Hogy jön ez ide?

A bemutatkozáskor kiderült, hogy az egyik barátnőjének pont úgy hívják az unokaöcsét, mint engem, de amikor csak annyit mondtam, hogy nahát, pedig ez milyen ritka név, valahogy elbizonytalanodott, és később már nem állított ilyesmit. Sőt, letagadta. Aztán kiderült, hogy azt hitte, hogy rosszul hallotta a nevemet, de nem, jól hallotta. Ritka név, és az unokaöcsének ugyanaz. Mégiscsak.

 

Miután ez tisztázódott, azt mondta, hogy nincs meglepve ezen az egészen, hiszen nyilvánvaló, hogy az emberek – a mai világban – nem értik meg egymást. Nagyon szomorú lett ettől, úgyhogy azt válaszoltam, hogy nem olyan rossz a helyzet, az emberek jól megértik egymást egy csomó hétköznapi helyzetben (hasonlókban, mint ez a mi kis beszélgetésünk), akár félszavakból is.

 

Értetlenül nézett rám. Már meg is bántam, hogy előhozakodtam ezzel, de még megpróbáltam megmagyarázni, hogy arra gondolok, hogy megkérdezni egy utcát, hogy van-e valamilyen áru a boltban, ezek egyszerű és jól működő kis gondolatcserék. De belém fojtotta a szót. – Ez csak a felszín! – felelte indulatosan – arról pedig nincs értelme beszélni. Mindenki csak a felszínen úszik, senki nem ás a dolgok mélyére.

 

Értem – mondtam kicsit türelmetlenül –, de én nem erről beszélek, hanem hogy akármilyen is, de mégiscsak van megértés az emberek között, de ha már erről beszélünk, még azt is állítom, hogy értelmes, mély megértés is van. Sokszor még idegenek között is. Ugyanilyen, amikor egy könyvet olvasol – folytattam lelkesen, mert éreztem, hogy most megtaláltam a megfelelő szemléltetőeszközt –, és magadra ismersz benne, vagy elkezded olvasni a mondatot, és érzed előre, hogy merre tart! Érted?

 

Hogy jön ide az olvasás? Jó, hogy nem filmekről kezdesz beszélni. Nem értem – mondta szinte sértődötten, mint akitől elvették a témáját. Én arról beszéltem, hogy az emberek nem értik meg egymást. Hogy elbeszélnek egymás mellett, mindenki mondja a magáét, de nem érti meg a másikat – artikulált az arcomba kioktatón.

 

Ránéztem, aztán egy kicsit körbe. Két-három arcot láttam, akik a mi beszélgetésünket hallgatták, és felváltva néztek rám, és őrá, hátha valamelyikünk végre elárulja, hogy miről van szó. – Igazad van. Mégiscsak neked van igazad. Ha jobban belegondolok, tulajdonképpen engem sem ért meg senki – mondtam egy sóhajtással, és visszamentem a többiekhez, hogy megpróbáljam elmagyarázni legalább azt, amire én gondoltam.

Az ingázók

A két szomszédos települést néhány kilométer és egy észak felé osonó völgy választotta el egymástól. A völgy mentén – és fel, tovább az erdőig – sajátos határvonal húzódott. Ha az egyik oldalon nappal volt, a másikon éjszaka; és fordítva.

 

Mindkét településen napkeltétől napnyugtáig dolgoztak az emberek. Olyan fáradtság béklyózott mindenkit, mintha évtizedek óta nem aludtak volna. Amikor a munka végeztével hazaindultak a völgy két oldalát összekötő úton, már szürkület volt. Alig várták, hogy hazaérjenek, és végre kipihenhessék magukat, a családjukkal lehessenek.

 

De kevéssel az után, hogy a szürkületbe értek, a sötétedést egy szinte észrevehetetlen pillanattól kezdve világosodás váltotta fel. Valamikor ekkortájt, pár hosszú percre köd ült az útra, de leginkább az ingázók fejére, és mire a hajnali derengésben feltűntek a völgy másik oldalán fekvő település körvonalai, mindenki azon kapta magát, hogy épp munkába tart, és nem tudja felidézni, hogy mivel telt az estéje. Nyilván szokás szerint azonnal bedőltek az ágyba a kimerültségtől, és elaludtak – gondolták az ebédszünetben, amikor először volt idejük gondolkodni a nap során –, hiszen már most délben is megint annyira fáradtnak érzik magukat, mintha évtizedek óta nem aludtak volna.

Amikor beszélni kezdett

 

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

Az asztal körül mindenki elcsendesedett, Kata, a következő előadó pedig beszélni kezdett. Egy beruházás szükségességéről akarta meggyőzni a jelenlévő, híresen rigorózus döntéshozókat.

 

Nagy lendülettel vágott bele. Hangosan beszélt, és ügyelt rá, hogy hangja mindig a levegőben zengjen, egy pillanatra se haljon el. Aggódott, hogy a csöndet kihasználnák a többiek, és belekérdeznének a mondanivalójába, támadni kezdenék, ne adj’ isten még belefojtani is megpróbálnák a szót, le akarnák söpörni a témát az asztalról, el akarnák hallgattatni őt magát még az előtt, hogy mindent el tudna mondani.

 

Hamarosan észrevette az első felhúzott szemöldököket. Gyorsítani kezdett a beszédén. Már hadart. Közben, ha bármi további jelét látta a türelmetlenkedésnek, ujját intőleg felemelte, hogy nem fejezte még be. Hangja időnként elfátyolosodott, ahogy a torkán valami megnyúlt, bugyborékolni akaró nyálömleny egyensúlyozott. Amikor már fojtott rikácsolásnak hallatszottak a szavai, gyorsan köszörült egyet a torkán, de épp csak annyit, hogy még épp érthető legyen, amit mond, több időt nem mert egy rendes krákogásra szánni, mert látta a tekintetekből, a fészkelődésből, hogy akkor lecsapnak rá; ha elejti a szót, rálépnek, és nem engedik felvenni soha már.

 

Sokáig bírta így, de aztán elmondott mindent, nem jutott már több az eszébe. Vége hát. Elmondta, amit akart. Talán nem volt elég összeszedett, de elmondta, ez a lényeg. Elhallgatott. Néma csend, és a többiek döbbenete nehezedett rá. Érezte, hogy elrontott valamit. Nem győzte meg őket.

 

Nagy levegőt vett, hogy újra megvívja a harcot, hogy elmondjon mindent, de ekkor az elnök rákiáltott. – Elég! Hagyja már abba, az isten szerelmére! Mi van magával?!

 

Kata megdermedt, megnémult. Körbenézett a szobában, a rá meredő szempárokba bámult, és valami iszonyút látott tükröződni bennük. Félelemmel telve, lassan maga elé emelte kitárt tenyereit, és kővé dermedve meredt rájuk. Végignézett magán, és a megtébolyodás határán reménytelenül egyensúlyozva látta, hogy ruhájában elveszve visszaváltozott azzá a kislánnyá, akit nem engedtek szóhoz jutni a szülei, akibe belefojtották a szót a tanárai, akitől elfordultak az osztálytársai, amikor beszélni kezdett.

Erre válaszolni?

– Figyelj, én nem azt mondom, hogy ez valami tragédia, csak azt, hogy nem vagy jóképű. Ennyi.

– Persze. Akkor csak azt mondd meg, hogy szerinted anyám miért állítja ennek épp az ellenkezőjét?

– …

– Na? Mi van? Erre nem tudsz válaszolni, mi?

Növékenység

Talliában nincsenek kövér emberek. Akit nálunk hízékonynak mondanak, ott növékeny. Aki nálunk túlsúlyosnak számít, ott magas. Akit elhízottnak hívunk, az ott égimeszelő.

 

Az alacsonyak önbizalommal teltek, és gyakran összesúgnak a magasak háta mögött. A magazinok címlapjairól már-már irreálisan kis emberek nevetnek az olvasók arcába. A magasak lehajtják a fejüket, meggörnyesztik a hátukat, keresztcsíkos ruhát hordanak, és minden egyéb módon igyekeznek elleplezni szégyenletes magasságukat.

 

Az utóbbi években külön boltok segítenek rajtuk a ruházkodás terén, de a közlekedés – szélsőséges esetben – sokkal nagyobb gondot tud okozni. Előfordul, hogy az elnőttel a repülőn a felette lévő helyet is kifizettetik.

Megnyugodtál

 

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

– Látom, végre kisimultál, megnyugodtál az utóbbi egy-két hétben. Kezdenek bejönni a dolgaid, amiket korábban elterveztél?

– Nem. Végleg lemondtam róluk.

Bajtársiasság

 

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

– Nem bírom tovább – nyögte Agterson. Alig tudta megformálni és áterőltetni a hangot száraz nyelvén és véresre cserepesedett ajkán. Megpróbált nyelni egyet, de csak a torka szorult össze, mintha ezernyi tű tartaná össze és tépné darabokra egyszerre. Verejtékezett és fázott, a nap kegyetlen égetését a hőérzettől elkülönült, metsző fájdalomként érzékelte. Látómezeje szélén kiégett fehérség, és leselkedő illúziók kerülgették egymást. Lerogyott a forró földre. Féloldalt feküdt, és felkönyökölve próbálta távol tartani magát a portól, ami ki akarta szívni az utolsó csepp nedvességet, az utolsó csepp életet is belőle.

 

– Nem fogok tudni veletek menni – suttogta szárazon – Vigyetek el a folyóig, ha meghaltam. És dobjatok bele. Akkor legalább vége lesz ennek a rohadt szárazságnak.

 

– A folyóig? – kérdezte Distner. Az még vagy háromszáz méter! Figyelj, megígérjük, hogy elviszünk odáig, de azért jobb lenne, ha megpróbálnál tovább jönni, ameddig csak bírsz. Légy ránk is tekintettel, mi is ugyanannyit gyalogoltunk, mint te… mondjuk az is igaz, hogy minket nem lőttek meg…

 

– Igazad van, ne haragudj, csak ez a szar halálfélelem… teljesen kiforgat magamból – mondta Agterson alig hallhatóan, szégyenkezve, és minden erejét összeszedte, hogy fel tudjon állni.

A dzsinn

A dzsinn annak rendje és módja szerint előbújt a lámpásból, de – ahelyett, hogy a kívánságaimat várta volna karba tett kézzel – magzatpózban, üveges tekintettel a szőnyegre kuporodott. Nem hibáztatom. Ki bírna ki ép elmével hétszáz évet egy lámpában, ami még csak nem is világít?

Csodálatos három hónap

Lakott a házunkban egy idős házaspár. A feleség egy házsártos, mosolytalan, kiszáradt öregasszony volt. Mindig ő ment elől, kövérkés, szomorú arcú férje pedig a nyomában kullogott. A nő szidalmazta a férfit, az meg – válasz helyett – mormogott magában. Ha találkoztak valakivel, elhallgattak. Olyannyira, hogy nem is köszöntek, csak vonultak tovább. A nő összeszorított, a szidalmak áradatát visszatartó szájjal, a férfi meg hosszúra nyújtott, halk sóhajtással.

 

Aztán a nő egyszer csak rosszul lett, kórházba került, és meg is halt két nap alatt. A férfit nem láttuk vagy egy hónapig. Amikor viszont előkerült, kedélyes köszönéssel hívta fel magára a figyelmet. Peckesen járt, nyugodt mosoly bujkált a szája szegletében, egészen kivirágzott. Lefogyott, és megélénkült. Elkezdett a parkba járni sakkozni, arcát megbarnította a nap, vendégeket fogadott, kedves és kommunikatív lett a ház lakóival és az emberekkel általában.

 

Csodálatos három hónapot töltött így. Aztán egyszer csak rosszul lett, kórházba került, és meg is halt két nap alatt. A következő héten megjelent a lánya, hogy felmérje, birtokba vegye a lakást. Kiköpött anyja volt. Mögötte pár lépéssel egy megfáradt, szomorú arcú, kövérkés férfi kullogott.