy?! Nem tudod mozgatni az arcizmaidat?! Nem értelek. Nem félsz, hogy megbuksz? Hogy így nem élheted le az életedet? Nem vagy zavarban, hogy hülye vagy? Nem haragszol legalább, hogy kiabálok veled?

 

A tanár ekkor – mivel továbbra sem kapott választ vagy bármilyen reakciót – Lui fölé magasodott, megragadta a vállát, és két kidagadó érrel a nyakán, meg eggyel a homlokán, nyálat prüszkölve, közvetlen közelről az arcába ordított:

 

– A picsába! Vannak neked egyáltalán érzelmeid?!!

– Igen – felelte Lui kissé eltúlzott hangerővel, fakó géphangon és rezzenéstelen, itt-ott nyáltól csillanó arccal. Aztán újra összezárta vértelen ajkait.

Dávid mindenkit elképesztve kijelentette: – Én laccsolok. Most, hogy kimondta… tényleg. De hogy lehet, hogy ez eddig nem tűnt fel egyikünknek sem?

 

 

 

Dávid azt mondta, hogy évekkel ezelőtt, hosszadalmas, hiábavalónak bizonyuló küzdelem után végül úgy döntött, majd csak olyan szavakat használ, amiben nincs egy sem a félelmetes hangból. Amint meséli, kezdetben állandóan bele-belefutott ugyan a sajátos csapdába, de aztán szépen megszokta, hogy vannak tiltott szavak, más, amúgy kevéssé kedvelteket pedig sajnos menthetetlenül használnia kell, hiszen nincs helyettük jobb.

 

Ezt a szöveget – az eddig kifejtett teljesítményt méltatandó – Dávidnak ajánlom. Nyugodtan felolvashatja a vizsgabizottság előtt fennhangon, senki nem fog gyanakodni, hogy beszédhibája miatt alkalmatlan lenne bemondónak.

Mint minden reggel, Kiss Attila, 10.B. osztályos tanuló fülhallgatóval a fülében ült a villamoson, és az iskola felé tartott. Ahogy egy hosszú, egyenes szakaszhoz értek, kedvenc számának elszabadult gitárszólója lassú körzéssel ráereszkedett az alapriffre, majd egyesült vele. Ebben a pillanatban Kiss Attila jelenést látott. A villamos tetejét fényár tépte szét, és a fiút a duzzadt ajkú, fülledten kacsintó Szűz Mária csalogatta magához. Vonzásának engedve felállt az ülésből, mellkasát kidüllesztette, karjait az ég felé tárta, és kissé elemelkedett a padlótól, majd – alig pár pillanattal később – felszállt a villamos fölé. Öt napja mosott haja glóriaként terült ki a szélben, pattanásai belerepültek a napba, ő pedig csak nevetett és szállt az ég felé. Az igazolatlan nap, a bukás biológiából, és a tízóraiját elbirtokló 12-edikesek súlytalan parányokká zsugorodtak szemében.

 

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

Komoly erőfeszítésembe került, hogy nyugodtan üljek a székemen. Az orromat piszkáltam, ujjaimmal a combomon doboltam, némán fütyültem. Időnként az izmaimat is megfeszítettem, az állkapcsomat is szorosabbra zártam. De semmi nem használt.

 

Csak ültünk körben, sorba mindenki mondott valamit, de képtelen voltam odafigyelni, csak a fejemet forgattam, csak vettem a mély lélegzeteket. A szemem előtt összefolyt a sok öltönyös; egyedül én voltam farmerban.

 

Úgy tűnt, hogy megállt az idő. Pár perc teljesen kiesett, de amikor feleszméltem, még mindig ugyanaz az ember beszélt. Ekkor ültömben lehajoltam, hogy feljebb húzzam a zoknimat. Magam sem tudom, miért, de lopva megsimítottam a szőnyegpadlót. Feszes volt, de volt benne puhaság is. Ruganyos volt. Erre jutottam.

 

Kihúztam magam, és megpróbáltam a beszélőre figyelni, de tekintetem elkalandozott. A padlószőnyeget bámultam. Először nem volt rajta semmi különös, de aztán – minél tovább néztem, annál inkább – úgy láttam, hogy egy bizonyos sávban sötétebb, mint máshol. De hiszen ez egyszínű padlószőnyeg. Ahogy jobban kimeresztettem a szemem, nem láttam semmit. Aztán megint bambulni kezdtem. Újra előjött a sötétebb sáv. Nem tudtam levenni róla a szemem.

 

Valahogy vonzani kezdett. Magához akart szippantani. Szinte láttam a levegőben az ívet, amit szükségképp be kell járnom, aminek a vége a székek által alkotott kör közepén volt. Lassan emelkedni kezdtem, de észbe kaptam, és visszaszorítottam magam az ülőlapra. Izmaim önálló életre keltek. Először külön-külön kezdtek el összehúzódni, majd összehangolva. A folt, az ív… Összeállt a kép. Bukfenceznem kell. Kell!

 

Úristen, dehogyis! Éppen, hogy nem szabad bukfenceznem! Miért tenném? Ez nem normális! De az izmaim megkettőzték erejüket. Az első ugrási kísérletet egyszerű homorításba hajlítottam, mintha csak mozgó beleim hangadását próbálnám palástolni. De közben elkezdtem a bukfencre gondolni. Vágyni rá. Behunytam a szemem, és elképzeltem a mozdulatot.

 

És ebben a pillanatban már ugrottam is volna, de időben észbe kaptam megint, és csak egy kicsit emelkedtem meg. Gyorsan úgy csináltam, mintha a párna gyűrődött volna meg alattam; megigazítottam. Ezt néhányan észrevették. A harmadik roham egy pillanat múlva jött, és már csak akkor tudtam megfékezni, amikor már álltam. Minden tekintet rám szegeződött.

 

Ekkor a tábla felé mutattam, szemeimet résnyire húztam, mintha nem látnék rendesen, majd bólintottam, és visszaültem a helyemre. Teljesen ellazítottam magam, minden idegszálammal arra összpontosítottam, hogy egyetlen izmom se ránduljon, de az agyamat nem tudtam megzabolázni. Csak azt a szép ívet vágytam, a padlószőnyeg ruganyos érintését, a bukfencet.

 

Pedig nem szabad, ez egyértelmű. Nemcsak, hogy nem szabad, hanem óriási hiba lenne. Rettenetesen kínos. Miért vágyom rá mégis? – kérdeztem magamtól kétségbeesve. De ahogy ezen gondolkodtam, kicsúszott az irányítás a kezemből, összehúzódtam, combom és lábikrám megfeszültek, én pedig megadva magam a kínzó, édes vágynak, ugrottam.

 

Nem érdekelt semmi, csak az ugrás, a bukfenc öröme. Ahogy végeztem a mozdulattal, egy pillanatra mennyei nyugalom költözött a szívembe, de rögtön utána megijedtem. Néma csend lett, mindenki engem bámult. Karnyújtásnyira tőlem, jobbra észrevettem egy tollat a földön. Érte nyúltam, és odaadtam vélhető tulajdonosának. – Ezt, azt hiszem, te ejtetted el. Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én rettenetesen elgémberedtem – folytattam szünet nélkül, és a másik oldalon ülők felé kacsintottam.

 

Megkönnyebbült nevetés morajlott fel, a fejtágító vezetője pedig elnézést kért, hogy ennyire nem figyelt a múló időre, és szünetet rendelt el, ami után én már nem mentem vissza.