Natasa filigrán alakját párás fényesség vonta körbe, ahogy két, ólmosan puffadt szatyorral a kezében felbukkant a hosszú lépcsősor tetején. Résnyire nyitotta cseresznyepiros ajkait, ahogy pihegett. Dús, hollófekete hajkoronájából egy rakoncátlan tincs omlott fénylő homlokára. István már várta. Ha sportolástól látta így kipirulni a feleségét, az nem érintette meg különösebben, de ha valamiféle munkától, az mérhetetlenül felizgatta. Most is majd’ összeroppantotta izgalmában a kezében tartott sörösüveget.

 

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

Osztálytársunk, Lui annyira szürke, egérszerű volt, annyira nem bocsátkozott semmiféle cselekvésbe, annyira meghúzta magát, végső soron annyira el akart tűnni a világ szeme elől, hogy mindenki őt vette észre elsőnek.

 

Drót, seszínű haja, kifejezéstelen, soha semmilyen érzelmet el nem áruló lárvaarca, halványkék erekkel behálózott sárgásszürke pergamenbőre volt. Csontjai törékenyek, háta görbe, karjai erőtlenek, ujjai nedvesek és véznák voltak. Soha nem nézett konkrétan valakire vagy valamire, csak kinézett a fejéből. Tekintete tompán pislákolt.

 

Csak akkor szólalt meg, ha az elkerülhetetlen volt. Hangja ilyenkor fakó, érzelemmentes, élettelen volt, kurta szavait ugyanakkor – minthogy nem volt gyakorlata a megszólalásban – kissé eltúlzott hangerővel engedte a külvilágba, hogy aztán pengeszáját megint szorosra zárja.

 

A megszólalást egyébként – az esetek döntő többségében – csak a felelések alkalmával érezte elkerülhetetlennek. Külön tragédia, hogy akkor meg tudásának kínzó hiánya ítélte némaságra. Így volt azon a földrajz órán is, amelyikre annyira élesen emlékszem.

 

A tanár eleinte ült a pulpitusa mögött, Lui pedig mellette állt ernyedten lógó karokkal, és szótlanul nézett a fal egy alacsony pontjára, vagy legalábbis arrafelé. Könnyű kérdéseket kapott, de nem tudott megfelelni rájuk. A tanár fészkelődni kezdett, a fejét csóválta. Lui csak állt némán, rezzenéstelen arccal. A tanár felállt, és körbe-körbe sétálva rátért a mentő kérdésekre, azokra, amiket mindenki tud. Lui röviden megköszörülte a torkát, mire mindenki visszatartotta a lélegzetét, de a krákogást nem követte kinyilatkoztatás, illetve Lui arcáról semmilyen szándékot, pontosabban egyáltalán semmit nem lehetett leolvasni.

 

A tanár nem tudta tovább leplezni idegességét. Luit a maga kudarcának is érezte. – Akkor mondj valamit! – szólt emelt hangon. – Bármit! Akármit, ami eszedbe jut! Hát nem emlékszel semmire? Nem!? – folytatta egyre hangosabban. De Luinak a szeme sem rebbent, az ajka sem moccant. – Akkor kérdezz! – ordította a tanár. – Kérdezz, hogy mit nem értesz! Mire vagy kíváncsi?! Az isten verjen meg, nem tudsz kérdezni se?! Meg fogsz bukni! Te nem csak meg fogsz bukni, hanem neked véged van! Mit akarsz így csinálni az életben?! Erre válaszolj! A kurva istenit, mondj már valamit! Vagy tudod mit? Ne mondj semmit, csak bólogass, vagy ingasd a fejed! Na?

 

Luin semmi változás nem látszott. A tanár már kipirult, arca eltorzult, homlokán verejték gyöngyözött, de Lui csak állt ott görbén, némán, sárgásszürkén. – Csinálj már valamit, te szerencsétlen! Baszd meg! Akármit, és megkapod a kettest! Na!! Semmi?! Esküszöm, te nem vagy normális! Hát nem veszed észre, hogy már sértegetlek? Miért nem reagálsz?! Néma vagy?! Nem tudod mozgatni az arcizmaidat?! Nem értelek. Nem félsz, hogy megbuksz? Hogy így nem élheted le az életedet? Nem vagy zavarban, hogy hülye vagy? Nem haragszol legalább, hogy kiabálok veled?

 

A tanár ekkor – mivel továbbra sem kapott választ vagy bármilyen reakciót – Lui fölé magasodott, megragadta a vállát, és két kidagadó érrel a nyakán, meg eggyel a homlokán, nyálat prüszkölve, közvetlen közelről az arcába ordított:

 

– A picsába! Vannak neked egyáltalán érzelmeid?!!

– Igen – felelte Lui kissé eltúlzott hangerővel, fakó géphangon és rezzenéstelen, itt-ott nyáltól csillanó arccal. Aztán újra összezárta vértelen ajkait.

Dávid mindenkit elképesztve kijelentette: – Én laccsolok. Most, hogy kimondta… tényleg. De hogy lehet, hogy ez eddig nem tűnt fel egyikünknek sem?

 

 

 

Dávid azt mondta, hogy évekkel ezelőtt, hosszadalmas, hiábavalónak bizonyuló küzdelem után végül úgy döntött, majd csak olyan szavakat használ, amiben nincs egy sem a félelmetes hangból. Amint meséli, kezdetben állandóan bele-belefutott ugyan a sajátos csapdába, de aztán szépen megszokta, hogy vannak tiltott szavak, más, amúgy kevéssé kedvelteket pedig sajnos menthetetlenül használnia kell, hiszen nincs helyettük jobb.

 

Ezt a szöveget – az eddig kifejtett teljesítményt méltatandó – Dávidnak ajánlom. Nyugodtan felolvashatja a vizsgabizottság előtt fennhangon, senki nem fog gyanakodni, hogy beszédhibája miatt alkalmatlan lenne bemondónak.

Mint minden reggel, Kiss Attila, 10.B. osztályos tanuló fülhallgatóval a fülében ült a villamoson, és az iskola felé tartott. Ahogy egy hosszú, egyenes szakaszhoz értek, kedvenc számának elszabadult gitárszólója lassú körzéssel ráereszkedett az alapriffre, majd egyesült vele. Ebben a pillanatban Kiss Attila jelenést látott. A villamos tetejét fényár tépte szét, és a fiút a duzzadt ajkú, fülledten kacsintó Szűz Mária csalogatta magához. Vonzásának engedve felállt az ülésből, mellkasát kidüllesztette, karjait az ég felé tárta, és kissé elemelkedett a padlótól, majd – alig pár pillanattal később – felszállt a villamos fölé. Öt napja mosott haja glóriaként terült ki a szélben, pattanásai belerepültek a napba, ő pedig csak nevetett és szállt az ég felé. Az igazolatlan nap, a bukás biológiából, és a tízóraiját elbirtokló 12-edikesek súlytalan parányokká zsugorodtak szemében.

 

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

Komoly erőfeszítésembe került, hogy nyugodtan üljek a székemen. Az orromat piszkáltam, ujjaimmal a combomon doboltam, némán fütyültem. Időnként az izmaimat is megfeszítettem, az állkapcsomat is szorosabbra zártam. De semmi nem használt.

 

Csak ültünk körben, sorba mindenki mondott valamit, de képtelen voltam odafigyelni, csak a fejemet forgattam, csak vettem a mély lélegzeteket. A szemem előtt összefolyt a sok öltönyös; egyedül én voltam farmerban.

 

Úgy tűnt, hogy megállt az idő. Pár perc teljesen kiesett, de amikor feleszméltem, még mindig ugyanaz az ember beszélt. Ekkor ültömben lehajoltam, hogy feljebb húzzam a zoknimat. Magam sem tudom, miért, de lopva megsimítottam a szőnyegpadlót. Feszes volt, de volt benne puhaság is. Ruganyos volt. Erre jutottam.

 

Kihúztam magam, és megpróbáltam a beszélőre figyelni, de tekintetem elkalandozott. A padlószőnyeget bámultam. Először nem volt rajta semmi különös, de aztán – minél tovább néztem, annál inkább – úgy láttam, hogy egy bizonyos sávban sötétebb, mint máshol. De hiszen ez egyszínű padlószőnyeg. Ahogy jobban kimeresztettem a szemem, nem láttam semmit. Aztán megint bambulni kezdtem. Újra előjött a sötétebb sáv. Nem tudtam levenni róla a szemem.

 

Valahogy vonzani kezdett. Magához akart szippantani. Szinte láttam a levegőben az ívet, amit szükségképp be kell járnom, aminek a vége a székek által alkotott kör közepén volt. Lassan emelkedni kezdtem, de észbe kaptam, és visszaszorítottam magam az ülőlapra. Izmaim önálló életre keltek. Először külön-külön kezdtek el összehúzódni, majd összehangolva. A folt, az ív… Összeállt a kép. Bukfenceznem kell. Kell!

 

Úristen, dehogyis! Éppen, hogy nem szabad bukfenceznem! Miért tenném? Ez nem normális! De az izmaim megkettőzték erejüket. Az első ugrási kísérletet egyszerű homorításba hajlítottam, mintha csak mozgó beleim hangadását próbálnám palástolni. De közben elkezdtem a bukfencre gondolni. Vágyni rá. Behunytam a szemem, és elképzeltem a mozdulatot.

 

És ebben a pillanatban már ugrottam is volna, de időben észbe kaptam megint, és csak egy kicsit emelkedtem meg. Gyorsan úgy csináltam, mintha a párna gyűrődött volna meg alattam; megigazítottam. Ezt néhányan észrevették. A harmadik roham egy pillanat múlva jött, és már csak akkor tudtam megfékezni, amikor már álltam. Minden tekintet rám szegeződött.

 

Ekkor a tábla felé mutattam, szemeimet résnyire húztam, mintha nem látnék rendesen, majd bólintottam, és visszaültem a helyemre. Teljesen ellazítottam magam, minden idegszálammal arra összpontosítottam, hogy egyetlen izmom se ránduljon, de az agyamat nem tudtam megzabolázni. Csak azt a szép ívet vágytam, a padlószőnyeg ruganyos érintését, a bukfencet.

 

Pedig nem szabad, ez egyértelmű. Nemcsak, hogy nem szabad, hanem óriási hiba lenne. Rettenetesen kínos. Miért vágyom rá mégis? – kérdeztem magamtól kétségbeesve. De ahogy ezen gondolkodtam, kicsúszott az irányítás a kezemből, összehúzódtam, combom és lábikrám megfeszültek, én pedig megadva magam a kínzó, édes vágynak, ugrottam.

 

Nem érdekelt semmi, csak az ugrás, a bukfenc öröme. Ahogy végeztem a mozdulattal, egy pillanatra mennyei nyugalom költözött a szívembe, de rögtön utána megijedtem. Néma csend lett, mindenki engem bámult. Karnyújtásnyira tőlem, jobbra észrevettem egy tollat a földön. Érte nyúltam, és odaadtam vélhető tulajdonosának. – Ezt, azt hiszem, te ejtetted el. Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én rettenetesen elgémberedtem – folytattam szünet nélkül, és a másik oldalon ülők felé kacsintottam.

 

Megkönnyebbült nevetés morajlott fel, a fejtágító vezetője pedig elnézést kért, hogy ennyire nem figyelt a múló időre, és szünetet rendelt el, ami után én már nem mentem vissza.

– Hát te merre jártál?

– Ott voltam, ahova a király is gyalog jár – ha érted, mire gondolok.

– De te kocsival mentél!

– Most nem értem, mit akarsz. WC-n voltam. És?

– Édes Istenem… El sem hiszem ezt a srácot! Intelligens, jó humorú, jóképű, szép teste van, szavatartó, megbízható, izgalmas, de megnyugtató, erős, bátor… abba se tudom hagyni a felsorolást, annyira hihetetlenül tökéletes! Ilyen nincs… Kell, hogy legyen valami hibája! Csak egy! Vajon mi lehet vele a bibi?

– Döghús-fetisiszta.

 

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

Eredetileg egyáltalán nem ilyen tükröt akart venni, hanem olyat, aminek semmiféle kerete nincs. De ahogy meglátta a boltban, már nyúlt is érte gondolkodás nélkül, és az sem zavarta, hogy ránézésre képtelenség volt megmondani, hogy mi kerül rajta ilyen sokba.

 

Otthon izgatottan dobálta le a csomagokat, és rögtön a fürdőszobába sietett. Kimérte és felfúrta a két felső, meg a két alsó rögzítőt, és rápróbálta a tükröt. Stimmelt. Ahogy felrakta a helyére, az valósággal rászívta magát a falra. Úgy, mintha haza érkezett volna, mintha elérte volna létezésének végső célját.

 

Odahúzta a fürdőszobai ülőkét, és boldogan bámulta a tükörben az ajtót, a hallt, a szobát, a bútorokat, a fények és az árnyékok játékát. Rögtön megszerette.

 

Már pár hete nála volt, de még mindig nem tudott betelni vele. Nem csak borotválkozáskor nézett bele, hanem akkor is, ha csak arra járt, sőt többször kifejezetten odament, hogy belenézhessen. Ha ebben a tükörben nézte a dolgait, amik a hallban meg a szobában voltak, úgy tudott rájuk csodálkozni, mintha nem is ugyanazok a tárgyak, fények és árnyékok lettek volna, mint amit a saját szemével is láthatott, ha megfordult.

 

Egy idő után saját tükörképére is hasonlóképpen kezdett nézni. Mintha az ikertestvérét látná. Vagy valakit, aki pont úgy néz ki, mint ő maga? Grimaszokat vágott. Szinte rögeszmésen kezdett kutatni valami különbség vagy valami jel után. Maga sem tudta, mire gondol pontosan.

 

Újabb hetek teltek el így. Aztán egyszer, amikor sokkal inkább saját gondolataiba merült, semmint a tükörbe, különös dolog történt. Megtörtént, amire várt. Egyszer csak, anélkül, hogy tervezgette, vagy előre megfogalmazta volna magában, tükörképe szemébe nézett, és kibuggyant belőle a kérdés: – Ki vagy te tulajdonképpen? Ugyanebben a pillanatban, ugyanilyen gondolatok közül ocsúdva, ugyanezzel az arckifejezéssel nézett fel a tükörkép is, és vele egyszerre szólalt meg: – Te én vagyok?

 

Hiába hangzottak el egyszerre e kérdések, tisztán hallotta, hogy mit kérdezett a tükörképe. Rámeredt. Az vissza. – Ki vagy te? – kérdezte izgatottan. A tükörkép is. Hallottad? – kérdezte. A tükörkép is. Felemelte a karját, kinyújtotta a nyelvét. A tükörképe szintén. Mohón figyelt, de csak saját kíváncsisága, saját mohósága nézett vissza rá.

 

Nem baj – gondolta. Megtörtént, amire várt, amit sejtett. – Te egy másik világban élsz, ugye? Nem is annyira kérdezte, mint inkább mondta. A tükörkép is. Egymásra néztek. Cinkosan összemosolyogtak. – Ezért más minden, ami ugyanolyannak tűnik is. Te nem én vagyok, én nem te. És mégis. A mi világaink egymás tükörképei. A hangjukban már nem volt semmi kérdés. Mint a detektív, aki összerakta a rejtély apró mozaikjait, elégedetten folytatták. – Ha én idejövök, te is, ha te elmész, én is. Ha megvágom magam, veled is ugyanaz történik, ha kirúgnak, ha előléptetnek, ha zenét hallgatunk, ha olvasunk…

 

Az egész éjszakát a tükör előtt töltötte, és bámulta a másik világot, azt, amelyik szemre ugyanolyan, mint az övé, de mégis egészen más. Most már nem szólt egy szót sem, csak mosolygott. Tudta, hogy bármit is mondana, nem lenne újdonság a tükörképe számára, sőt ő is ugyanazt mondaná. Mindent tudnak egymásról, és egymás világáról.

 

Mély megnyugvás töltötte el. Nincs egyedül, akármi történik is. Akármi történik is, a tükörképével is az történik. Azt érezte, hogy bebizonyosodott, hogy sorsa szükségképpen a lehető legjobb mederben folyik tovább. Innentől kezdve mindig ennek biztos tudatában nézett a tükörbe.

 

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

A fiú gyors mozdulattal nyitotta ki a kertkaput (így nem nyikorgott). Ugyanígy csukta vissza. Nagy lendülettel lódította meg, és éppen a csapódás előtt egy hajszálnyival állította meg olyan hirtelen, ahogy kinyitotta. Elindult a ház felé.

 

Az előszobában nem kapcsolta fel a villanyt, és igyekezett nem kelteni semmiféle zajt. Ahogy a nyílt téren át a nappali felé nézett, a Hold beszűrődő fényénél észrevette az apját, ahogy a fotelben ül. Erre nem számított. Nem most.

 

Az apa már a zár kattanására összerezzent. Várta a fiát, de azt is remélte, hogy nem jön. Mondani akart neki valamit. Valami súlyosat, valami visszavonhatatlant. Mellkasában – úgy érezte – vastag tölgykéreg kúszik egyre feljebb, egészen a torkáig. Nem tudott megszólalni.

 

Pár pillanatra elöntötték az emlékek a régi szép időkből, amikor még minden rendben volt. De a tölgykéreg száraz szorítása nem engedett, az emlékképek szertefoszlottak. – Szervusz… – szólalt meg végül.

 

– Szia – válaszolt a fiú. Az ő mellkasában hideg pára gyűlt össze, és azt érezte, ha kinyitja a száját, elkezd kiáramlani, és vele valami, amit már soha többet nem lehet visszaszívni, nem lehet újra belélegezni, hanem elszáll örökre.

 

– Rengeteget gondolkodtam, fiam – kezdett bele magára erőltetett nyugalommal az apa. – Hogy hol rontottam el, hogy mennyiben vagyok én a felelős. És tudod mit? Nem jöttem rá. Ma is mindent ugyanígy csinálnék. De ettől a felismeréstől egyáltalán nem nyugodtam meg. Jobb lenne, ha tudnám, hogy minden az én hibám. Így viszont… Te is tudod, hogy beszéltünk már erről, hogy megmondtam neked, hogy mi következik, ha ezt így folytatod. Igaz?

 

A fiú bólintott. Úgy érezte, hogy a pára egyre gyorsabban távozik belőle még így is, hogy nem nyitja ki a száját. Pánik kerülgette, agya lázasan zakatolt, a félelem édes-savanyú íze futott össze a szájában. Az apja folytatta.

 

– Nem akarom ezt az egészet hosszúra nyújtani. Nyilván te is tudod, hogy most mit fogok mondani. Hát kimondom. Elég volt. Holnap pakold össze a cuccaidat, ami kell, tedd le a kulcsodat, és menj. A többiért majd később, valamikor, amikorra megbeszéljük, visszajössz.

 

A fiú úgy érezte, hogy kiüresedik az agya, hogy elszáll minden lélekjelenléte. Pont most, amikor mindent újra akart kezdeni, pont most késő minden?

 

Az apa ugyanekkor megkönnyebbült egy pillanatra, de a kivetett feszültség helyét azonnal elfoglalta a kétely. Megteheti? Vagy ez bűn? Ezt érdemli a fiú? Ezt érdemelte ő maga? Levetheti a terhet, ha már nem bírja, vagy küzdeni kell minden józan határon túl, akárhanyadszorra is újra kell kezdeni? Végül a fiú szólalt meg először cérnavékony, majd kicsit bátrabb hangon.

 

– Igazad van. Ezt nem vonom kétségbe. Tudom, hogy mennyi bajt okoztam, de akárhogy próbáltam kikeveredni… valami mindig visszahúzott. Egy körülmény, egy véletlen… De nem akarok ezzel takarózni! Az enyém a felelősség. Rájöttem, hogy nincsenek véletlenek, hogy ezek a körülmények is valahogy miattam vannak. Én magam vagyok minden ilyen körülmény. És igen, mondtad, hogy ez lesz a vége – itt elcsuklott a hangja –, de mondanom kell valamit. Bár talán nem hiszel már nekem. Elhatároztam, hogy megváltozok. És tettem is érte. Egészen konkrét terveim vannak, pontosan tudom, hogy mit akarok csinálni, mihez akarok kezdeni, és végig is viszem, ha beledöglök is. Neked is tartozom ezzel. Azt remélem, hogy büszke leszel rám. De nem akarok többé üres szavakat kiejteni a számon. Még pár dolgot meg kell néznem, illetve tudnom kell biztosra. Ha ezek nem sikerülnek, az sem azt jelenti, hogy fuccs az egésznek, csak azt, hogy akkor máshogy csinálom. Holnap este szépen összeszedetten elmondok mindent. És majd szeretném megkérdezni a véleményedet róla. Csak ennyit kérek. Ha most nem hiszel nekem, azt is megértem. Mondd meg, én nem fogok haragudni. Nem is tehetném.

 

Az apa tanácstalanul vergődött az egymással ellentétes érzései, az egymást kizáró gondolatai között. Már kimondta, hogy vége, nem másíthatja meg a szavát. De ha mégis igazat mond? Küldje el? Azzal, hogy lemond róla, hogy elküldi, mondja ki rá a halálos ítéletet? Nem. Azért nem halálos ítélet ez… Lecke. Komoly lecke, és talán épp az a baj, hogy ez az első komoly lecke. De leckéztetni kell? Nem az a dolga inkább az apának, hogy a fia mellett álljon? Akkor is, ha… Nem. Kapott elég bizalmat, és mindet eljátszotta. Világosak voltak a szabályok, nem váratlan, ami történt. Ezúttal kemény lesz. Talán éppen az volt a baj, hogy nem volt sokkal keményebb már sokkal korábban. Ugyanakkor… még egy nap mit számít?

 

Éppen itt tartott a gondolkodásban, vagy inkább tépelődésben, amikor valami láthatatlan erő szavakat adott a szájába, és hallotta magát, ahogy megszólal. – Rendben. Holnap megkapod az utolsó esélyedet. A legutolsót – tette hozzá túlzóan artikulálva, és mélyen fia szemébe nézett.

 

– Köszönöm. – válaszolta a fiú érezhető megkönnyebbüléssel a hangjában. Nagyon nagyra értékelem, ami most tettél, mert tudom, hogy nem érdemlem meg. De hidd el, hogy rá fogok szolgálni a bizalmadra, nem fogsz csalódni bennem.

 

Az apa erre már nem szólt semmit, csak elindult a szobája felé. Nem szabadult meg a terhétől. Nem tudott nemet mondani, pedig nem tudott hinni sem a fiának.

 

Ahogy apja távolodott, úgy olvadt el a fiú megkönnyebbülése. Mikor egyedül maradt a sötétben, megint a félelem ízét érezte a szájában, és a mindent mohón kitölteni akaró ürességet a mellkasában. Rögtön a bátyja szobájához ment, benyitott, és felrázta alvó testvérét.

 

– Ébredj. Most nagyon nagy bajban vagyok. Ki kell találnod valamit, érted? Muszáj! Muszáj kitalálnod valamit! Csak még most segíts, és soha többet nem lesz rá szükség, meg fogok változni, esküszöm!